Na jó, azért a Prodigy lett viszont a legjobb móka az összes között, bár nem vagyok rajongó, de nagyon jól jött a Nagyszínpadra egy slágergyár világhakni, amire mindenki bemozdul, illetve mozdulni sem tud. Az egyébként félelmetes, mégis veszélytelen energiákat közvetítő embertömeg az eufória csúcspontjára jutott, amikor felhangzott a Fire Starter és nagyjából végig azon az energiaszinten maradt a koncert, mint ahogy a zenekar a húrokba belecsapott.

 

Prodigy

 

A szofisztikáltabb történethez tartozott már az MR2 színpadon a Kaukázus koncertje. Viszonylag persze kicsi, mert egy időben a nemzetközi sztárokkal, de még mindig tömeg állt a helyszínen, ahol Kardos Horváth Janó egészen megváltozott, szomorkás, ökopop zenekarából hirtelen egy recessziós punkzenekar alakult és bár a szigeten már senki nem öltözik extrém punknak, azért jól tudjuk, hogy igazából a stílus a ruha alatt rejlik. A gitárosok, egyikük taréjjal, olyan vad ritmusokat pörgettek, ugráltak, hogy nem győzött magához térni a szurkoló. A dobok mögött is zajlottak szép jelenetek, mialatt elénekelték a Szalai Évá-s, csajfelcsalogatós számuk után, egy általam még nem hallott, Dj Trianon című számukat. Kardos Horváth odamondogatott népnemzetieknek, szociknak, fővárosi polgármestereknek, szemetelőknek, vagyis a világjobbító szándék nem változott, de több benne a lendület. Már tényleg csak valami feminista etűdöt kéne egyszer hitelesen elővezetniük, és akkor ők volnának a neopunk konjunktúra a hazai palettán.

 

Klezmer cirkusz

 

Egy korábbi időpontban még klezmer cirkuszt néztünk a Vándor vurstliban, vidám hangulatú, vásári, sőt zöldségpiaci komédia, a háttérzenekar zseniálisan húzza a jelenetek alá valót, táncol a közönség, ez sem olyan színház, amit csendben kéne elviselni, megenged némi kitörést. Az Octopusban halkabb zongoraszó, az A38 sátorban az Anima Sound System új generáció, amely úgy lesz felvezetve, mint a legrégebbi magyar elektronikus zenekar. A zene táncos, a fények izgalmasak, az énekesnő jól mozog, de a szerepe kevéssé értelmezhető.

 

 

A csendrendeleti időpont után minden színpad felől hömpölygő tömeg érkezik a civilek utcájára, ahol az egyik kereszteződésben még divat show-t is látni, így nem lehet megmozdulni, de senki nem pánikol, minden sátor előtt a megfelelő zenére magánbulizik tovább a forgalmi dugó, átveszi a ritmust állva is, néha letér egy kocsmánál, aztán mielőtt még tovább haladnának az előtte állók, visszatér. Olyan az egész, mint egy óriási vonatozós játék, ki tudja, hány kört és hány óra alatt lehetne megtenni így. A Magic Mirror show-ra azért odaérünk tizenegyre és végre végignézzük a szubkulturálisan világhírű Díva Thomas vezetette cirkuszt, a tömzsi, de a manézsban királynővé váló kötéltáncossal, a szexi erőművészekkel, és igen, a tizenhat táncos cowboyjal és egy furcsa táncosnővel, aki a melltartójára és tangájára szerelt szögekkel lukasztja ki a lufikat, teljesen dilis szegény, de jól szórakozunk. Ide begyűlik éjszakára mindenki, aki mulatni szeret, olyan felszabadult a diszkó, régi osztálytársak, underground hősök, tanítványok, rokonok, elképesztő a felhozatal. A közeli partisátrakba meg be sem lehet férni, a bejárat előtt táncol a tömeg. Vajon messziről hogy nézhet ki ez az egész, mint egy bolond bolygó, amely örökké csak jól érzi magát?