"Harminchét éve tanulom a szakmámat, és azt hittem, megtanultam róla valamit" - kezdte a Vedres Ági kiállítását megnyitó beszédét tegnap este a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója. Maga Kincses Károly az egykori szuterén házmesterlakásban, a szobányi Színhely Galériában, körülötte háromszobányi tömeggel! Hát mégsem sznob a magyar művésztársadalom? Úgy tűnik, nem.

 

Viszont rettenetesen nagyképű.

 

Azt nevezzük egyszerűen vagányságnak, amikor a tárlatot bevezető szaktekintély rögtön az elején kijelenti, nem tetszenek neki a falakon lévő fotók. Sok kérdés pattan ki ugyanis a fejéből, ahogy a képeket nézi, például, hogy miért választotta Vedres Ági modelljeinek épp a felvételeken látható kortárs festőket. Vagy: miért kérte őket arra, hogy pont ezeknek a klasszikus festményeknek a figuráit próbálják életre kelteni saját közegükben. Még sok egyéb kérdés megfogalmazódott Kincses Károly fejében, és - mint erről hosszasan beszámolt - észrevette, hogy ezekre a fontos kérdésekre nem tudja a választ. Legszívesebben azt vágná rájuk, hogy: csak!

 

Almásy Ottília Rita majommal

Ezzel nincs probléma. Számtalanszor vagyunk így. Én legalábbis majdnem mindig. Ezért veszek igénybe egy kis kapaszkodót - meghívószövegből, megnyitóbeszédből, ajánlóból, kurátortól, kritikustól. Hogy élvezhessem, amit látok: hogy a mankóra ránehezedjen aztán minden sajátom, mondjuk előképzettség, kreativitás, szabad asszociációk, hangulatok. És a végén egész jól sétálok mankóstul.

 

Kincses Károly gyűlöli a digitális fényképezőgépet. Vedres Áginak viszont a retikülje a digi kamerája. Abba gyűjt mindent. Kacatot is. Vécésorozatának kockáit négy éve rakosgatja, van szériája cipőkből, kutyákból és malacokból. És van még körülbelül hatezer koncepciója, három élet se lenne elég neki, hogy mindet megcsinálja. De Vedres Ági ilyen. Soha nem tanult fotózni, csak elkezdett. Lehet, hogy a fényképezőgépét "komoly" fotós körberöhögné. Lehet, hogy a képeit egy szigorúbb fotószakmai elemzés miszlikekre cincálná. Szerintem Vedres Ági fel van erre készülve.

 

Frida Kahlo: Önarckép majommal

De addig is dolgozik. Kincses Károly túl fáradt lehetett ahhoz, hogy eltöprengjen rajta: min. Csak felsorolásszerűen: olvasott gyerekkorában Vedres egy kínai festőről, Vu Tao-céről, aki belépett saját tájképébe és örökre eltűnt hegyi ösvényein. Ez például érdekelte őt, mielőtt munkába fogott. Úgy venni birtokba teret és időt, hogy aztán végérvényesen föloldódjunk bennük. Aztán érdekelték a régi festők és érdekelték a maiak. Vonzotta egy boszorkánykonyha ötlete, ahol több száz évvel ezelőtt élt géniuszokat összeboronál ma élő művészbarátaival. És csavarint egyet a találkozáson. Modelljén keresztül idézi meg a klasszikus festőt. Visszamászik a fejébe, megkomponálja azóta klasszikussá vált képét, úgy, ahogy akkor ő tehette: Leonardo, Magritte, Csontváry, Botticelli, Frida Kahlo. Persze mégsem úgy. Most most van, Botticelli kékes-rózsaszínű, csempeszerű háttere születő Vénusza mögött most egy a Lövölde téri bérlakás fürdőszobacsempéje. Verebics Ági festőművész közege. Aki nem volt hajlandó lemeztelenedni Vedresnek, maga elé húzta a zuhanyfüggönyt. Kell-e ennél több bizonyíték, hogy ez a Vénusz nem az a Vénusz? És ahogy Almásy Ottília Rita a nyakába vette a műszőrmemajmot, ahogy annak idején Frida Kahlo, persze az sem ugyanaz. Vedres boszorkánykonyhájában viszont mindeközben kiült valami a tégely oldalára, keletkezett egy új minőség. Mondja bárki, hogy hülye vagyok, akkor is elhiszem Vedres Áginak, hogy festőbarátai most már halhatatlanok. Hogy nekik, megidézőknek együtt a megidézettekkel sikerült leutánozni Vu Tao-cét. Bekebeleztek teret, időt, aztán végérvényesen föloldódtak bennük.