A harmincnyolc éves Hajdu Szabolcs pályája egészen rendkívüli a huszonegyedik század Magyarországán: már első filmje figyelemre méltó volt, amely csakúgy, ahogy később a többi mozifilmje is, fesztiváldíjakat hozott neki. Az elmúlt tíz évben képes volt a folyamatos fejlődés mellett mindvégig izgalmas maradni, nem csak témái, de látásmódja miatt is. 2010-ben pedig bebizonyította, hogy a formai megújulás sem ismeretlen számára.

A Bibliotheque Pascal mint cím nagyjából ugyanannyit árul el a filmről, mint ha csak az lenne a plakátokon, hogy „A 322. számú filmtekercs” – s csak jó idő után derül ki, miről is van szó. Könyvtárról semmiképp: a nevezett műintézmény egy Pascal „művésznevű” strici elit bordélyháza, ahol minden egyes prostituált – legyen nő, férfi vagy kisfiú – valamilyen irodalmi alak bőrébe bújva és szerepét betanulva köteles kielégíteni a legprimitívebb vágykiélést a magas műveltséggel keverni kívánó ál-sznob kuncsaftokat. Ezek a Jeanne D’Arcok, Desdemonák és Dorian Grayek jellemzőek Hajdu rendkívüli fantáziájára: egyfelől megvalósításuk látványosságában Terry Gilliamhez mérhető (ha nyilvánvaló is, hogy a kiváló munkát végző látványtervezőknek, Esztán Mónikának és Mátyássy Péternek pár nullával kevesebből kellett gazdálkodnia), másfelől a betegesen perverz máz alatt nagyon határozottan jelen van egy már-már szociofilmesnek nevezhető érzékenység. (Ilyenformán, kissé túlozva talán a Gettómilliomos és a Doktor Parnasszus és a képzelet birodalma találkozásaként lehetne legrövidebben jellemezni a filmet.)

A film Mona Paparu, egy erdélyi magyar lány válasza a gyámügyes kérdésére: mi történt vele azóta, hogy kislányát nagynénjénél hagyta, akitől a gyermekvédelmi törvény miatt el kellett venni a kicsit? A válasz egy itt-ott szürreálisnak tetsző történet a férfiről, aki a rendőrség elől menekült, és akinek mások számára is láthatóak voltak az álmai; a tőle származó gyerekről, akinek örökölt képességét a jósként dolgozó nagynéni pénzért mutogatta; és legfőképpen Monáról, az anyáról, akit édesapja adott el kurvának Liverpoolba, és aki az odavezető vonatúton attól félt, hogy „nehogy ráomoljon a tenger, ami a feje fölött van”. És a kislány életre kelő álmáról egy tűzoltózenekarral, aztán meg újra a gyámügyi hivatalról, és a Filmszemle legfájdalmasabb sírásáról a ragyogó főszereplőtől, Török-Illyés Orsolyától, amelyet mind a hazugság, mind az igazság feletti elkeseredésnek is lehet értelmezni – attól függ, ki szeretne inkább a mesében, és ki a realitásban hinni.

A film egész Európán, a legföldhözragadtabb valóságon, a teremtő képzeleten és a mesés álmokon, no meg vagy négy nyelven vezet keresztül, Hajdu Szabolcs szellemes és magabiztos, egyszóval profi vezetése mellett: a Bibliotheque Pascal igazán nagyszabású mozifilm.