„Az élet felgyorsult, de ez a műfaj nem tűri a gyorsaságot” – Sümegi Eszter tragikus hősnőkről és bohóckodásról

A színpadon többnyire fenséges asszonyokat jelenítesz meg, vagy olyan nőket, akiknek a sorsa valamilyen tragédiát hordoz. De nem lehet napi 24 órában tragikát játszani. 

Az előadásokon kívül általában nagyon vidám vagyok, ilyen az alaptermészetem. A próbákon is szoktam humorizálni, nevetgélni, sztorizni. Sokat nevetünk, úgy könnyebben megy a munka.
Egyébként a szilveszteri A denevér Rosalindáját imádtam játszani. Jaj, de élveztem benne viccelődni, bohóckodni! Szükséges a kikacsintás, mert amikor az ember lelke egy kicsit megsúlyosodik, mindig kell valami vidámság. És az operett ilyen szempontból fantasztikus műfaj. Bár az élet úgynevezett örök igazságait osztja meg az emberekkel, csak kissé rózsaszínűbbre festi a dolgokat. Van, aki kategorikusan elzárkózik az operettől. A régi nagy sztárok, Házy Erzsébettől kezdve Ilosfalvy Róbertig, Kalmár Magdától Tokody Ilonáig mind énekeltek operettet. Az énektechnikai követelmény ugyanaz, mint egy operában. A stílust kell hozzá kidolgozni, ami olykor még nehezebb. Hiszen meg kell szólalni prózában, mégpedig jól érthetően, és táncolni, mozogni kell. El ne felejtsem: olyan világnagyságok is alakították Rosalindát, mint Elisabeth Schwarzkopf vagy Lotte Lehmann.

 A Bohémélet Mimijeként 1993-ban debütáltál az Operaházban. Noha akkor talán még nem is vetted át a diplomádat, egy igen jelentős szereppel nyitottál. Ez ritkaság volt. 

1992-ben megnyertem a Pavarotti énekversenyt, és ez a versenygyőzelem volt a belépő a házba. Körülbelül kilenc–tíz évig énekeltem a szerepet, nagyon szerettem. A Bohéméletet egyszer minden évben megnézem az Operaházban.

Valamennyi nagy és izgalmas Verdi-hősnő ott sorakozik a repertoárodon, a Falstaff Alicéjét kivéve.

Valahogy elkerült. Pedig szerettem volna. Vágyaim és elképzelésem lehetnek a pályámról; arról, hogy mikor, mit és hogyan kellene énekelni, de sajnos ez nem kívánságműsor. Bárcsak az lenne! Egyébként a Falstaff zseniális opera, nagy kedvencem.

Hogyan kezdtél énekelni?

Mohácson nőttem föl, egyszerű családból származom. 13 éves voltam, amikor az énektanárnő lemezen behozta órára az Aida bevonulási indulóját. Azonnal beleszerettem! Azt sem tudtam, mi az, hogy opera, de azt az Aida-részletet mennyei muzsikának hallottam. A szakközépiskola idején, Pécsett persze már láttam előadásokat. Tanultam zongorázni meg szolfézst, zeneiskolai tanári oklevelet szereztem, 21 évesen pedig felvettek a Zeneakadémiára, de még nem operaszakra. Művésztanár lettem, majd az operaszakra is bejutottam. Hirtelen úgy felgyorsult minden, hogy csak az énektanárnőm, Ónody Márta bölcsessége, fegyelme és szigora óvott meg a pálya fölösleges kockázataitól. Csodálatos énekmester, aki mindent tud az énekhangról és képzéséről.

Az a mennyei muzsika téged 2002-ben talált meg. Akkor játszottad először Verdi operájának címszerepét. 

