Kacagj otthon alvás helyett

Berecz Andrással beszélgettünk csuvas humorról, rokondicséretről, házi sörfőzésről és még sok másról.

Egy német sörflorklorista, ha az mondják neki: csuvas, azonnal tudja, hogy a világ egyik leggazdagabb sörkultúrájú népéről van szó, míg Magyarországon, bár Kodály Zoltán 140 csuvas népdallal ajándékozott meg minket, általában semmit nem tudunk erről a népcsoportról – mondja Berecz András, aki tizennyolc éve adta ki a csuvas népköltészet gyöngyszemeiből válogatott Rokonok söre című kötetét. Két jó rokon összeül elnevezésű koncertjein ezekből a dalokból válogat. Múlt héten a Gül Baba Kulturális Fesztiválon lépett fel Navratil Andreával és Demeter Lászlóval.

„Két hullámban ismerkedtem meg a csuvas kultúrával” – meséli Berecz András. „A pécsi Bordalfesztiválon úgy gondoltam, már annyi bordalt énekeltem, hogy – tekintve, hogy bor és sör egy szótag – kicserélem néhány sörös nótában a sört borra, s meglátom, mit szólnak hozzá. Hunyorogtak, hogy ezt honnan szedtem, mire mondtam, hogy csuvas népdal, lefordítottam a magam hasznára. Aztán kezdtem belejönni, háromszáz egynéhány dalt megtanultam csuvasról.”

A Zenetudományi Intézet a népdalénekes, mesemondó
rendelkezésére bocsátotta a gyűjtéseket, s találkozott is Bereczki Gáborral, Vikár Lászlóval, akiknek még Kodály
Zoltán szervezte meg a gyűjtőútjukat. Aztán Berecz András maga is elment a mai
Oroszország területén élő bolgár-török népcsoporthoz.

„Az élet minden szeletéről szólnak a dalaik, ám engem ebből az óriási merítésből a rokondicséret, a rokontisztelet érdekelt legjobban, mert korábban nem hittem, hogy ez téma lehet. Képzeljük el, hogy magyar nyelvterületen megbódul valaki a kocsmában, és azt mondja:

barátom, engedd meg, hogy a rokonaimat dicsérjem.

Ez lehetetlenség. Ott meg virágzik ez a típusú költészet. Mivel ebből láttam hiányt, ennek láttam értelmét, hogy felmutassam.”

Az „első hullámban” négy évig csak csuvas népdalokat fordított úgy, hogy szótagszámra illeszkedjen az eredeti zenei formához. Meséli: Weöres Sándor, mikor a török +fehér kő, fekete kő” összetételt fordította, úgy írta: „kék kő, lila kő”; mert őt nem filológiailag izgatta a szöveg, hanem, hogy muzsikáljon. „Amikor válaszút elé kerültem, én is inkább azt választottam, hogy zenéljen, hogy elénekelhessem.”

Sokat bíbelődött a szövegekkel, de úgy véli: a bajlódásnál szebb nincs.

„Ha könnyen adták volna, untam volna az egészet" – mondja.

„ Amikor megvolt egy ének három-négy jó változata, a vasutasokat kértem meg – mert én vasutas ember vagyok, arcról ismerem az egész társaságot : mondják meg, melyik a legjobb. Egy külső ember a viaskodásokat nem látja. "

Én négy jó változatból mindet szeretem, ha azt mondom: ez a jó, megsiratom a másik hármat, ha azt mondom amaz, akkor ezt a hármat, és ezért olyan jól esik, amikor valaki külső ember – mégpedig nem költő, nem író, hanem csak egy unatkozó ember – rácsodálkozik, hogy ez a jobb. És általában tényleg az a jobb.”

Második hullámban 2004. december 5-e „kényszerítette rá”, hogy megint foglalkozzon a csuvas népköltészettel, mert – mint mondja – érdekelte, hogyha a magyar népnek ilyen kevés érzéke van a testvértisztelethez, mit tudna ellenanyagként átnyújtani; és a csuvasoknál kötött ki.

„Gondoltam, elhúzom az én drága népem orra előtt, hogy ilyen is van.”

Berecz András elmesélte: a rokondicséret a csuvasoknál ma is élő
hagyomány. „Magunk is filmeztünk ilyen vendégségeket, mikor ott jártunk.
Egy nyolcórás dokumentumfilm készült erről, benne a házi
sörfőzésről, ami egyébként ott teljes mértékben tiltva van.”