Kultúra.hu

Nagy kontrasztú változat Alapértelmezett színséma

IRÁNY PÉCS!

EURÓPA KULTURÁLIS FŐVÁROSA
2010-BEN

Friss hírek:
« | »

Baljós nyak

2008. május 20.
cikk küldése e-mail-bennyomtatás
Beckett kisprózai írásai nyomán, hanginstallációkkal, film- és videóbejátszásokkal és hét, különböző foglalkozású élő szereplővel mutatta be Montázs III. című előadását, kiállítását, vagy ha úgy tetszik, performanszát a Shu műhely nevű, fiatal, független csoportosulás. Nem volt túl izgalmas előadás, mégis érezhető volt, hogy azért álltak össze, mert valami újat szeretnének mondani. KRITIKA
 
Kortárs előadó-, képző-, és iparművészek társulásából nem minden esetben lesz a külső szemlélő számára is könnyen élvezhető, színházi jellegű együttműködés. Még akkor sem, ha látjuk, hogy a szereplők iszonyúan beleásták magukat, ki sem látnak a börtönszerű szerepeikből, és meg vannak győződve arról, hogy az átvilágított nejlonkuka az elszigetelt, magzati lét metaforája a nézők számára is, ahová a küzdelmes élet után regresszíve visszatér majd az emberiség.
 
Na jó, nem mondom, hogy nem bíbelődtem el az egzisztenciális félelmeimmel a begipszelt lábszárra kötözött mikrofon láttán, de azt nem értettem, hogy miért csúszott fél órát a kezdés, amikor a stilizált birka meg a tésztaszűrőre, homokra és műanyagfigurákra komponált terepasztal úgysem késhet el. Nézegethettük volna mondjuk kiállítás gyanánt a berendezett teret, ahogy később meg is tettük az alkotók jóváhagyásával az előadás alatt. Végül is olyan volt, mint egy tárlat, és ennek megfelelően előfordult, hogy valaki leragadt egy műtárgynál, és nem tágított, vagy csak nem értette, mi történik ott. A produkció sok improvizációra épül, amely nem mindig könnyen kódolható.
 
 
Láthatók kukába bújt előadók, akik néha mocorognak, esetleg kiszólnak, van egy arctalan, szakadt, orra nincs magnókapcsolgató, linóleum-graffitis házi készítésű térdvédőkkel, káddal a hátában, egy férfi, aki a terepasztallal erőszakoskodik, egy bekeretezett lány, aki fehér úszósapkában ül, mint egy szobor, és az arcára vetítik a saját ábrázatát, kissé mindig elcsúsztatva, hogy minél szörnyűbb látvány legyen. Értelmezésem szerint ők egy kisebb apokalipszist megélt civilizáció utolsó, degenerálódott példányai. Nem néznek egymásra, nem kommunikálnak, mindenki csinálja a saját őrült dolgait, araszol ide-oda, magában beszél, esetleg ki van szolgáltatva egy másik szerencsétlennek, aki a teremtés vesztese.
 
Képek vetülnek a falra, egyrészt a terepasztal nem túl intenzív történései, másrészt a panel lakóház csöndje meg mezők végtelensége, mintha már csak halvány, fekete-fehér emlék volna, hogy létezett az emberi társadalom.
 
Luc Besson első játékfilmje a sci-fi-ként kultusszá vált Élethalálharc (Le dernier combat, 1983) is eszébe juthat a művelt nézőnek az élő képekről, ha meg akarja menteni magát. Az ember lealjasodását szépen ecsetelő, baljós hangulatú némafilm, amely kis költségvetése ellenére igen hatásos volt. Talán A játszma vége című Beckett-dráma őszi bemutatójára már beérnek a Shu féle módszerek.
Szerző:
sisso
Fotó:
Nándorfi Máté
A kultúra.hu tartalmának írásbeli engedély nélküli újraközlése bármely portálon, internetes fórumon, blogon, illetve intézményi és privát honlapon szigorúan tilos, mert törvénybe ütközik, s így azonnali és automatikus jogi következményekkel jár. Kizárólag hivatkozás elhelyezésekor használható fel a szöveg, de akkor is csak a bevezető rész (lead) végéig, illusztráció nélkül.