A megjelenés óta számos kiadást megélt szociológiai könyv szerzője írta le - talán elsőként- a széles körökben ismertté vált kék szeműek-barna szeműek, vagy a börtönőrök-rabok kísérleteket, melyek kiélezetten az előítéletek, a diszkrimináció, az agresszió, az egyéni elköteleződés tipikus és speciális vizsgálatai. Az emberi kapcsolatokból, a társadalmi feszültségekből is leckét adó könyv frázisait vizionáltam a lengyel együttes játékterébe, melyben -nézőtársaimmal együtt kéretlenül- is szereplővé váltam. Előzetes Internetes tájékozódásom során túlságosan is kimerítő videó anyagot találtam az előadásról; így csupán beletörődő mosollyal vettem tudomásul, hogy sorszámommal a kezemben már a belépéskor, ötödmagammal együtt, a 43-as számú, kiszolgált tábori ágyamhoz vezényelnek az egyenruhások, aztán fémlánccal vesznek körbe bennünket. Ettől kezdve megszűntem önállóan gondolkodó, laptoppal felszerelt kritikusnak létezni a külvilág számára, csupán a 43-as csoport, kollektíva, barakk-lakó -vagy ahogy tetszik- egyetlen névtelen tagjává váltam.

És végül is örültem. Mert tudtam, hogy a láger-szellem félelmetesen rám nehezedő nyomását fogom érzékelni, átélni nagyon is biztonságos -színházi- körülmények között, melyek talán, az élmények által személyiségemet is formálhatják. Ezután nem is a játékot figyeltem, hanem önmagamat, ahogyan a kísérletre reagálok. Elvégre ez az előadás üzenete. (Reagáltam is: először beolvadni akartam, aztán együttműködni, szökni, szimpatizálni az egyik őrrel...) Koncentrálnom kellett, mert a Teatr Strefa Ciszyn hat-nyolc akciójából álló 'cselekményből' hiányzott a valódi feszültség. Az alkotók nem merészkedtek messzire, nem merték megkockáztatni a közönség tűréshatárának feszegetését. Hozzám képest felkészületlen nézőtársaim ugyan meglepődtek, amikor bolhairtó szernek álcázott vízzel permeteztek bennünket, vagy párnákkal ütlegelték a befésült frizurákat, de a valódi rettegés kevés szemben tűnt elő.  Frenák Pál - számomra- emlékezetes Káosz előadásán például jobban féltem a közszerepléstől, mint a lengyel együttes (diktatórikusnak látszani próbáló) katonáinak fenyegetésétől. Bár szerepüket komolyan vették és nem volt hiba az átélésben sem, a bátorság hiányzott. Talán nem akartak eljutni addig a pontig, mint az Aronson által leírt kísérletek szereplői, akik szintén tudták (a börtönőrök, mármint), hogy csupán szerepet alakítanak, mégis véresen komollyá vált a hatalom megélése. A másik különbség pedig a rendelkezésre álló idő volt. A valóságos modellű szociológiai helyzetekben a beavatottak hosszú távon vesznek részt a kísérletben, a Teatr Strefa Ciszyn arra vállakozott, hogy mindössze egyetlen órában ízleltesse meg az adott szituációt. Az Ajtósi Dürer soron található  Dürer-kert (a volt pártfőiskola épülete és udvara) kellően hiteles helyszínként funkcionált, a jelmezek és a díszletek is kifogástalanok voltak, a színészi játékban sem találhattunk kivetnivalót. A hiányérzet azonban a végső etapban csak megerősödött: a férfiakat és a nőket elkülönítve az utcára vezényelték, hogy ott szélnek eresszék őket. Valahogy nem volt meg az előadás/kísérlet íve, bár a jeleneteket láthatóan intenzitásuk szerint, fokozódó sorrendbe állította össze Adam Ziajski rendező.

Amit láthattunk, vagy inkább megélhettünk a lengyel Teatr Strefa Ciszyn előadásán, annak a hivatalos megfogalmazása a szociodráma. A szociodráma pedig nem elsősorban színház, hanem módszer. Persze a határvonalat sokszor nehéz meghúzni a műfajok között, jelen esetben elmondható: aki a Teatr Strefa Ciszyn Repülési leckéjére váltott jegyet, az nem színházba ment, hanem rövid, könnyed kísérletben vett részt, amelyben talán önmagáról is megtudhatott valamit.