Rendezőként és színészként egyaránt sikeres. Emellett a közelmúltban megszerezte a szakács és a cukrász oklevelet is, sikeresen levizsgázott mint tengeri hajóskapitány, Kerekes Vica kolléganőjével filmszínészetet tanít a Lumiere Filmiskolában, nem mellesleg friss házas, és most éppen a harmincadik jubileumát ünneplő szegedi rock and roll bandáról, a Tirke Honolulu zenekarról forgat dokumentumfilmet, melynek egykor ő is tagja volt.

Csupán az ajánló elejét néztem meg, de máris megállapítottam, hogy új magyar stílus született, bár nem biztos, hogy meg merem nézni, mert nagyon ijesztőnek tűnik.

Nem szeretem felcímkézni a dolgokat, de ha mindenképp skatulyába kéne tennem, akkor a Post Mortemre azt mondanám, hogy egy művészi horrorfilm. Nem öncélú rémisztgetés, hanem egy „coming of age” (felnőtté válás) sztori. A főszereplő számára százmillió tonnás meló, amit Klem Viktor hiba nélkül teljesít. A karaktere és a személyisége rendkívül izgalmas, csakúgy, mint Hais Fruzsié, aki remek partnere a filmben. Kettejük történetét követve az első világháború utáni korszakba, a gyilkos és félelmetes spanyolnátha-járvány idejébe utazunk vissza, de nem csupán a materiális világba, hiszen a túlvilági mezsgyékre is ajtó nyílik. Pici szerepem van benne; nagyjából olyan kaliberű, mint a Titanicban a liftes fiú. Tudod, akivel Rose akkor találkozik, amikor lemegy az alsó, már elárasztott szintre megmenteni Jacket. Emlékszel rá?

Persze. Fontos epizódszerep.

Körülbelül ennyit adtam hozzá ehhez a filmhez. Bergendy Péter rendezővel a Trezor című film kapcsán ismerkedtem meg, és egyből összebarátkoztunk. Egymást kölcsönösen inspirálva, partnerként dolgoztunk együtt. Azóta ha új filmre készül, mindig beavat a terveibe, és azt is megosztja velem, hogy azokban hol képzel el engem. Amikor elmesélte, hogy a Post Mortem forgatására lehetőséget kapott, mondtam neki, hogy annyira szeretek vele dolgozni, hogy akkor is benne akarok lenni, ha csak be kell jönni az ajtón egyetlen mondatot elmondani. Azt válaszolta, hogy ebben nekem nincs szerep, de kitalál valamit.

A film egy pici faluban játszódik, ahol egy Erzsike nevű öregasszony, a főhős szállásadója él. A kedvemért Péter ezt a szerepet átirta férfi szerepre, akinek Imre lett a neve. Mivel azonban a forgatókönyvben Erzsike szerepelt, a stábtagok végig Erzsikének szólítottak. Nem volt túl sok forgatási napom, de ismertem a könyvet, és akkor is kijártam a helyszínre, amikor nem volt dolgom. Látszott, hogy különleges film születik, amelynek a műfaja itthon talán még gyermekcipőben jár.

Amikor elkészült, Péter elhívott egy vetítésre, melynek során a közeli alkotótársaitól és barátaitól kért véleményt, és kíváncsian hallgatott végig bennünket. Hiába ismertem már a filmet, a vetítéskor volt benne pár olyan pillanat, amikor azt hittem, konkrétan megáll a szívem. Amúgy is félek a horrorfilmektől. Ha egy láncfűrészes gyilkos lemészárolja az embereket, azt nagyjából végig tudom nézni, de azt, hogy megnyílik a túlvilág felé egy átjáró, és mi járunk ott egy sétát vagy a túlvilági lények jönnek át hozzánk, az a fajta horror engem kikészít. A Post Mortemet nagyon izgalmasnak tartom, de rettegek tőle!

Hollywoodi filmeket is megszégyenítő ötleteket és megoldásokat is felvonultat. Széles spektrumú történelmi sztori, ami a valóságból táplálkozik, bátor téma és kérdésfeltevések alapján társadalmi problémákat is feszeget. Ahogy régen az irodalom vagy az utazások során ismerhettünk meg más kultúrákat, manapság ahhoz hasonlóan nagy a szerepe annak, hogyan „vetjük magunkat celluloidra”.

Fontos, hogy meg tudjuk magunkat fogalmazni, tisztában legyünk magunkkal, és ami a legfontosabb: hogy tudjunk magunkon nevetni.

A Post Mortem nem a nevetés filmje, de nem hiányzik belőle a humor.

Azt már tudjuk, hogy a láncfűrészes gyilkos a határ számodra, ha horrorról van szó, de mi a helyzet, ha lerohannak az emberek az utcán?

