Éppen száz éve született, éppen huszonöt éve halt meg. Magyarországra csak idős korában látogatott vissza, itt mégis ő volt "a" nyugati művész, a magyar szobrászat nagy esélye a világ felé. Vagy legalábbis a kádári kultúrpolitika egyik biztos pontja, előretolt helyőrsége, amivel bármikor büszkélkedni lehetett - hiszen a római Termini Pályaudvarra készített fríze előtt a fél világ elsétált.

 

A világhír azonban, ha volt is, hamar szétmállott. Ma már legföljebb a neve ismerős, a munkái kihullottak Európa emlékezetéből. Amikor a kiállítás kurátora, Mélyi József anyagot keresett, a család csurgói házának pincéjében negyedszázada lezárt dobozokra talált, közel kétezer fényképpel - a hátoldalukon Tot lakonikus kommentárjai -, 600 rajzzal, vázlattal. Gipszöntvényeket, melyeket Tot a pápa kezéről készített a Szent év liturgikus tárgyaihoz, vagy a vatikáni Magyar Kápolna domborműihez.

 

Mindezt - legalábbis egy jó alapos válogatást a tengernyi anyagból - ki is tette a Ludwig termeiben. A tárlat tehát nem egy szobrász életművéről szól - bár plasztikák is láthatók itt, két terem közepére összezsúfolva, mintha csak 1975-ben egy képcsarnoki raktárban járnánk -, hanem egy kultúrpolitikai mellébeszélésről, annak gyökereiről, hatásáról, utóéletéről - vagy inkább utócsendjéről. Arról, hogy miért is lett ez a művész Magyarország számára az, aki, és most miért nem az. Hogy a mai negyvenesek miért az ő nevén nőttek föl és a tíz évvel később születettek miért nem.

 

Maguk a művek ugyanis nem, vagy nem maradéktalanul indokolják akkori kivételes státuszát. Amikor Tot imázsa a '60-as évek vége felé nálunk is megjelent, már egészen másfajta kérdések izgatták a képzőművészetet, mint amiket ő fölvetett. De a hatalom reprezentációjához az ő klasszikusan modern hagyományokat feldolgozó világa illett, nem a korabeli forma- és rendbontó avantgárd.

 

 

Az a két évtized, amikor itthon piedesztálra emelték, az ő pályájában már lefelé ívelt, ma pedig csak komoly erőbedobással lehet a műveinek nyomára bukkanni. A kiállításnak talán legizgalmasabb fejezete Nemes Péter kutatási blog-naplója, aki ezen a nyáron másfél hónapon át járta Olaszországot, hogy felkutassa Tot málladozó köztéri szobrait, belső terekben árválkodó plasztikáit. A felejtés, a művek mellőzése, pusztulása nem feltétlenül az alkotást minősíti, inkább egy kulturális közegben való mozgásterét, beágyazódását mutatja. Szembeállítja egymással az időt és a művet, de csak azért, hogy a felejtés előtti "nagy korszakot" is belehelyezze ugyanúgy az idő folyamába. Viszonylagossá alakítja az egykor öröknek kikiáltott értékeket.

 

De hát mi más is volna a műtörténet dolga, mint elvégezni ezt a fájdalmas szakítópróbát? Amerigo Tot születésének századik évfordulója mi másra is volna jobb, mint lehántani róla, amit a kor romlékony közege rápakolt?

 

 

Mélyi koncepciójában az a különleges, hogy nem löki le a trónról a kegyeletből elfeledett művészt, hanem a romok alól újra kiemeli azt, ami maradandó. Az életművet, amelyik Kassák Munka-körétől a halódó dessaui Bauhauson át a Római Magyar Akadémián át a pápa barátságáig és a párizsi szalonkiállításokig végigjárta a század nagy európai szellemi műhelyeit. Tot személyiségét, kapcsolatait, filmszerepeit és barátságait, bon mot-jait, melyekkel lenyűgözte a hazai sajtót, és legendás életörömét. Csak azt sajnálhatjuk, hogy a kortársak hozzá fűzött vizuális kommentárjai helyett - a Kis Varsó, Csoszó Gabriella, Menesi Attila utólagos Tot-konstrukciói szellemesek, de csak érintik a téma felszínét - nem inkább abból kaptunk ízelítőt, hogy vajon hogyan hatott a korabeli magyar szobrászatra, mit tanult tőle Schaár Erzsébet és mit Pauer Gyula. Így a kiállítás néhol többet mond az aczéli kultúrpolitika agymosási metódusairól, mint a szobrászati technikákban és meggyőző erőben mégiscsak utolérhetetlen Amerigo Totról.