Pénz, mint hallom a szervezőtől, a Filharmónia Budapest és Nyugat-Dunántúl vezetőjétől, Igricz Györgytől, nincs. Veszteség van. Gondolkodni való úgyszintén: melyik fesztivál maradjon el jövőre, esetleg azokon belül melyik produkció, melyik helyszín essen ki, kit ne hívjanak meg, kitől kolduljanak még egy kis támogatást. Fő a feje, de ezzel nincs egyedül manapság. Mi, a közönség mindenesetre megpróbálunk úgy tenni, mint akik hisznek a változatlanságban, és ez könnyű is ezeken a hagyományos Régi Zenei Napokon.

 

A Liszt Ferenc központ

 

25 éve megy minden a maga jólesően azonos útján: első nap berajzanak a kurzus hallgatói, megszállják a vendégek a recepciót, felmarkolják az idei pakkot, aztán mind felöltjük hagyományos régizenés méregzöld pólónkat, oldalunkra csapjuk tradícionális régizenés vászonszatyrunkat, nyakunkba kötjük a belépő bilétát, és megkezdjük egyhetes körutunkat a templomok kényelmetlen padsoraiból a Liszt Ferenc Központ tutuló légkondis termein át, a fertődi kastély karcsú széksorain keresztül a BW Pannónia Hotel díszterméig. Az egyetlen újdonság, hogy a fesztivál központjának, a Liszt Kulturális Központnak pompás, hatalmas gesztenyefa alatt megbúvó kávéháza és terasza, megannyi foci VB, EB megtekintésének színtere - megszűnt. Veszteséges volt. Én azonban az első nap a régi rutinnal beromboltam a megszokott helyre, és kértem egy kávét az oda a túloldalról átköltözött tourinformos kisasszonytól. Mit mondjak, nem adott... Így hát koncert van, frissítő nincs hozzá.

 

A rossz idő mindig a Nyugat-Dunántúlt éri el először, így mi már javában dideregtünk itt, amikor megérkeztünk, és amikor az ország többi része még vígan kacagott a napsütésben. A pingvinek szívét melengető, ám minket teljesen kiakasztó rettenetet csak fokozta, hogy a nyitókoncert (Orfeo zenekar, Purcell kórus/Vashegyi György Handel-művei és Haydn pompás Nelson miséje) helyszíne a város bazilikájaként emlegetett fenséges, ámde jó hideg, gótikus Szent Mihály templom volt, de végül várakozáson felüli langy meleg fogadott. Ez a langymeleg jellemezte a koncert első felét is, a vonósok kissé nehezen melegedtek be, élükön a lassan bizony már kiöregedő Simon Standage vendég hegedűművésszel. A Nelson-mise határozott felmelegedést hozott, nem mellékesen a szólistáknak is köszönhetően (Zádori Mária, Halmai Katalin, Kálmán László, Cser Krisztián).

 

Simon Standage

 

Reggel aztán mi kacagtunk, amikor fényesen kisütött a nap, és sütött is egész álló nap, némi fékevesztett szél kíséretében, míg az országban máshol a mi tegnapi 15 fokunk metszette az emberek testét-lelkét. Ünnepi eseményként angol együttes játszott, a Philip Pickett vezényelte New London Consort. Purcell Dido és Aeneasának egy rekonstruált változata hangzott el, amit Pickett és Peter Holman rekonstruált a mű egy 1700-as Szeget szeggel-előadásához használt változata alapján. A rekonstrukció nem lendített az ismert művön, nem adott hozzá, inkább elnyújtotta. A zenekar tetszett, az énekesek nagyon nem, a karmester keménysége sem igazán, a hatalmas angol rutin és magabiztosság újra csak igen. A félszcenikus megoldás nem vált be, érthetetlenül furcsa, semmilyen kort nem tükröző hacukákban vonultak az énekesek, tettek egy-egy kört a zsúfolt nézőtéren, meg egy alabárdot is odacsapdosott néha valaki a padlóhoz. Ennél jobb a koncertszerű előadás. A nagyszámú közönség lelkes volt, mi is, mert újításként idén a tiszteletjegyesek nem kellett, hogy közelharcot vívjanak a helyi bérletesekkel, kis zöld cédulák irányítottak a szabad székekhez.
 

 

Hát így indult a most már valóban régi régizenei napok. Sok minden nem változott, egy biztosan: én éppen 25 évvel vagyok öregebb, mint azon a valamikori első fesztiválon.