YU-HU-RAP

Már régóta nem volt ilyen megkérdőjelezhetetlen Pont Műhely előadás, ami nyilván az alapanyagnak köszönhető, illetve az értő zenész szakembereknek. Ehhez volt a dalmondó (és néha éneklővé sűrűsödő) Keszég László könnyed, pontos és eltökélt.

 

A jambusok egyszer vágó-, másszor kenőkések voltak, sőt mutatom az egyik refrént: „ez a való / versbevaló / ez a halott / szemrevaló”, amely önmagában is egyszer így, másszor úgy hangzott – attól függően, hol szólt. Ha már szóba hoztam: a refrén egyre inkább lélegzetvétel volt, szükségszerűen volt ilyen egyszerű, a vers ennél sokszerűbb és rétegzettebb, nem mesélem el, milyen élményanyagból dolgozott a költő; ízelítek csak: a vér nem metafora, hanem a valóság emléke. Domonkos istent emlegeti, de a szövegei szerint a világ istentelensége nyilvánvaló. Az elemekből beazonosítható történethez a zenészek körbejátszották az előre haladó témát: a humorra humorral, a finomságra finomsággal reagáltak, aztán keresztbe is, és (oda)illően vadultak a durvasághoz. Mindebből a vers őszinteségét kerekítették ki, ettől ültek olyan pontosan középpontban a költői szavak. Ilyen kerek terepen adta magát az előadáshoz a részt vevő vegyi artista: a művészetének kivetítése talán a világ esetlegességének túlzott jelentőségéről szólt.

 

Az énnek egyetlen tere van – ezt a muzsikusok nem szépítették, hanem követték, s amikor időről-időre magán kívülre helyezkedett, azt is – a gettó, amely itt a mindenhonnan kizártságot jelenti, hiába a kellemes akol-hon, a kényszerhaza, ha az embernek ennyit szabad.