Aki ismeri önt, az tudja, hogy a bábjáték egyszerre a munkája és a legkedvesebb időtöltése. Hogyan, mikor kezdett hivatásává válni a bábozás?

1990-ben versenyvizsgáztam a kolozsvári bábszínházban: a bábkészítő műhelyben szerettem volna dolgozni. Akkoriban ment nyugdíjba Lukász Liáne bábkészítő, aki mellett már gyermekkoromban sokat inaskodtam, az ő szakmája érdekelt. Emlékszem: beléptem a bábszínház udvarára, és jobbra, a varroda felé indultam volna, de találkoztam Kovács Ildikóval (bábszínházi rendező – a szerk.), aki balra, a nézőtér felé irányított. Azt mondta, ott bábszínészek számára zajlik a versenyvizsga, inkább azt próbáljam meg. Balra mentem, így vált hivatásommá a bábozás. 2001 óta már tanítom is a szakmát: a Babes–Bolyai Tudományegyetem Színház és Film Karán bábszínészetet, a mesterképzésben pedig kortárs bábszínházat oktatok. Közben a marosvásárhelyi színművészetin is indult bábszak, és ott 2003-tól, három tanéven át tanítottam az első két évfolyamot.

Hogyan lesz egy tárgyból báb?

Ismét Aneli, Lukász Liáne jut eszembe. Emlékszem, Kovács Ildikó bábrendező a Tóbiás és Kelemen című darabot rendezte, és bement a varrodába, hogy a készítővel közösen találják ki, hogyan nézzenek ki a kakasok. Aneli két hosszú kötőtűvel éppen az egyik báb ruháját kötötte. Ránézett a két gombolyagra és a tűkre, a pálcákat átszúrta a nagyobbik gombolyagon, a kisebbiket pedig felszúrta az egyik kötőtű végére fejnek. Megmozdította, kukorékolt egyet, s máris megszületett a báb.

Minden tárgyból lehet báb, csak két ember is kell hozzá: egy, aki mozgatja és egy, aki nézi.

És szükséges hozzá egy következetesen alkalmazott szabályrendszer. Tudatos döntések sorozata ez az átalakulás. Ha az ember úgy tekint egy tárgyra, mint egy élőlényre, és úgy játszik vele, mintha gondolkodna, érezne, lélegezne, mozogna, mintha az érzékszervein keresztül kapcsolatban lenne a külvilággal, akkor az a tárgy már bábu. Aki a döntést meghozza, az a bábos: ő találja ki, majd tartja is be a játékszabályokat. Úgy is mondhatjuk, hogy a tárgy új testet ad a bábos gondolatainak, érzéseinek. A bábos és a bábu eggyé lesznek. Báb nélkül az ember nem lehet bábos, és a tárgy nem lehet báb ember nélkül. A tárgy addig báb, ameddig mozog, ameddig él az illúzió.

Szenvedéllyel mesél a bábkészítésről. Milyen a jó báb?

A bábkészítést nagyon összetett folyamatnak tartom, mert minden új bábu új kihívás és sikerélmény – természetesen nem a sorozatgyártásról beszélek. Ha a világot kettéosztjuk egy választóvonallal, amelynek egyik oldalán az élőlények, a másik oldalán az élettelen tárgyak vannak, akkor a bábu éppen a vonalon halad. Nem tartozik egyik tartományba sem, mert mi új dimenzióba emeltük át. A mozgó báb láttán ösztöneink azt súgják, hogy él. Elhisszük. A másik percben a rációnk emlékeztet arra, hogy élettelen tárgyat látunk, amit bábosok mozgatnak. Ezt is elhisszük. A báb olyan, mint egy kötéltáncos. A bábosok vezetik ezen a vékony szálon, és megadják a nézőnek a lehetőséget, hogy belemenjen a játékba, hogy elhiggye: életre kelt a tárgy. Ha létrejön ez a szövetség, akkor megtörténik a csoda, az átváltozás. És nézni is izgalmas, mert bármikor elbillenhet valamelyik irányba: elveszíthetjük, megszűnhet.

Kreativitás, kézügyesség, képzőművészeti és sok gyakorlati érzék kell ahhoz, hogy egy bábu olyan tulajdonságokkal rendelkezzen, amilyenekre éppen szükség van, és bátorság kell a merész kísérletezéshez. A bábu műalkotás, de nem dísztárgy, alkalmas kell legyen bizonyos mozdulatok elvégzésére, érzéseket és gondolatokat kell ébresztenie bennünk, amelyeket bábosként, a bábut uralva közvetíteni tudunk a nézőnek. Ugyanakkor a jó bábnak kényelmesnek és strapabírónak kell lennie.

Egy színművészetis ismerősöm mesélte, milyen hatalmas kihívás volt eljátszania, hogy a kezében lévő báb levegőt vesz.

Tudta ő azt már az egyetem előtt is, csak vissza kellett emlékeznie, hogyan csinálta gyermekkorában.

Az ön édesapja, Palocsay Zsigmond több gyermekverset és bábjátékot is írt; feltételezem, csodálatos gyermekkora volt.

Igen, édesapámnak valóban sok gyermekverse van, bábdarabokat is írt és fordított, de hegedűtanár is volt a kolozsvári zeneiskolában. Nagyon szerette és tisztelte a gyerekeket. Az irodalom, a zene, a képzőművészet, a színház fontos volt a szüleim életében, ezért számomra is fontossá vált. Édesanyám a kolozsvári bábszínház irodalmi titkáraként dolgozott, ezért születésemtől fogva otthonosan mozogtam a bábszínházban, ismertem minden zugát. Szerettem ott lenni, szerettem az ott dolgozó embereket, érdekes és izgalmas hely volt, minden helyiség sajátos illatára emlékszem. Azt hiszem, pályám alakulásában fontos szerepet játszott az, hogy a szakmát kívülről-belülről megismerhettem. Szerencsém is volt, mert ez a hetvenes években, a kolozsvári bábszínház nagyon jó korszakában történt.

Diákjai előadásaival többször értek el nagy sikert. Ilyen volt 2014-ben a To bee or not to bee című előadásuk, amellyel elnyerték a horvátországi Dioniz Fesztivál nagydíját. Hogyan emlékszik vissza az előadásra?

Tehetséges, jó humorú, pontosan dolgozó diákokból állt a csapat. Az az osztály sokkal többet bábozott, mint más évfolyamok. Tapasztaltabbak voltak, felszabadultan kísérleteztek. Nagyon élvezték az újszerű bábtechnikát, és profi bábok szerepeltek az előadásban, amelyeket a színészekre terveztek és készítettek. A szemünk előtt történt meg a csoda, amikor Lukász Liáne két zacskó sárga és fekete fonalból meghorgolta és kötötte őket. A négy méhecske Aneli utolsó négy alkotása. Egységes, újszerű, tiszta világot sikerült teremtenünk látványban, zenében és játékban. Minden helyzet a méhecskék szemszögéből volt elmesélve, és a játék magával ragadta a nézőket. Élveztük és szerettük azt az előadást.

Gyakran rendez szöveg nélküli bábelőadásokat. Miért kedveli ezeket?

A báb sajátos nyelve a mozgás, nem a beszéd. A bábu beleragadhat a beszédbe, és akkor már gyengül az ereje. „Elkényelmesedik”, szavakkal akarja megoldani mindazt, amit cselekvéssel is tudna. Egyre inkább a rációnkra fog hatni, és akkor elmúlik a varázs.

Izgalmas kihívás lefordítani a mondandómat a bábok nyelvére, mert az egyetemes nyelv: nem ismer se földrajzi, se korbeli határokat.

Ezért kedvelem a szöveg nélküli előadásokat. Meg azért is, mert nagyobb szabadságot adnak az alkotásban. Egy nonverbális előadásban a látvány, a muzsika, a bábok cselekedetei mindenkinek mást jelentenek, ezért személyes és őszinte az élmény. De nem ellenzem, hogy beszéljenek a bábok, mert szeretem a jó szövegeket, és szeretem őket megfejteni, a bábok világában életre kelteni.

Ma már alig látni hagyományos, paraván mögötti bábelőadást, ezért meglepetésként ért a régi korokat idéző produkció a kolozsvári Quadro Galériában, az ön által rendezett Apró világok című kiállításon. A tárlatot Botár Edit báb- és díszlettervező emlékére hozta létre. Miért tartotta fontosnak, hogy a régi bábokat, vázlatokat megmutassa a közönségnek?

Botár Edit a kolozsvári bábszínház báb- és látványtervezőjeként működött akkor, amikor én még gyermek voltam. Édesanyámnak kollégája és barátnője volt, ezért személyesen is jól ismertem és nagyon megszerettem őt. Sokszor próbáltam olyan állatfigurákat, királykisasszonyokat rajzolni, amilyeneket ő tervezett. Most alkalom adódott arra, hogy annyi év után láthatók legyenek a bábtervei és néhány fennmaradt bábja. Hogy a fiatalabb generációk is megismerhessék, és hogy nekünk, idősebbeknek, visszahozza a gyerekkori emlékeinket.