Lukács Ervin karmester jó fél évvel korábban, valamikor 2001 őszén bekéretett, mert meg akart győződni arról, hogy mennyire alaposan készülök fel. Már kilenc éve voltam a pályán. Ő nemcsak a hangokra, a frazeálásra volt kíváncsi, hanem például arra is, hogy miért az oboa hozza a hazát szimbolizáló dallamot, ami után belépek; miért a klarinét fejezi ki a szerelmet, milyen hangszerek szólnak „alattam” – mindegyik válaszom telitalálat volt, így teljes bizalmat kaptam tőle. Én mindig odafigyelek a kollégák-elődök okos tanácsaira. Kincses Veronikától hallottam, hogy egy szereppel nem akkor kell elkészülni, amikor a próbaidőszak kezdődik, hanem körülbelül egy évvel előtte. Ez nagyon beleivódott az agyamba.

Hogy valaki előre tanuljon, ahhoz biztos tervezés kell. Az, hogy tudja, jövőre meg azután mi lesz a feladata.

Igen, ez nagyon-nagyon lényeges lenne. De ma nem mindig így működik. A fiatal énekesek ilyen szempontból túl nagy tehernek vannak kitéve. A fiatalság nemcsak bolondság, bátorság is. A komoly tehetségek persze tudják, hogy az építkezéshez több idő kell. Az élet felgyorsult, de ez a műfaj nem tűri a gyorsaságot. A fizikumunk és az idegrendszerünk nincs úgy felpörögve, mint a technika, a tudományok. Az emberi szervezet a századok folyamán szinte ugyanolyan maradt. Bizony, egyik-másik szerep megtanulása néha két évet is igényel. Gregor József két évig gyúrta A rózsalovag Ochs báróját. Birgit Nilsson azt írja a könyvében, hogy az Izoldára szintén két évet fordított, pedig ha valaki, ő aztán igazán kimagasló Wagner-énekesnő volt. Elisabeth Schwarzkopf egy évig tanulta a Rózsalovag tábornagynéját.

Vállaltál beugrásokat?

Nagyon sokat itthon és külföldön is, és imádtam. De csak erős idegzetűeknek ajánlott. Külön megterhelés nemcsak az idegrendszernek, hanem a pálya érzelmi oldalának is, de rám mindig rendkívül jól hatott. Megesett, hogy délelőtt érkeztem, és este már Toscát énekeltem. Ha hagyományos rendezésbe álltam be, könnyebb dolgom volt. Csak néhány alapvető dolgot kellett tudnom: hol van a kápolna, hol a Madonna, hol találom az asztalon a tőrt, hol a kanapé, hová kell esnem, hogyan kell leugranom az Angyalvárból. Ha modernebb rendezés volt, próbáltak annyi információt a fejembe tölteni, amennyit csak lehetett, aztán keresztet vetettek és kilöktek a színpadra.

Jonas Kaufmann szokta mondani, hogy az operaéneklés Hochleistungssport...

Így igaz, csúcsteljesítmény. Engem úgy tanítottak, hogy nemcsak annyit kell bírnom hangi állóképességgel, amennyi egy estére elég. Érezzem úgy az előadás végén, hogy még egyszer végig tudnám énekelni. Meggyőződésem, hogy egy énekes számára elengedhetetlen a testével foglalkozni: sportolni valamit, ami az énekléshez jó. Van, aki fut, mások bicikliznek, régen vívtak meg lovagoltak. Én kerékpározom, mert nem tudok futni. A fizikai igénybevétellel feszesen és frissen kell tartani az izmokat, és nemcsak a hangszalagot mozgató izmokat, hanem az egész testet, mert a testünk a hangszerünk, aminek vannak igényei: nemcsak az alvás meg a pihentetés, hanem a célirányos mozgás és mozgatás is, hogy a hasizom, a hátizom és a bordaközi izmok megfelelően működjenek. A lelki, mentális egészségre is fontos odafigyelni. Ez a kettő együttműködik, és szoros egységben van. Az énektanulás és a hangképzés pályahosszig tartó munka.

