Végh Zsolt és Stefanovics Angéla (no meg az azóta a profi színészettel próbálkozó Kálmánczhelyi Zoltán) az 1999-es uristen@menny.hu-val alighanem jó néhány évtizedre szóló helyet foglaltak maguknak a nemigen létező magyar abszurd filmgyártás hasonlóképp kétesen egzisztáló páholyában. A megkapó színészi játékkal – nagyrészt improvizálva – előadott, minden fennköltséget szigorúan elkerülő poénokra építő marháskodás minden várakozást felülmúló sikerén felbuzdulva Végh-ék – számottevő színházi munkálkodásuk mellett – néhány évente azóta is leforgatnak egy-egy, többé-kevésbé az uristen@menny.hu, khm, szellemiségét hűen továbbvivő rövid- vagy középhosszú filmet, hol nagyobb, hol kisebb igénnyel a történetvezetés mint olyan meglétére. Legújabb tévéfilmjük, az ötven perces Messze Európában viszonylagos hosszúsága ellenére is a fent nevezett marháskodást a sztori elé helyező opuszok táborát erősíti.

A fent vázolt eseményre – hogy tudniillik a hittantanár és a fizikatanár rövid és kétes célú távolléte alatt („Biztos, hogy nem baszni voltatok?” – kérdezi az érzékeny lelkű környezetismeret-tanár. „Nem hiszem, arra szerintem azért biztosan emlékeznék”, jön a válasz) eltűnik az összes gyerek, pontosabban csak azok, akik a korábbi napokon nem vesztek már el – fény derül nagyjából öt perc alatt. Innentől viszont az abszurdé a főszerep: előbb csak az EU-s pályázat kitöltésére tett, eleve elvetélt kísérletek, később pedig már egy kézikamerás áldokumentum-horror-paródia formájában, ahol a fizikatanár kávézacc-alapú térerő-konvertáló készülékén saját, jövőből érkező beszélgetéseik hangjai, megmagyarázhatatlan üzenetek és zsarolólevelek borzolják az eddigre már persze tökrészeg tanárok idegeit. És hangozzék mindez akármilyen idiótán, mivel a poénok jó kétharmada tényleg marha vicces, a dolog, egészében véve és kis jóindulattal – már megint működik.

Ezért persze nagyrészt a részben már „bejáratott”, részben új színészek felelősek. Tamási Zoltán enerváltsága és komolynak tűnő keserűsége tökéletes ellentétben áll a száját elhagyó képtelenségekkel, így téve a közepes poénokat is jobbá; Dióssi Gábor abszurd színjátszásban szerzett rutinja és magabiztossága már az első szavainál megmosolyogtat. Elvileg az ő ellentéte lehetne a főként „szeriőz” alakításokból ismert Keresztes Tamás, aki mégis hatalmas lelkesedéssel adja a félhülye fizikatanárt. Stefanovics Angéla alapvetően persze komolytalan szerepéhez képest az érzelmek széles skáláját jeleníti meg (komolyan!), a gyerekek iránti aggodalma még zokogásra is készteti – még szerencse, hogy a többiek megnyugtatják, hogy a gyerekek már csak ilyenek, a múltkori osztálykiránduláson is hányan meghaltak, aztán mégse állt meg a világ. Urbanovits Krisztina „az igazgató kedvence” szerepében úgy tűnik, ellentéte Száger Zsuzsa szellemi szintben még a többieket is alulmúló, ex-sztriptízes tanárnőjének – de, csak amíg a pálinka hatására mindketten egyformává nem aljasodnak.

Feleennyi játékidőben, kicsit – persze csak a maga szintjén – komolyabban vett történetvázlattal alighanem jobb lett volna a Messze Európában, de ötven percnyi nevetés után azért mégiscsak távol állunk attól, hogy csalódottságról kelljen beszélni. Lehet, hogy öncélú a poénkodás – de a legjobb fajtából való.