Gwizdala Dáriusz nevére először a KóróFlower kapcsán figyeltem fel, de nem kellett sokat kutatnom, hogy kiderüljön: a klasszikus szépségideálokat kiforgató virágkötészet csak egy a rengeteg művészeti projektje közül. Dáriusz sajátos szemléletmóddal és mindig megújuló kíváncsisággal nyúl minden médiumhoz, és ugyanolyan kreatívan használja a szobrászat eszközeit, akárcsak a fotográfiát. Interjú.
Hogy kerültél kapcsolatba a művészetekkel?
Gimis koromban, Herbert Read A modern szobrászat című könyvével kezdődött minden. Akkoriban gördeszkázással és falfirkálással töltöttük a mindennapjainkat, és amikor egy barátom megörökölte a nagypapájától a kötetet, rácsodálkoztunk a szobrok, a fekete-fehér fotók és a modern szobrászat vizuális gátlástalanságára. Borzongás és kíváncsiság indított el a hobbiművészkedés útján. Szakkörökre kezdtem járni, aztán Imre Péter szobrászművész támogatásával jelentkeztem a Képzőművészeti Egyetemre, először grafika szakra. Ez nem sikerült, és következőnek már szobrász szakra jelentkeztem, ahova fel is vettek. Innentől nem volt visszaút.
De nem horgonyoztál le a szobrászatnál, gyakorlatilag
folyamatosan újabb és újabb művészeti ágakban próbálod ki magad.
Az egyetem alatt intenzív hat év pörgött le a szobrászat különböző ösvényein. Eleinte a stúdium és a figuralitás érdekelt igazán, majd a képzés második felében a koncepcionálisabb, kortársabb vonal kapott teret. Ez a pár év a szívem csücskévé tette a szobrászatot, ha szabad ilyet mondani, mivel talán az egyik legemberpróbálóbb médiumok egyike. A legtöbb plasztikai kihívás olyanfajta szívósságot és vizuális tudatosságot feltételez, ami kitartást biztosít egy-egy projekt végigcsináláshoz. Ennél az alkotói formánál léptéktől függően csak hosszú és borzasztóan hosszú időkkel számolhatunk a megvalósításnál. Ezeknek a mélységeit és kreatív részét együtt vinni hihetetlen nagy kihívás, és csak nagyon kivételes mestereknek sikerült eddig. Az ilyen grandiózus alkotói utak rengeteget tettek hozzá a szobrászművészeti tradícióhoz, azonban manapság mintha másról szólna az egész. Ma más kreatív alkatoknak is van létjogosultsága.
A szobrászat az egyik legkiválóbb terep, hogy egy művészeti törekvés a legkeményebb kondíciók között mérettessen meg.
Jó önismereti tréning, mivel egy-egy projekt sok kudarc lehetőségét rejti magában. Mesteri technikai kivitelezés, anyagismeret, nagy léptékek kellenek, szinte minden mozzanat folyamatos éberséget igényel. Ezeken kell keresztülvinni és frissen tartani egy érzést vagy gondolatot, ez adja az egész izgalmát.
Az egyetem második felében már szerettem volna a kortárs irányokhoz kapcsolódni, és onnantól kezdve ciklusokat fogalmaztam meg, amikre egy-egy feladat, sorozat épült. Próbálom megtalálni azokat a gondolatokat, amik időszerűek és lényegesek a közösségi életben és a művészeti kontextusban egyaránt. Ha egy ilyen gondolat kapcsán felvetődik valami értékelhető és kellően dilis válasz, akkor abból felsejlik egy vizuálisan kommunikálható forma vagy egy új technika, esetleg anyag kipróbálása. Egy ilyen idea új szituációkba lök bele, és ha valami felcsigáz, az mániákusan lefoglal. Szabadon ugrálok a médiumok között, és élvezem, hogy én tekerem a kormányt. Ez a sokszínűség lendületet ad, szeretem, ha nem lehet kiszámítani a következő lépésemet. Rám ez jó hatással van, frissen tart és állandóan kíváncsivá tesz.
Ezzel jár az is, hogy ha valaki egymás mellett látja a
különböző projektjeidet, simán gondolhatná, hogy három különböző ember
készítette őket. Előny vagy hátrány ez?
Ha visszatekintek az elmúlt öt-hat állomásra, már egyre inkább látom az összekötő kapcsot ezek között. Ez esetemben az irónia, a posztmodern kiforgatott ízlésvilága, valamint a saját művészeti identitásom kigáncsolása. Ezért izgalmas számomra a virágkötészet és a szobrászat összekötése is. A szobrászkarakter szuperhős jellegű, a virágkötészet meg feminin, könnyed, szinte bohózatszerű.