Beleszólhatsz-e abba, hogy milyen jelmezt adnak rád?

Legtöbbször nem. Dolgoztam modern rendezésben. Akkor nyilván modern a kosztüm. Dolgoztam tradicionálisban is, amit sokkal jobban szeretek, mert az azokhoz készülő gyönyörűségekbe belebújni már önmagában segít, hogy milyen személyiség, akit életre keltek.

Könnyen leeresztesz egy-egy előadás után?

Attól függ, hogy mit énekeltem. Sok drámai hősnőt alakítottam, kevés szerepemben nem haltam meg. Éjszaka gyakran megy a film a fejemben, hogy mi hogyan lehetett volna... Meg kell keresni a kikapcsolódást. Én erre megtaláltam a kertet. Kedvenc virágom a liliom, van mindenféle színű; nagyon kedvelem a rózsákat is. Szeretek festegetni, kézimunkázni, olvasni. Ha befejeződött az évad, fajsúlyosabb könyveket, így évad közben inkább „limonádékat”. Most lesz egy kis üresjáratom, de ilyenkor tanul legtöbbet az énekes. Mert amikor jön a próbaidőszak, nem lehet énekórára járni, a szerepet már csak finomítani lehet, és a karmester utasításait rögzíteni.

Úgy tudom, szeretsz tanítani. Mekkora része az életednek?

Egyelőre kisebb. Sokan megkerestek, hogy tanítsak, de megmondtam, hogy rapid, tüneti kezelést nem vállalok. Csak úgy, ahogy Ónody Mártával dolgoztunk, egyik feladatot építjük a másikra. 

Meglepett a hír, hogy örökös taggá választottak, mert úgy vélem, túl fiatal vagy hozzá.

Rettenetesen meglepődtem én is. Tudtam, hogy ez a pályámnak a legnagyobb és legfényesebb elismerése. Mindjárt harminc éve vagyok az Operaház szólistája, hiszen 1993. december 3-án léptem fel a Bohémélet Mimijeként. Így a 2023/24-es évad a harmincas évszám jegyében fog telni. Ez a közel harminc év szorgalom, kitartás és művészi alázat nélkül nem sikerült volna.

Hogyan állsz a kortárs zenével? Ferencsik János azt mondta, hogy számára Bartókkal zárul a zenetörténet.

Aribert Reimann Lear királyában a legszebb lelkű leány, Cordelia szólamát kaptam. Ugyanazzal a klasszikus énektechnikával kezdtem el tanulni, mint a Verdi- vagy Richard Strauss-szerepeket. Kétszer vagy háromszor is a falhoz vágtam a kottát, mert egyszerűen nem volt támpont, hogy milyen hangról kell elindulni. Pokolian megszenvedtem, de a végeredmény – mint mondják – csodálatos volt. Ruttkai Évát idézhetem: „Ha van egy műben egy vagy két mondat, ami eléri az emberek szívét, már megérte!”

Mit tervezel, mivel foglalkozol most? 

Még vannak szerepvágyaim az olasz és német operákban. Hogy ezek közül mi fog megvalósulni, azt nem tudhatom.

A gyerekedet elvitted operába?

A lányomat igen. De nem lett zenész. Turizmust és vendéglátást tanult. Az unokáim ellenben csillogó szemmel hallgatnak otthon mindenféle muzsikát, a klasszikustól a népzenéig, a gyerekdalokig és a musicalekig: mindent, ami az ő korosztályuk számára éppen érdekes. Úgy látom, hogy ők bizonyosan zenével foglalkoznak majd. Imádnak nálam zongorázni. Én 16 évig tanultam a hangszert, egész jól tudok kísérni. Egyszer, ha nem kell már intenzíven énekléssel foglalkoznom, rövidre vágom a körmeimet, és naphosszat Chopint, Lisztet, Schumannt, Bachot zongorázom majd.

Nyitókép: Emmer László