„Az, ami, úgy, ahogy" − megjelent Yank első szimfonikus lemeze

Herold János, azaz Yank rengeteg különböző zenei stílusban kipróbálta már magát az évek során. Ült dobok mögött punk-rock zenekarokban, csavargatott gombokat elektronikus formációkban, de azt talán álmaiban sem gondolta volna, hogy egy napon szimfonikus zenekart instruál majd a CAFe Budapest fesztiválon. Az alkotó előtt új kapuk nyíltak meg 3 évvel ezelőtt, most pedig, 2 év kemény munka után kiadja a Live Ensemble első koncertlemezét.

A 2017-es Művészetek Völgye nagy fordulópontot hozott az
életedbe. Miért döntöttél úgy, hogy az elektronikus hangzást szimfonikusra
cseréled? Elsőre azt gondolnám a mai trendek alapján, hogy a többség ezt
fordított sorrendben csinálja.

Innen visszatekintve már látszik, hogy egyetlen dolog nem változott a zenével való kapcsolatomban: a kíváncsiság. A dobolás az élő koncertek erejének hatására indult meg bennem, az elektronikus hangzás a valóságban nem létező hangszínek miatt érdekelt. Ezek után szinte magától értetődőnek tűnik, hogy a folyamat nem állt meg és ismét egy teljesen másik univerzumban kötöttem ki. Az, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy egy viszonylag nagy létszámú (18 fő) zenekarral dolgozzak, nyilván embert próbáló és ijesztő feladat volt számomra, az ilyen irányú, mindennemű képesítésem hiányában. A felkészülési, zeneszerzési időszakban rengeteg kutatással próbáltam megalapozni azt a nézőpontot, ahonnan képes lehetek színpadra vinni az elképzeléseimet. Ez a hat hónap és maga a koncert annyira erős hatással voltak rám, hogy már másnap megfogalmazódott bennem: ennyi nem volt elég, még mélyebbre akarok menni, még több hangot akarok hallani. Ez a heves élmény végül két évre stratégiai vakvágányra terelt: nem adtam ki új anyagot, minden koncertre teljesen friss műsort írtam és folyamatosan változtattam a zenekari felállást is. Ezzel gondolom némiképp feszegettem a drága közönségem és a szervezők idegeit, de úgy érzem, nem volt más választásom. A cél érdekében ezt az utat kellett járnom. Talán most, hogy van újra hallgatható formája is, meg tudom kicsit köszönni a türelmüket.

Említetted, hogy „kutatómunkát” tartottál a felkészülés során. Milyen alkotókkal ismerkedtél meg ez idő alatt, és ki az, akinek a munkássága/gondolatisága nagy hatást gyakorolt a Live Ensemble-re?

Ahogy szinte minden ember, én is küzdök a kétkedéssel. Időnként előveszek korábbi elvetett ötleteket, mert látok rá jó példát, látom, hogy lehetséges és működik. Az első ilyet A Winged Victory For The Sullen-től kaptam. A szerzőpáros egyik koncertfelvétele vitt magával, ahol zongora és gitár mellett vonósnégyessel dolgoztak, viszont sem strukturálisan, sem hangzásban nem hasonlított semmire, ami korábban a fejemben volt a vonós hangszereléssel kapcsolatban. Hömpölygő, de monoton, ciklikus, de aszimmetrikus és ami számomra a legizgalmasabb volt: az erősen manipulált elektronikus textúrákkal gyönyörű szimbiózisban szólaltak meg. Nagyjából ekkor éreztem először azt, hogy a szimfonikus hangszerelés nem csak egy popup projekt lesz. A koncert után néhány hónappal Erdélyben jártunk, ahol Philip Gyuri volt a karmesterünk. Azt mondta kávézás közben, hogy amiket írok, Arvo Pärtet juttatják eszébe. Nem sokkal ezután Harcsa Veronikával dolgoztunk együtt a 2019-es Művészetek Völgye dalán, és ő is megemlítette ezt. Ezek után természetesen utánajártam, és egy olyan csodálatos világot találtam a munkásságában, amiről egész cikksorozatban tudnék mesélni.

A letisztult, higgadt, legtisztább értelemben vett 'elemelkedés' ekkor kezdett tudatos alapja lenni mindennek, amihez nyúltam.

A fejemben Jóhann Jóhannson zárja ezt a sort, akinek örökké higgadt, semmibe révedő, kérdéseket feltevő zenéjéről szintén nehéz nem esszé formátumban nyilatkozni. Egészen biztos vagyok abban, hogy az ő nyomvonalukat követve még eljutok másokhoz is, de jelenleg úgy érzem, nem vagyok képes sok impulzust befogadni. Egy-egy szerzőt szeretnék olyan mélyen megismerni, amennyire lehetőségem van rá.

Mennyiben igényel a Live Ensemble más zeneszerzői attitűdöt, mint a korábbi projektjeid?

Sok szempontból teljesen szemben állnak egymással és a mostanival a korábbi nézőpontjaim. A folyamatos kíváncsiságom egyik üzemanyaga valószínűleg az új nézőpont lehetősége. A Live Ensemble darabokban jelenleg nincs semmi, ami ritmust szolgáltat, nincs előre jósolható szerkezet és rövid ismétlődő egységek, semmi, ami eddig alappillére volt a gondolkodásomnak. A számítógép és playback nélküli előadhatóság pedig lekorlátozza az egyidejűleg megszólaltatható hangok mennyiségét, ami elektronikus produceri környezetben korlátlan és végtelen. A jelenlegi gondolkodásom sokkal közelebb áll a konceptuális művészeti megközelítéséhez:

legtöbbször nem hangokat, harmóniákat írok, hanem zenei rendszereket, szabályokat, feltételeket tervezek meg,

amikbe rendezetlen ötlethalmazokat csepegtetek, és kíváncsian várom a végeredményt. Szeretek ráeszmélni, hogy ezek a bizonyos esetekben több százéves gondolatok milyen gördülékenyen működnek a jelenben is.