A kettő kontrasztja nagyon izgalmas számomra, érdekes identitást teremt a benne rejlő feszültség. Azt hiszem, ez a kettősség minden eddigi munkámban, a pályám minden állomásán képviseltette magát, és a jövőben még tudatosabbá válhat.
Említetted, hogy a szobrászat mindenre kihat. Nehéz
laikusként elképzelni, hogy a virágkötészetre például hogyan.
Nagyon sok esetben az anyagok formálhatóságának sajátosságairól beszélünk. A szobrászat egy fizikai és szellemi küzdelem, míg a virág ennek az ellentéte, hiszen már önmagában is impozáns vizuális elem. Háromfajta növény csokorba rendezése első ránézésre nagyon kevés mozgósított kreativitást feltételez. Ez az előítélet felkeltette az érdeklődésem, és kíváncsi tett: vajon mibe lehet itt belekapaszkodni? Hol lehet az átjárhatóság a szobor és a csokor között? A kettő közti ugrándozás nagyon izgalmas relációkat eredményez. Mint egy cirkuszi trükk a vizualitás terén! Mi lesz a viszonyrendszer? Vajon megkérdőjelezik egymást? Vagy felmentik egymást az adott médiumot érintő túltelített gondolatoktól? Sok klasszikus médiumot túlterhel saját tradíciója, nem beszélve a művészeti társszakmák mérhetetlen teoretizálásáról, a történelmen végignyúló értelmezési törekvésekről. Akad jó pár médium, amihez nehéz hozzátenni valami újat és eredetit.
Pont azért szerettem bele a virágokba, mert az ezzel való dolgozás nagyon közel áll a sarlatánsághoz, és Jeff Koons óta tudjuk, hogy az jó buli!
Ezek mellett a virág egy magától értetődő és könnyen elérhető anyag, amit saját kezűleg lehet gyűjtögetni. A virággyűjtés által rácsodálkozhattam egy eddig ismeretlen, nonszensz időtöltésre. Szerintem mindenkinek ki kéne próbálnia. Kimész a rétre, berakod a zenét, és mehet is a gyűjtögetés!
A kezdetektől fogva koncepció volt, hogy csak elszáradt
növényeket használj fel?
Eleinte az volt az ideám, de ahogy járom a természetet és találom a kincseket, időnként elcsábulok az élő növények láttán is. Az elmúlt két évben két helyszínen is végignéztem a természet változásait, és lenyűgözött, hogy ugyanannak a növénynek mennyi állapota, színe van, ahogyan változnak az évszakok. Ezzel a hobbival megértettem valamit a megtapasztalás emberi léptékéről. Talán spirituálisan hangzik, de mintha egyezséget kötöttem volna természet anyával – így fenntartható az emberi gyönyörködés, még ha van is egy kis áldozat. Leszedsz egy virágot, mert tetszik. Már ez a gesztus önmagában tele van jelentésekkel.
De nem csak ebben különböznek az alkotásaid a klasszikus
virágkötészeti csokroktól.
Szerintem az a kezdő lépés, hogy más szemléletmódban gyűjtöm a virágokat, mint a többség. Nagyon szeretem az eleve virágkötésre termesztett, tökéletes növényekhez képest nyersnek, gaznak, csúnyaságnak minősülő növényeket, amik könnyedén elérhetők egy sima kirándulás során. Kell egyfajta szemlélet ahhoz, hogy ezekben is meglásd a kincset.
Az elmúlt két év során azt tapasztaltam, hogy minél kevesebb a bohóckodás a színpadon, annál ütősebb lesz a végeredmény. A virágokkal való babrálást ki kell tágítani olyan apró gesztusokra, amelyek kevésbé egyértelműek. Ha kimegyek gyűjtögetni, összerakok két tenyérnyi csokrot, ami már önmagában organikus és izgalmas formát vesz fel. Ezek nem egy komponálás termékei, hanem inkább egy transzszerű sétáé, ami közben a szemlélődés és a növénygyűjtés egy újszerű, elbűvölt elmeállapotban zajlik.
Szerintem abban térek el leginkább a többiektől, hogy nincs „színpadi virágrendezés”, én inkább gesztusokban gondolkodom. Ha egy szobrászati analógiával élhetek, ez olyasmi, mintha összehasonlítanánk egy barokk szoborcsoportot, amit a körbejárhatóság dramaturgiájára komponáltak meg és egy Eduardo Paolozzi-munkát. Az egyik mindent megtesz azért, hogy a szemlélőben megtörténjen a varázslat, a másik meg azt az utat választja, hogy bedob a térbe egy hipnotikus energiával rendelkező görcsöt, aminek addig szuggerál a jelenléte, hogy nem lehet figyelem kívül hagyni. Mind a két iránynak megvan a létjogosultsága, de az utóbbi hozzáállást jobban szeretem. Érdekes terep a virágrendezés, mert lépten-nyomon lök bele a színpadiasságba, a szobrászattal pedig vissza lehet térni a bokszringbe. Ez oda-vissza működik.
Ahogy nézegettem a portfóliód, feltűnt, hogy az összes munkádnál
fontos tényező az idő múlása.
Igen, van olyan csokrom, ami csak a fotót éli túl és van, aminek van esélye a hosszú életre. A virágozás hozta meg a kedvem a fotózáshoz is egyébként, hiszen ahogy pakolgattam a különböző növényeket a lakásomban és a műtermemben, mindig változott a környezetem, és állandóan inspirált a fényképezésre. A fényképezőgéppel nagyon jól rögzíthető az idő múlása: lencsevégre kaphatok egy-egy vázányi kórót, aztán visszanézhetem 30 év múlva, megfigyelhetem a változásait.
Egyébként dolgozom annak az elfogadásán, hogy ez nem egy maradandó műtárgy.
Foglalkoztat, hogy műtárgyak esetében hogyan lehetne bevezetni ezt a gondolatiságot, hogyan lehetne így értékesíteni őket. Szerintem ez az, amit napjainkban újra meg kéne tanulnunk: hogy vannak olyan dolgaink, amikre vigyázni kell.
Milyen témák foglalkoztatnak most leginkább művészetileg?
Két év virágozás után most ismét visszatértem a plasztikához, a
mintázáshoz. Terrakotta figurákat készítek, illetve életnagyságban is készül
egy munka, és ezeket az új melókat is szeretném majd a virágokkal ötvözni.
Jelenleg a képzőművészet doktorit végzem Pécsen: olyan vizuális jelenségeket kutatok, amiket nem művészek, hanem a lakosság és a mindennapi élet hoz létre. Ilyeneket találhatunk különböző trash esztétikákat gyűjtő oldalakon, de idesorolandó az is, amikor az emberek saját kezűleg díszítik ki az autóikat, saját boltdizájnokat készítenek, és még sorolhatnám. Ezeken mind a civil lakosság vizuális nyomhagyását láthatjuk, ami számomra a szabadság és a naivitás mindent felülmúló létjogosultságát jelképezi.
A disszertációmban a nonkonformista vonal érdekel leginkább. Kritikát szeretnék megfogalmazni a művészet intézményi, történeti és kortárs tradícióival kapcsolatban. Egy nagyobb terjedelmű elméleti írásban szeretnék rávilágítani arra, hogy már jó ideje egy határozottan stigmatizáló és diszkriminatív folyamattal termeljük a művészeti hőseinket. A célom, hogy mögé lehessen látni ennek.
Hogy lehet ezzel felvenni a küzdelmet?
Úgy, hogy megváltoztatjuk a szemlélődés léptékét. Észrevesszük azt, hogy a környezetünkben vannak olyan momentumok, amik mögött igazi emberi érzések vannak, show-műsor nélkül. Ilyen például az, amikor valaki összefúj egy falat a szerelme miatt. Ha ebben a pici vizuális rezgésben meglátod a hőst, át tudod élni a helyzetet, akkor megvillan valami abból, hogy a tudatosság és a professzionalizmus kedvért telepakoltuk a kreativitást mindenféle elvárással. Kicsit le kéne jönnünk a show-bizniszről, hogy a művészet közösségi és érzelmi frontjain tevékenykedjünk. Ne csak arra legyünk kíváncsiak, ami a média felől áramlik, nem a műtárgyak árát és népszerűségét kell követni, hanem a valóságban megteremthető, emberi léptékű élmények lehetőségeit. Úgy lehet felvenni a küzdelmet, hogy a mai bulvárszínvonalú médiaerőlködésről tudatosan a vizualitáshoz kapcsolódó érzelmi intelligencia felé toljuk el a hangsúlyt.
Milyen projektek várnak még a következő időszakban?
A legközelebbi cél a disszertációm megírása, emellett szeretném kihasználni a jó műtermi kondíciókat Pécsen, a szobrászati médiumban és a virágprojektben egyaránt. Áprilisban lesz egy közös public art projekt a Ferencvárossal: egy ideiglenes köztéri installációt hozok létre virágokkal, egy pókdaru segítségével. Nagyon várom már, nagy kihívás lesz, mivel ez az eddig legnagyobb lépték, amiben kipróbálhatom magam. Emellett készül egy fotókönyv és egy kiállítás is a zanzibári kalandozásaim kapcsán.
Portréfotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