Nem vagyok az a típus, akin fürtökben lógnak a rajongók. Egyszer-egyszer odajön valaki csinálni egy közös fotót vagy csak megveregetik a vállamat. Ez mindig nagyon jólesik nekem. Elmesélek viszont egy számomra zavarba ejtő, mondhatnám szégyenletes történetet. Az utcánkban lakik valaki, akinek feltűnően gyönyörű autója van. Többször láttam, amint elhajt a ház előtt. A sofőrről csak elképzeléseim voltak, sosem láttam, személyét sötétített ablak takarta a külvilágtól. Visszakanyarodva a címkékhez, ahányszor elsuhant mellettem, mindig ugyanazt gondoltam, amit ilyenkor mindannyian szoktunk, ebben az előítéletektől fuldokló világban: miközben irigyen bámultam a ritka járművet, az adott megnyugvást, hogy arra gondoltam, bizonyára egy dölyfös, gazdag gyökér ül benne.

Egyszer éppen pakoltam az autómba, és az egyik csomag még az úttest szélén hevert, de könnyen el lehetett férni mellette. Elment mellettem ez az autó, majd lefékezett és visszatolatott. Már szívtam a levegőt, hogy ha megszólít, akkor most megkapja tőlem: Mi a probléma?! Talán nem fér el?! Lement az ablak, és a bent ülő, szimpatikus hapsi így szólított meg: „Köszönöm szépen az összes filmet meg a sorozatokat!” Aztán felhúzta az ablakot, és továbbhajtott. Én meg csak állok ott, vigyorgok hülyén, „kösz, köszi”, makogom, és szeretném, ha megnyílna alattam a föld, és elsüllyednék.

Britney Spearsnek például borzalmas lehet a kamerák kereszttüzében élni. Azt a szintet nyilván nem bírnám. Európán kívül még csak kétszer jártam, egy-egy forgatás kedvéért: egyszer Dél-Afrikában, egyszer pedig egy lehetséges film előkészítése kapcsán Indonéziában, Bali szigetén. Ott, ha kilépsz az épületből, ötven méter alatt 350 emberrel kell kommunikálnod, mert mindenki rád akar sózni valamit. Iszonyatosan nehéz, ha az ember rá van kényszerítve, hogy kommunikáljon.

Nem vagyok igazán nyüzsgő társasági ember, nehezemre esik a protokollmegjelenés. Azokban a helyzetekben ritkán adódik valódi beszélgetés, a felületesség pedig nekem fáj. Jobban megbecsülöm, hogy van két szegedi barátom, akik igazán közel állnak hozzám: velük szeretek időt tölteni.

Augusztus óta már gyűrű is jelzi: abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van mellettem valaki. Kifogyhatatlan a témáink sora, amiről beszélgetünk, és rengeteget röhögünk. Aki érdekel, és akit én is érdekelek, azzal tartom a kapcsolatot, keressük egymást.

Az 1990-es évek közepén lefordítottam egy angol dokumentumfilm-sorozat szövegét. Nagyon elgondolkodtató volt, ma is sokszor eszembe jut. Üvegdzsungel a címe, és arról szól, hogy a bennünk élő ösztönlény milyen módon viaskodik a civilizáció vívmányaival, és azok milyen határok közé szorítanak minket. Egyre több kommunikációs eszközt fedezünk fel, de nem a céljuknak megfelelően használjuk őket, nevezetesen hogy a kommunikáció által minél közelebb kerüljünk egymáshoz, hanem éppen ellenkezőleg, hogy minél jobban elzárkózzunk a másiktól. Emlékszem, hogy fiatal felnőttként nem volt még telefonunk, így ha egy barátomat kerestem, elmentem hozzá, és ha megbeszéltük, hogy két hét múlva adott időben, adott helyen találkozunk, akkor ott voltunk. Nem az volt, hogy bocsi, elfelejtettem, gyorsan írok egy sms-t vagy nem veszem fel a mobilt.

Jó lenne, ha emberibb viszonyaink lennének.

Most temettem el egy húszéves barátságot. Húszévnyi együtt dolgozás és személyes élmények után ez az ember egy közös munka előkészítése közben egy kritikus helyzetben – melynek én voltam az elszenvedője – nem hívott fel. Egyszerűen úgy tett hónapokig, mintha nem is léteznék. Minap összefutottunk az utcán. Szóvá tettem ezt neki. Nem értette, miről beszélek. Egy barát értené.

Nem szoktam régi bölcsességeket pufogtatni, de van egy régi kedvencem, és ehhez mindig tartom is magam:

ami menni akar, hadd menjen, ami jönni akar, hadd jöjjön.

Neked most mi jön az életedben? Milyen munkáid lesznek?

Most éppen egy nagyszabású mozgóképes projekten dolgozom, egyelőre casting directorként, amit nagyon élvezek. Izgalmas, jó játék. Sok inspiráló kolléga jön, amit azzal igyekszem viszonozni, hogy a szereplőválogatás alkalmával általában én vagyok a partnerük is, akivel eljátszhatják a jeleneteket. Az elmúlt néhány évben feltűntem a hazai gasztronómia világában is. Régóta dédelgetett tervem is megvalósul hamarosan: még karácsony előtt vadonatúj, saját gasztronómiai projektemmel fogok jelentkezni.