Egy valami azonban nem változott: akár elektronika, akár
szimfonikusok, megmaradt a rád jellemző, meditatív flow. Ez tudatos döntés,
vagy ösztönösen alakult így?

A belső igényem erre az elmélyült − vagy épp elemelkedett, kinek mi − állapotra ösztönös. Sok évbe telt tudatosítani magamban, hogy ez nem oldalág, nem valami olyasmi, amivel nem érdemes törődnöm. Ez pont az, ami meghatároz engem. Erre építhetek, ebből táplálkozhatok. Amikor először megengedtem magamnak, hogy olyan zenét írjak, amiben nincs refrén, még úgy gondoltam, hogy majd kiélem magam egy pár számban, és visszatérek az ütemes dolgokhoz, de egyelőre minden lépéssel csak mélyebbre kerülök és baromira élvezem.

Sokáig fix műsor nélkül koncerteztetek. Hogy állítottad össze
mégis az októberi CAFe Budapest anyagot? Mitől lett az a „kerek egész”?

Bármiféle konkrét mondanivaló megfogalmazása rendre giccses kudarcba fulladt, így egy idő után feladtam azt az elképzelésem, hogy az egységet a dekódolható üzenet adja majd. Többszöri újrakezdés után nem maradt más reményem, mint radikálisan megváltoztatni a környezetem: kitűztem, hogy amíg a darabok nem érik el a stabil állapotukat − ami után már csak a díszítési, finomítási fázisok vannak − , kizárólag kora reggel, ébredés után dolgozom rajtuk. Amint megjelennek a kavargó, kétkedő gondolatok, abbahagyom. Észrevettem ugyanis, hogy reggel van egy kis időablak, amikor már fizikailag ébren vagyok, de a rideg világi dolgok még nem köszönnek be. Meg is fogalmazódott bennem egy nehezen leírható érzés, amit magamban úgy nevezek, hogy „tiszta". Ez nagyjából annyit tesz, hogy a folyamatot nem fertőzték meg kételyek. Azt hiszem, ez köti össze ezeket a műveket.

Ezek szerint rád nem igaz a ’teher alatt nő a pálma’- elmélet?
Jobban megy az alkotás, ha nincs elvárás, dilemma?

Ha munkáról van szó, akkor nagyon is igaz, saját dolgoknál viszont többször kontraproduktív, mint nem. Ha úgy vesszük, volt elvárás bőven, hiszen ez egy koncertre készült, ami előbb volt lekötve, mint hogy egy hang is létezett volna az anyagból. Innen belegondolva a reggeli rutin talán nem is a világtól próbál távol tartani, hanem saját magamtól. Ezt még én sem tudom pontosan, csak azt, hogy működik, és egyelőre ezzel már nagyon boldog vagyok.

Ez az első koncertlemezed, és az emberek, valamint maga az
előadás ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a végeredményként kapott dalok.
Mennyiben más ezt végighallgatni szerzői füllel, mint a stúdióban rögzített
lemezeket?

Ha belegondolok, a legtöbbet koncertfelvételt hallgattam tini koromban is és most is. Az okok nyilvánvalóak: az, hogy életszagú valami, évről évre egyre jobban magával tud rántani. Közhelyek pufogtatása nélkül nehéz a virtuális és tökéletesre formált dolgok koráról beszélni, de szerintem mindnyájan érezzük azt a fojtogató érzést, hogy a tökéletességnek addig van íze, amíg tökéletlenséget is tapasztalunk. Ha minden hang magassága és ideje a mértanilag legideálisabb értéket kapja, nem valószínű, hogy azt a hatást érjük el, amit szeretnénk.

Valószínűleg elfogult vagyok, de vállalom, szeretem a valóságot.

Ha a gitárpedál kapcsolása belepattog a felvételbe, vagy beleköhögnek a legfinomabb zongorarészbe. Ezektől én megkönnyebbülök, mert arra emlékeztet, hogy a valóság mennyivel szabadabb az idealizált képeknél. Az én esetemben a koncertfelvétel ezt a célt szolgálja: az, ami, úgy, ahogy. Szerzőként olyan hallgatni, mint visszanézni egy kopott családi felvételt, amin mindenki boldog.

Az online bejelentkezéseid alapján azt érzem, meg tudtad őrizni
a nyugalmad a vírushelyzetben, sőt, a live sessionökkel másoknak is szeretnél
segíteni. Mivel kötöd le magad a karantén ideje alatt?

Azon szerencsések közé tartozom, akik nagyon hasonlóan éltek a karantén előtt, így legalább a mozgáskorlátozás nem okoz plusz terhet. A bizonytalan jövő gondolatával is ismerkedem, mióta eszemet tudom. Az imPro Schoolban és a magántanítványaimmal hatékonyan tudjuk folytatni online a munkát. Az elmúlt több mint egy hónap alatt megszerettem két nagyon egyszerű szokást: a korán fekvés (és korán kelés) mellé nem meglepő módon a meditáció megtart abban a stabil nyugalmi állapotban, amiben jól érzem magam. A The Hour of Relief live streamek a virtuális formái azoknak a rituáléknak, amiket kis csoportokban tartottam, kifejezetten relaxációs céllal. Nincs különösebben nagy elképzelés mögötte, egyszerűen arra gondoltam, hogy ha nekem használ, lehet, másnak is.

Fotók: Garden Wonder