A hűtlenségi krízis gyakori, de nem azért, mert erkölcstelen korban élünk

Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző család-pszichoterapeutát, klinikai szakpszichológust kérdeztük.

Azt mondja, a párválasztás jóval népszerűbb téma, mint az elköteleződés. Miért olyan nagy varázslat párt találni?

A pártalálás valóban kicsit misztifikálva van. Előtte úgy tűnhet, hogy a kapcsolat létrejöttéig eljutni a nagy kihívás. Ehhez kell a tudás, aztán, ha megvan, akkor hátradőlünk. Mintha azt gondolnánk, hogy az állásinterjú a nagy megméretés, és utána, ha fölvettek, akkor már semmi dolgunk nincs. Amikor én felnőttem, voltak ilyen közkeletű vélekedések, hogy utcán nem ismerkedünk, és munkahelyen sem, inkább színházban, táncházban, klubban, könyvtárban, szórakozóhelyen, egyetemen. Ezek a helyek máig adottak, sőt hozzájött az online tér is. Utóbbitól csodát vártunk, de egész más történt. A hozadéka az, hogy

nagyon gyorsan nagyon sok emberrel lehet nagyon felszínes kapcsolatba kerülni.

A csevegőprogramokon szinte mindenki bravúros, brillírozó, frappáns, elképesztő riposztok mennek, nagyon vonzó lesz a másik, de amikor először kell egy kávéházban leülni egymással szemben, az egész más. A most aktívan párkereső nemzedék már okostelefonnal nőtt fel, és az érzelmeiket nagyrészt emojikkal mutatják ki. Szinte minden mondat után ott van a mosolygós fejecske, a csodálkozó, a tanakodó; egy szívecskével letudják a vallomásokat is – ezt a kommunikációs formát érzik komfortosnak. Sok fiatal beszámol arról, mennyire nehéz a nagyon könnyen megszerzett online ismeretséget élővé tenni.

Ami a mi kultúránkban további nehézség, hogy az elmúlt két évtizedben egy nagyon rosszhiszemű szemléletet alakítottunk ki. A közösségi oldalakon sok a nárcisztikus ember, aki nem akar elköteleződni. Mindenkivel szemben gyanakvóak vagyunk: biztos, hogy csak kihasznál, biztosan nem őszinte az érdeklődése. Azt tapasztalom, hogy az első randikon ezzel a rosszhiszeműséggel ülnek le egymással szembe a párok. Már az első találkozáskor azt figyelik, hogyan akarja a másik befolyásolni, kihasználni őket. Így igen nehéz lesz olyan bizalomteli légkört kialakítani, amiből lesz második vagy harmadik randi. És attól tartok, hogy a szüleim meg a magam nemzedéke, mi adtuk tovább a most aktívan párt kereső fiataloknak ezeket az üzeneteket, hogy a házasság börtön, az asszonysors nehéz, úgyis elváltok, gyereket nevelni eszméletlen nehézség – nőként bezáródsz, nem tudsz kibontakozni, férfiként halálra dolgozod magad, tíz évvel hamarabb meg fogsz halni, mint az asszony. A másik szempont, ami felerősödött, és szintén nem segíti a pártalálást, az a biztatás, hogy mindig nagyon figyelj a saját igényeidre, érdekeidre, azonnal fejezd ki, azonnal szólj, ha valami nem tetszik. De arra nem biztat a kultúránk, hogy figyelj a másikra, alkalmazkodj hozzá, vedd figyelembe a szükségleteit. Az önmegvalósításban bizonyára hasznos az előbbi szemlélet, de a harmonikus élet és párkapcsolat kialakításában nem.

Ez a szemlélet a válások számát is meghatározhatja. Néhány évtizede még negatív bélyeg volt a válás, éppen ezért sokan inkább vállalták azt, hogy benne maradjanak egy bántalmazó vagy mérgező kapcsolatban is. Ma meg már az aggasztóbb, hogy szinte sikerélményként és bátorságként könyveli el a modern társadalom azt, ha valaki kilép a kapcsolatból, csak mert úgy érzi, az nem teszi őt boldoggá. Mintha a ló túloldalára kerültünk volna. De ültünk valaha a lovon? A házasság kultúrtörténetében volt olyan időszak, amikor ez egyértelműbben sikerre volt ítélve?

Érzékelhető, hogy most egy átmeneti korszakban élünk, az euroatlanti kultúrában éppen újragondolunk mindent: a nemi szerepeket, a kapcsolati szerepeket és a családi szerepeket is. Ez sok szempontból szükséges volt. De egyelőre még nem jött létre egy új konszenzus, hanem párhuzamosan él egymás mellett a tradicionális kapcsolatkép, a modern, sőt a posztmodern az egészen szürreális elképzelésekig. Tehát most nincs egyensúly. Azt gondolom, hogy hazánkban legutóbb ilyen egyensúly talán a hatvanas években lehetett, de nem volt benne sok köszönet. Akkor alakult ki az a családkép, amire hivatkozva mondják ma sokan, hogy a család korlátoz. Ha korábbra visszanézünk, a másik egyensúly, amire manapság sokszor visszautalunk, a Monarchia ideje, a viktoriánus Európában kialakult polgári családeszmény, amelyről idealizált képek maradtak fenn. Sikeres apa kis pocakkal, csinos anyuka és a szép gyerekek, akik csinos ruhában csodás helyekre mennek – sokunkban él ilyen kép, és óhatatlanul ezt keressük. A polgári családeszmény árnyoldalairól pedig ritkábban szólunk, nem veszünk tudomást a házasfelek közötti nagy érzelmi távolságról, bár Kosztolányi, Csáth Géza vagy Márai elénk tárták ezen családmodell hátulütőit is.

Azt gondolom, hogy ennek az átalakulásnak, amiben most élünk, nagyon sok hozadéka van meg sok költsége is. A hozadéka a sokszínűségnek például az, hogy sokkal többen megtalálhatják a kapcsolati igényüknek, a kötődési stílusuknak, a temperamentumuknak, az érzelmi szükségleteiknek megfelelő kapcsolati mintát. Többen, mint akkor, amikor csak egyféle modell volt elfogadott. Ugyanakkor ez a sokszínűség, amellett, hogy fölszabadító, zavarba ejtő is, és mindenkire személyenként sokkal nagyobb felelősséget ró.

A mai kor szemléletének másik hangsúlyos iránya, hogy gyakran bagatellizálja az egyén felelősségét, és a gyerekkor tapasztalataira, a szülők vélt vagy valós hibáira mutat, ha magyarázatot keres. Freud óta például különösen erős az anyák kárhoztatása. Az sem teszi éppen vonzóvá a szülői szerepet, ha démonizáljuk a tévedéseiket, és egész iparág épül arra, hogy megszabaduljunk a tőlük kapott viselkedési mintáktól. Valószínűleg igen régi késztetés az emberben, hogy kritikus legyen a szülei életével és világnézetével kapcsolatban, különben nem kellett volna a tízparancsolatba is belefoglalni a szülők tiszteletére való felszólítást. Van esély arra, hogy végre szellemi, lelki erőforrásként tekintsünk az előttünk járó generációkra, és nem csupán a traumák átörökítőiként jelenjenek meg a pszichológiai cikkekben, laikusoknak szánt „sikerkönyvekben”?

Minden leszármazó nemzedéknek életfontosságú, hogy részesülhessen a felmenői erőforrásaiból. Ha hozzáférünk azokhoz a történetekhez, amelyek megmutatják, hogy a felmenőink hogyan kerültek ki nagyon komoly életválságokból, az bátorítás és biztatás a mai kor kihívásai közepette is. Ezért érdemes meghallgatni a sztorikat, akkor is, ha nagypapa ezt már nyolcvanhétszer elmondta. Mert nemcsak neki fontos, hogy elmondja, hanem nekünk is, hogy tudjunk róla.

A hibáztatás jelenségére reflektálva: óriási hagyománya van annak, hogy a pszichológia a problémákról, a traumákról, a nehézségekről szól, és ez abban is megmutatkozik, hogy egyféle patológia-központúság alakult ki – azt keresik, hogy a másik hogyan zakkant. A családterápiában épp az fogott meg, hogy erőforrás-központúan gondolkodunk, ami nem azt jelenti, hogy nem veszünk tudomást a nehézségekről, hanem inkább azt is keressük, hogy a nehézségekkel való megküzdésben mihez tudunk nyúlni, mi az, ami működik. Azt hiszem, hogy egy kiegyensúlyozott képhez akkor jutunk, hogyha mind az idealizálásról, mind a démonizálásról lemondunk, és belátjuk, hogy a család óriási erőforrás tud lenni, és igen, nagyon sok nehézség forrása is. De az a tapasztalatom, hogy még a legelhanyagolóbb, legbántalmazóbb családban is átmegy néhány érték, ami üzemanyagként tud szolgálni a leszármazó nemzedéknek. Tudatos erőfeszítés összegyűjteni az erőforrásainkat, és azt hiszem, hogy ez csak a figyelmünk irányításán múlik.

Ugyanez igaz a párkapcsolatra is: amikor a párunkban fölfedezzük a különbségeket, meg azt, amiről úgy érezzük, elválaszt, akkor a figyelmünk tudatos irányításával tudjuk újra meg újra felidézni, mi az, ami összeköt, mi az, amit tudok becsülni benne. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy családban vagy elkötelezett kapcsolatban élni melós dolog – erőfeszítést, egymásra figyelést, alkalmazkodást igényel. Lélektani értelemben „sokba kerül”, de felbecsülhetetlen értékű hozadéka van: a biztonságérzet, a valahova tartozás, egymás támogatása. Nem tudnék családterapeutaként és párterapeutaként dolgozni, ha nem hinnék abban, hogy megéri a kapcsolatokért erőfeszítéseket hozni.

