Jean-Luc Godard Párizsban született, de gyermekkorát a svájci Nyonban töltötte, ahol orvos apja dolgozott. A párizsi Sorbonne etnológia szakára járva szorgosan látogatta a diáknegyed filmklubját, ahol megismerkedett a rendező Francois Truffaut-val és a cinéma vérité elméletét megfogalmazó Jean Rouch filmes-antropológussal.

26 évesen már a legjelentősebb francia filmkritikusok közé számított, de igazán a filmkészítés izgatta. Ehhez úgy teremtette elő a pénzt, hogy egy svájci gátépítésen dolgozott.

Első és azonnal klasszikussá vált nagyjátékfilmje 1959-ben került a mozikba. A Jean-Paul Belmondo és Jean Seberg főszereplésével készült Kifulladásig rögtönzésszerű, eredeti technikával készült, forgatókönyv nélkül. Godard egyik napról a másikra írta meg a vázlatos dialógusokat, végül már felvétel közben, a kamera mögül súgta a szöveget. Mindez a vásznon különös hatásokat eredményezett.

Kifulladásig

A következő években rögeszmésen foglalkozott a gyökértelenné váló, eszményt kereső hősök, az emberi állhatatlanság ábrázolásával.

Az 1962-es Éli az életét, amely elnyerte velencei filmfesztiválon a zsűri különdíját, azt mutatja be, miként választja egy szép és tehetséges fiatal lány a prostituált életet. A háttérben kitapintható Godard meggyőződése, hogy

a modern társadalomban mindenki „prostituált”, aki nem azzal foglalkozik, amit belső meggyőződése kíván.

A főszerepet első feleségére, Anna Karinára osztotta, aki kiváló alakítást nyújtott.

Godard második felesége Anne Wiazemsky, a harmadik Anne-Marie Miéville volt. Életművét „a három Anne korszakaira” is szokták bontani.

1965-ben készült a Bolond Pierrot újra Jean-Paul Belmondóval és Anna Karinával. Az afféle road-movie hőse családját és a fogyasztói társadalmat hátrahagyva kel útra egy nővel, akihez különös lelki kapcsolat fűzi, de ámokfutásuk a szabadság felé tragédiába torkollik.

Ugyanabban az évben forgatta Alphaville című filmjét. A ponyvaregény és a film-noir elemeit ötvöző szürreális disztópia olyan számítógépek uralta világot elevenít meg, amely üldözi a művészeket és a szerelmeseket.

Bolond Pierrot

Godard volt talán a legmerészebb és leginkább újító a francia újhullám rendezői között. Filmjeit mindig viták követték, újító képességét nem vesztette akkor sem, amikor már rég maga mögött hagyta az „új hullám korszakot”. Egy anekdota szerint

amikor nekiszegezték a kérdést, hogy azért egy filmnek szerinte is kell hogy legyen eleje, közepe és vége, azt válaszolta: persze, de nem feltétlen ebben a sorrendben…

A hatvanas évek közepén Hollywoodból is megkeresték, felajánlották neki a Bonnie és Clyde rendezését, de ő nemet mondott. Ezekben az években készült filmjei (Made in USA, Két-három dolog, amit tudok róla, A kínai lány) általános kiábrándultságot jeleznek. A rendező egyre jobban vonzódni kezdett a baloldali eszmékhez.

Az 1966-os Hímnem-nőnem Maupassant műveinek motívumait felhasználva készült. Sokszor dokumentarista eszközökkel él, és hevesen kritizálja kora társadalmát, politikai életét.

Még tovább feszítette húrt 1967-es Weekend című filmjében. A nézők türelmét próbára tevő fekete komédiában elszabadulnak az indulatok. A szereplők azonnal és végletesen élik ki vágyaikat, lepattog róluk a civilizáció máza, minden anarchiába fullad.

Godard 1968 tavaszán tevékenyen részt vett a párizsi diáklázadásokban. Alkotásait „nem a show, hanem a harc részének” nevezte.

Az ideologikus fordulat miatt sok híve pártolt el a vakmerő és kiszámíthatatlan rendezőtől, de őt sem ez, sem az nem érdekelte különösebben.

Hímnem-nőnem

Egy majdnem halálos kimenetelű motorbaleset után két év kihagyásra kényszerült. Felépülve − a hetvenes évek végén − visszatért a hagyományosabb alkotásokhoz, amilyen például a Minden rendben. Grenoble-ba költözött, és jobbára a televíziónak dolgozott, majd a műfaj formanyelvét teljesen lecsupaszító nagyjátékfilmeket forgatott neves színészekkel (Mentse, aki tudja, Misztériumjáték, Keresztneve Carmen, Üdvözlégy, Mária). Emellett Amerikában és Afrikában, Mozambikban vett részt különféle filmes vállalkozásokban.

1990-ben Alain Delonnal a főszerepben készítette az Új hullám című filmet, amelyben a provokatív cím ellenére éppen annak a módszernek fordított hátat, amelyet az új hullám képviselői − köztük ő maga − a hatvanas évek elején kialakítottak. Néhány éve Truffaut filmjei kapcsán azt mondta: „Nem rosszabbak, mint más filmek… De nem azok, amikről álmodtunk.”

Új hullám

Rendkívül gazdag életműve több mint öt évtizedet fog át, a világ legjobb 50 filmjéről 2012-ben összeállított listára két filmje is felkerült.

Alkotásait sokszor nehéz műfajilag besorolni, annyira elmosódnak a határok játék- és dokumentumfilmjei között.

Az idős rendező a svájci Rolle-ban él visszavonultan. Saját stúdiójában folytatja az emberi kapcsolatok felderítésére és képi megjelenítésére vonatkozó kutatásait.

2010-ben (Francis Ford Coppolával együtt) tiszteletbeli Oscar-díjat kapott, de a ceremónián nem jelent meg.

2013-ban készült a Búcsú a nyelvtől című filmje. 2018-ban a cannes-i fesztiválon volt Livre d’image (Képes könyv) című filmjének világpremierje. A kísérleti montázsfilm híres és kevésbé ismert játékfilmek képkockáiból és dokumentumfilmek részleteiből áll össze.

A francia film élő legendájáról 2017-ben életrajzi filmet forgatott Michel Hazanavicius, az öt Oscar-díjjal jutalmazott A némafilmes rendezője. Az alkotás alapjául Godard második felesége, Anne Wiazemsky memoárjai szolgáltak.

Kiemelt kép: Jean-Luc Godard és Anna Karina / MNF