A Quadro Galéria csapatával, két volt diákommal, Varga Hunor Józseffel és Veres Orsolyával, valamint a lányommal, Hatházi Rebekával a járvány idején készítettük elő az eseményt. Székely Sebestyén György, a galéria tulajdonosa szerette volna, hogy ez „nagy kiállítás legyen a kicsiknek”. Orsikával és Hunival restauráltuk a bábokat, és életre keltettük azokat. A köztudatban inkább akvarellistaként ismert művész tervei úgy hatnak, mintha képeskönyvet lapozna az ember, amint a különböző tematikájú termeken végigsétál. A lányom, Rebi újrarajzolta néhány Botár-báb jelmezét, és öltöztethető papírbábokat készített, amelyekkel akár bábozhatnak is a gyerekek. Fontosnak tartottuk, hogy a kicsik is jól érezzék magukat a kiállítótérben, és megtapasztalják, milyen jó belefeledkezni egy tárlatba.

A szakma kísérletező alkotónak tartja, aki akár újrahasznosítható PET-palack-bábokkal is jó előadást tud létrehozni. Mi az, amit a bábszínház keretei elbírnak, és mi az, amit már nem?

Szeretek kísérletezni; nem is tudom, hogyan lehet ezt másképp csinálni. Nem tudom, hol vannak a bábszínház keretei, és ha vannak, mennyire rögzítettek és időtállók. Számomra az a fontos, hogy az ember jelenléte ne legyen erősebb a bábuénál. A keret amúgy hasznos, mert felfedezésre készteti az alkotót: kihívás megkeresni, hogy a kereten belül még hányféle megoldás létezhet. A bábos megpróbálhatja tágítani, meghaladni a keretet, és így új dolgokat fedezhet fel.

A pandémia alatt a Puck bábszínház online előadásainak egyike volt a 2015-ben készült, Mimorózart című is, amelyet Joan Miró képi világára és Mozart zenéjére épített. Hogyan született ez az előadás?

Gyermekkorom első hangversenyein, amikor már mocorogni kezdtem a széken, azt játszottuk a szüleimmel, hogy behunytam a szemem, és mesét találtam ki a muzsikára. Ezt később is játszottam, akkor már a gyermekeimmel. Miró és Mozart két olyan világ, amelynek bűvöletében könnyen születhetnek mesék.

Arra gondoltam, hogy megelevenítem azt a világot, ahol bármikor bármi életre kelhet.

Ebben a nagy kék buborékban „tádámm” meg lehet jelenni, „juhú” lehet örülni és „váu” csodálkozni, végül meg „puff” el lehet tűnni, de mindig másképp: úgy, ahogy a bohócok szoktak. Az előadás három bohóc barátságának története egy olyan világban, amely mindenben hasonlít a mi megszokott emberi világunkra, csak mesésebb, varázslatosabb. Nem titkolt célom volt, hogy mindenkihez szóljon az előadás, hogy korhatártól függetlenül jól érezzék magukat a nézők a buborékában.

Született már olyan előadás, amelyben családja több tagja is alkotóként vett részt. Férjét, Hatházi Andrást színészként, rendezőként ismeri a közönség. Kevesen tudják, hogy drámákat és bábjátékokat is ír. Lánya, Hatházi Rebeka díszlet- és jelmeztervező, bábkészítő. Hogyan zajlik a családi munka?

Bármit csinálunk közösen, az annyira természetes, mintha másképp nem is történhetne. Félszavakból, tekintetekből is értjük egymást, teljes és kölcsönös a bizalom és az őszinteség, ami mindannyiunk számára fontos az alkotási folyamatban. Hasonló az ízlésünk és a ritmusunk is. Jó csapat vagyunk, és minden közös alkalom arra is jó, hogy még jobban megismerjük egymást.

Mit gondol, felnőttként miért távolodnak el sokan a bábok világától?

Nem hiszem, hogy valaha is elveszítjük érdeklődésünket a bábok iránt. Ez életünk végéig megmarad bennünk, csak esetleg berozsdázhat, mint bármi más. Talán azért, mert már rég nem találkoztunk, beszélgettünk gyerekekkel. Vagy azért, mert a bábozás nem illik bele abba a felnőttképbe, amit magunkról alkottunk, pedig az talán már nem is mi vagyunk. Úgy gondolom, érdemes egyszerűen csak hagyni, hogy a báb az életünk része legyen.

Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László