Sokan hangoztatják azt, hogy a hűség csak egy társadalmi konstrukció, és csupán gazdasági és öröklődési megfontolásból van jelentősége. De az állatok között is láthatunk olyanokat, akik egy életre választanak társat. Tehát vannak olyan lények, akiknek a hűség a természetes, ezért ez nem lehet pusztán társadalmi képződmény. Kell-e a hűséget eszményíteni, illetve érdemes-e kétségbeesni, ha a kapcsolatban ez megbicsaklik?

Eszményíteni nem érdemes, mert az nem segít. Úgy gondolom, nem érdemes kétségbeesni sem, ha esetleg megkérdőjeleződik. Bár pontosan tudom, hogy utóbbi nehéz, mert természetes reakció, hogy félünk attól, hogy elveszítjük a másikat. Nagyon komplex érzelmek merülnek ilyenkor föl, amik akár önmarcangolásba és szégyenérzetbe is torkollnak.

Lehet egy kapcsolat szerelem akkor is, ha a hűségbe már belebuktak a felek?

Lehet. Van egy biológiai meghatározottságunk, evolúciós örökségünk a szezonális monogámia. Az emberré válásunk kezdeti szakaszában két-három évig kellett az emberpárnak együtt maradni, hogy a közös utód életképes legyen. Nem véletlen, hogy az első pár év után átalakul az izzó, lángoló érzelem. Önmagában ez elég magyarázat? Nem. Érvényes magyarázat ugyan, de csak egyetlen szelete, ez a biológiai része ennek. A másik szelet a lélektani magyarázat, amely a hűséget a kötődés szempontjából fogalmazza meg, hiszen az egyik legalapvetőbb lélektani szükségletünk, hogy kötődhessünk néhány fontos személyhez – ez a biztonságérzetünk melegágya. Minden, ami ezt megkérdőjelezi, az maga a pokol. A harmadik a spirituális rész, és itt nem valamelyik egyházhoz való tartozásról van szó, hanem arról, hogy alapvető szükségletünk az is, hogy elhelyezzük magunkat a világban, választ találjunk életünk nagy kérdéseire. Ez a készen kapott vagy magunk által megalkotott spirituális keret, amelyben magyarázni tudjuk a világot, szintén befolyással lesz arra, mit gondolunk a hűségről.

A keresztény spiritualitás például a hűséget kizárólagos értéknek tekinti, és azt mondja, hogy ennek megkérdőjelezése erkölcsi megítélés alá esik, más hitrendszerek vagy világképek pedig máshogy gondolkodnak a hűségről, olykor megengedőbben vagy éppen szigorúbban. A negyedik szelet a szociális rész: a társadalom, a kultúránk – ebből az egyetlen szempontból a hűség tényleg konstrukció, minden kultúra megalkotja a maga hűségképét. Esther Perelnek van egy érdekes könyve erről: Affér – avagy gondoljuk újra a hűtlenséget a címe. Ilyen kérdéseket tesz fel: Miért lépnek félre azok is, akik boldog házasságban élnek? Esetleg épp a házassággal kapcsolatos túlzóan idealista elvárásaink predesztinálnak az árulásra? Létezik megcsalásbiztos házasság? Azaz szembesít azzal, hogy a mai kor éppen újraértelmezi a hűség fogalmát, és rámutat arra, hogy az élethosszig tartó házasságeszményt akkor találták ki, amikor harmincöt-negyven évig éltek az emberek.

Ugyanakkor van egy biológiai meghatározottság is, ami az embert ráveszi a hűtlenségre. A nők jobban ragaszkodnak a hűséghez, ez a bennünk élő biológiai program. A férfiak viszont magvetők, de szintén csak a bennük élő biológiai program alapján. A hűtlenségi krízis ma nagyon gyakori, de erre nem az a magyarázat, hogy erkölcstelen korban élünk. A modern hűségeszmény a viktoriánus kor polgári családeszményében gyökerezik, de arról nem veszünk tudomást, hogy ez akkor alakult ki, amikor városszerte bordélyházak működtek, ahova a férjek ellátogattak, és ezeket a házasságokat a feleség esetében a városokban állomásozó huszárezredek tisztjeinek gáláns látogatásai egyensúlyozták ki. Ez a kettős mérce tette lehetővé ennek megélését, szóval ez a hűségeszmény egy visszavetített, idealizált konstrukció. Ma meg hűtlenségi krízis esetén eljön a pár a terapeutához, mindketten tele vannak kétellyel, lelkiismeret-furdalással, dühvel, ráadásul a megcsalt fél önbecsülése romokban van, és nagyon komoly érzelmi munka árán lehet innen eljutni a megbocsátásig és a jóvátételig. Ugyanakkor mindennapos tapasztalatom, hogy nagyon harmonikus kapcsolatok tudnak létrejönni egy-egy hűtlenségi krízis után is.

A teljes interjú a Magyar Kultúra magazin 2023/3. számában olvasható.

Fotók: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra