„Aki olvas, az könnyen közlekedik életek között” − interjú Bóta Tímeával, a Nő a tükörben megálmodójával

Kezdjük a legelején! Az irodalom vagy a pszichológia keltette
fel előbb az érdeklődésed?

Nagyjából párhuzamosan jött a kettő. Gimnáziumban eszméltem
rá, hogy az irodalom fontos örömforrásom, és mivel továbbtanulás előtt álltam,
át kellett gondolkodnom, mik az erősségeim. Mindig is humán beállítottságú
voltam, könnyebben hangolódom a lelki folyamatokra. Emellett sokat és örömmel
olvastam, jó tanáraim voltak. A kettő támogatta egymást.

És hol értek össze?

Az irodalom formálta az emberképemet és fejlesztette az empátiámat. Aki sokat olvas, az könnyen közlekedik életek között. Ezért komfortos nekem más emberekkel dolgozni: bele tudok helyezkedni úgy a történetükbe, hogy közben önmagam maradok, és megtartom a határaimat. Ezt jól lehet fejleszteni az irodalommal.

A történetek, amiket olvasunk, nézőpontváltást adnak.

Nyilván nem így definiálják ezt az irodalomtanítás során, de mégiscsak ez történik.

Még a több száz éves klasszikusok esetében is? Azokhoz
elég kevés kapcsolódási pontunk van.

Ha nem csak kortársat olvasunk, kitágíthatjuk a teret és az időt. Egy Balassi- vagy egy romantikus mű segítségével beleszagolunk az adott kor hangulatába, szokásaiba, tradícióiba, ez mind gazdagítja a nézőpontunkat. Bármilyen költővel utazunk, bármilyen kort térképezünk fel, azzal túllépjük a saját határainkat. És ha ezt meg tudjuk tenni, kapcsolódóképesek leszünk másokkal is. Nem vagyunk bezárva a saját történetünkbe, hanem képesek vagyunk beleérezni egy évszázadokon átívelő történetbe is. Az irodalom kiszabadít a saját szűkre szabott ketrecünkből, és ezzel máris gyógyít.

Hogy vonható be az irodalom a pszichológia eszköztárába?

Ehhez fontos leszögeznem, hogy nem vagyok irodalomterapeuta. Pszichológusként úgy használok művészeti eszközöket – legyen szó versről, képzőművészeti alkotásról vagy filmről –, mintha horgok lennének: olyan mélyre nyúlnak, ahova egy sima beszélgetés talán nem lenne képes, hiszen keretek közé van szorítva. Ha egy önismereti folyamatban művészeti alkotással dolgozunk, nem a fejünket használjuk, hanem a tudattalan képeit hívjuk meg vagy olyan emlékeket, amiket mélyre elástunk. Sokszor előfordul, hogy egy-egy vers vagy kép illatokat juttat eszembe. A művészeti alkotásokra egész testtel reagálunk, az egész lelkünk belemozdul.

Arról nem is beszélve, hogy a költők sokszor szavakba formálják
azt, amiből mi elkezdhetünk gyógyulni. Ez egy öntudatlan folyamat, amiért
nagyon hálásak lehetünk. Ezeknek fontos terápiás hatása van.

Mit mond el rólunk a kedvenc versünk?

A kedvenc vers szerintem mindig az itt és mostról beszél. Ha visszaolvasom a Nő a tükörben évekkel ezelőtti posztjait, és mellé illesztem a saját életem kronológiáját, sokról pontosan meg tudom mondani, milyen hangulatom volt akkor, amikor kiraktam őket. Ami fontos volt, az megmarad. Az, hogy mit mond el a kedvenc vers, szerintem folyamatosan változik, ahogy az életünk, a kapcsolataink, a megéléseink is változnak.

Az Esti szép egy kis szerelemprojektként indult, mostanra
pedig teljes közösséggé nőtte ki magát. Érdekes látni, mennyien tudunk
azonosulni egy verssel egyazon pillanatban.

Igen, és ez elképesztő. Fontos számomra, hogy a Nő a tükörben csatorna legyen arra, hogy aki akarja, önmagát találja meg a versekben. Ez az olvasókról mesél, én csak egy kis megjegyzésfül vagyok a lap szélén. Számomra maga a csoda, hogy ennyi ember követi az oldalt, hogy ennyien várják az Esti szépeket.

Én úgy tekintek ezekre az emberekre, hogy igényük van találkozni magukkal minden nap erre a pár percre.

Soha nem az a szempontom a verskeresésnél, hogy minél több like-ot kapjak, hanem az, hogy valakit megérintsen, esetleg átsegítsen egy nehézségen. Azt hiszem, ez az a láthatatlan szál, ami összeköt engem a követőkkel. Nagyon tisztelem azt a 45 000 embert, aki jelen van az oldalamon. Szerintem egy nagyon szép önszabályozó, önreflektív közösség jött létre.

Mi alapján választod ki a verseket?

Régebben sokkal több klasszikus került az oldalra – József Attila, Kosztolányi –, aztán az idő teltével elengedtem az irodalmi kánon biztonságát, egyre több kortárs portált kezdtem követni. Nem irodalmi szűrővel mérlegelem a verseket, és nem műértőket gyűjtök, akik eldöntik, melyik a jobb vagy rosszabb, hanem terápiás szemüvegen keresztül válogatok. Nem értek az irodalomhoz. Ahhoz értek, hogy valami eltalál vagy sem, hogy érzem-e a hatását. Éppen ezért fontos számomra, hogy a vers megkönnyítse a kapcsolódást. Sokan azért tartanak az irodalomtól, mert egy nehéz tudományágnak gondolják. Pedig az olvasás nem tudomány, egyszerűen csak meg kell engedni, hogy átfolyjon rajtunk a szöveg.

Nem lehet, hogy a túlzottan intellektualizáló versektől könnyen érzi magát az ember kevésnek?

Van olyan vers, ami az intellektualizálásával felhúz és
repülsz vele, és van, ami inkább csak eltaszít. Az a jó, ha egy versben meg
lehet bízni. Ha nem támaszt feléd elvárást, csak szimplán hat. Ha nem a fejem,
hanem a lelkem találkozik vele. Én a versben nem a komplexitást, hanem a
közelséget keresem.

Sokszor az egyszerű, közvetlen hangvételű szövegek adják a
legtöbbet. Erre remek példa Bukowski vagy Billy Collins: melléd kucorodik, és
csak mondja, amit akar. Ez kell a „beavatáshoz”.

Úgy sejtem, a mindennapos verskeresgélés és -olvasás nem csak a követőidnek fontos. Neked mit ad az, hogy minden nap találkozol versekkel?

Nekem rengeteget! Nem szeretném felvenni a vershozó lány szerepét, az igazság az, hogy ez nekem is szükségletem, egy valóságos rituálé számomra. Időnként sírok egy sort az Esti szépeken, még mielőtt kiposztolom őket, és aztán bízom benne, hogy a követők között is lesz olyan, akit mélyen megérint. Velem ugyanaz történik, mint az olvasókkal.

Én is a lelkemnek keresek táplálékot ilyenkor, nem pedig a fejemnek.

A könnyed versek mellett szükség van a szép-szomorú versekre is: segítenek az érzelmek megélésében, begyűjtik, majd kisegítik azokat. Olyan ez, mint egy megtisztulásélmény.

Gyakori dilemma számomra, hogy depresszívebb állapotban érdemes-e megterhelő verset olvasni. Hogy csak még mélyebbre ránt majd vagy pont hogy segít feldolgozni a nehézségeket.

Szerintem ezek mind fázisok. Időnként jó megélni a fájdalmat. A versek összekapcsolnak, engedélyt adnak és segítenek kidolgozni a nehézségeket. Szerintem a legtöbb ember érzi, mikor melyikek van itt az ideje. Hogy kell-e fürdeni a fájdalomban vagy jobb előre nézni.

Bár számomra ismeretlen emberek követik az oldalt, mégis van, hogy valakit jobban érzékelek. Ha elengedem kicsit a fantáziám, felsejlik bennem, milyen élethelyzetben lehet az az illető, aki több versre reagál. Ezek időszakos dolgok, pont, mint a terápia: a „páciens” egy darabig „jön”, amíg szüksége van rá, aztán eltűnik. A Nő a tükörben egy olyan hely, ahova bármikor lehet jönni, ha kell, és el lehet távolodni, ha nem kell. És ez így jó.

Létrejött a „safe space”. Érdekes ez egy online felület
esetében, ahol ismeretlenek vannak körülöttünk.

Az online térben megteremtett biztonságban benne van az ember autonómiája. Tudja navigálni magát, a kezében van a kontroll. Ha belépek egy ilyen térbe – legyen szó egy vers elolvasásáról vagy a terapeuta felkereséséről –, a saját döntésem, hogy elfogadom-e a segítséget. Mindenesetre nagyon örülök, ha a Nő a tükörben egy ilyen lehet.

Gyakran éri az a kritika a Z generációt, hogy nem
olvasnak már, ezzel szemben a te 45 000 követődben minden korcsoport
képviselteti magát. Hogy van ez?

Egyáltalán nem értek egyet ezzel a kötelező mormogással, hogy a fiatalok nem olvasnak. Rengeteg nagyon érzékeny tinédzsert látok, akik szivacs módjára szívják magukba az irodalmat. Olyan szabadon nyúlnak az irodalomhoz – olvasói és alkotói oldalról egyaránt –, ahogy én sosem mertem volna. Nagyon sokszor írnak nekem kamaszok, hogy a fejükben maradt egy-egy kiposztolt versem, és mindig nagyon jólesik ezeket olvasni, szívesen segítek nekik előkutatni a kedvenceiket. Nagyon megtisztelő volt, amikor még a 15 éves gyerekem is megosztott egy Esti szépet a Facebookján.

Mik azok a témák, amikről most legszívesebben olvasnak az
emberek?

Az biztos, hogy a járvány benyomta az élet-halál gombot. Azokra a versekre reagálnak legtöbben most, amik az élet nagy kérdéseit porolják le, és sok vers születik a karanténtémára is. Bízom benne, hogy ezek a szövegek most adnak egy tartást, egy kapaszkodót, ami segíthet. Nekem gyakran akadnak be mondatok, idézetek, amik aztán többször eszembe jutnak. Sokszor egyszerűbb olyan sorokra rákapcsolódni, amit valaki már megfogalmazott frappánsan. És persze a szerelem, az együtt-külön kérdése is sokakat megmozgat, illetve azok a versek, amik reményt adnak, és azt sugallják, jön a tavasz, és túléljük ezt a helyzetet.

Milyen verset ajánlanál nekünk a költészet napjára?

Ágai Ágnes: Az élet

Az élet, akár a vers,
szakaszokra bomlik,
rövid, töredezett,
zsúfolt, sűrített,
képekre osztott,
hangokra hangolt,
egyszeri,
és van benne
valami megfejthetetlenül
isteni.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu