Azt azért vitatnám, hogy az irodalom, a művészet és a hétköznapi élet is elfelejtette volna őket, ahogyan Vedres állítja, de a sorozat valóban telitalálat. Legfőképpen azért, mert valódi személyiségeket állított az objektív túloldalára, és ami még fontosabb, izgalmas párbeszédbe bonyolódott a lényükkel. Egy-két mondatos kommentárjai néha versszerűek, máskor az alany és a fotográfus közötti viszonyról mesélnek, vagy egy felszikrázó vágy-pillanatot rögzítenek. Mindenesetre hozzátartoznak a felvételekhez, mert e szövegek által maga a fotó is új olvasatot kap. Férfi és nő, fiú és férfi, kamera és fény, kereső és „talált tárgy” viszonya gombolyodik le a félmondatokról. A kép beágyazódik, két lélek találkozási pontjának hirtelen széles tere nyílik, a szerepek akár fel is cserélhetők. A lényeg, hogy a pillanat megszületett.

 

A kiállított fotókban nem a komponálás, nem az érzékenység, még csak nem is a karakterek megragadása különleges. Hanem az a mód, ahogyan kommentekkel látja el a képeket, fotó és szöveg egymást átjáró viszonya. Alighanem az internetes blogok, facebook-felületek hozzák ezt az új dimenziót a fotográfiába, ami a személyességet, a kép és a képhez, a látványhoz való viszonyulás megformálását a szöveg által kibővíti, árnyalja vagy ellenpontozza. Izgalmas, egyre gyakrabban feltűnő új irány a fotóművészetben, érdemes figyelni rá.