Tavasszal régi tartozásomat rovom le: a pandémia miatt félbemaradt rendezésemet fejezem be Székelyudvarhelyen, a Tomcsa Sándor Színházban. Szeretek oda járni, mert remek színészekkel dolgozhatok, sok régi és új baráttal. Emesével, a feleségemmel – aki ebben a produkcióban a jelmezeket tervezi – Pintér Béla Kaiser’s Tv, Ungarn című darabját állítjuk színpadra. Nagyon szeretek vele együtt gondolkodni. Akkor is benne van minden munkámban, ha éppen nincs kiírva a neve.

Hogyan kerültél Székelyudvarhelyre?

Az erdélyi magyar színészekkel való kapcsolatom régen kezdődött. Az 1990-es évek elején Horvai István mesterünkkel minden évben Marosvásárhelyre jártunk a színművészeti főiskolák találkozójára. Azok a diákok, akikkel akkor összehaverkodtunk, azóta már meghatározó alakjai az erdélyi magyar színházi életnek. Több mint 15 éve meghívtak a gyergyószentmiklósi Figura Színházhoz rendezni. Óriási élmény volt! Beaumarchais Figaro házasságát mutattuk be. Barabás Árpáddal, aki a főszerepet játszotta, életre szóló színészbarátságot kötöttünk. Többször rendeztem a Figurában, és amióta ő már a Tomcsa Sándor Színház tagja, ott is megfordultam, mert Freddy – Árpádot mindenki így szólítja – addig rágta az új igazgatója fülét, amíg meg nem hívtak oda is rendezni. Lars von Trier Főfőnök című szatíráját állítottam színpadra, amit korábban a Radnóti Színházban is megrendeztem, de annyira úgy éreztem, hogy van még mondanivalóm róla, hogy a Tomcsában is ez volt az első munkám. Fergeteges siker lett, a társulat befogadott, új barátokkal gazdagodtam.

Van egy másik „liblingprojekted” is, ahogy mondtad.

Nagy fába vágtam a fejszémet. Szegedi gyerek vagyok, fiatalkoromban a Tirke Honolulu nevű zenekarban játszottam, ami a mai napig létezik. A harmincéves koncertjükre minden volt tagot meghívtak. Azok a srácok, akikkel annak idején együtt csajoztunk, piáltunk, együtt éreztük magunkat a Rolling Stones összes tagjának együttvéve, felnőttek: mindenki ötvenéves lett, félig leélt élet van a háta mögött. Bár rengeteg viszontagságon ment keresztül, a zenekar megmaradt. A tagok egyike klasszikafilológia-tanár lett, a zenekar vezetője, Papp Ádám, szívbéli jó barátom ma építészmérnök, van közöttünk egy körzeti orvos, egy orvosi technológiával foglalkozó exorvos – akinek üvegből van az irodája –, egy grafikusművész, egy ingatlankereskedő és én. Sokféle alak megfordult a zenekarban, köztük Kutya, aki a CPg nevű legendás punkegyüttes dobosa is volt.

A Tirke Honolulu a nevét egy színésznőnek köszönheti, bizonyos Patrícia Gélinnek. Harminc éve a zenekar már megalakult, de még nem volt neve. Az alapítók együtt elmentek a moziba, Dusan Makavejev legendás szerb rendező Montenegro című filmjét vetítették. Patricia Gélin egy Tirke nevű, szakadt, csúnya kis bosnyák emigráns lányt játszott a filmben, aki Stockholmban kezd új életet. A jugoszláv emigránsok gyülekezőhelyén, a Zanzibár nevű illegális csehóban ő lesz a sztriptíztáncosnő. A simlis, de jószívű gazember, a Zanzibár tulaja így konferálja fel: „Íme Tirke Honolulu, a dél virága!” A srácok a moziban egyszerre üvöltöttek fel: Megvan a zenekar neve!

Papp Ádám, a zenekar központi mágnese megkért, hogy én is lépjek fel a jubileumi koncerten, szájharmonikázzak és vokálozzak, mint régen. Mondtam, hogy rendben, akkor én pedig elintézem, hogy ez a koncert fennmaradjon az örökkévalóságig. A 30 éves szülinapi koncertet és az azt megelőző napon tartott próbát tíz kamerával rögzítettük Szegedi önkormányzatának támogatásával, amit ezúton is köszönünk, és hasonló hálával tartozunk a Szeged TV munkatársainak. Mindaz, amit az együttes átélt, megér egy dokumentumfilmet.

Ez a film nem csupán egy vidéki rock and roll bandáról, hanem az egész generációm életéről mesél a rendszerváltástól napjainkig.

Mi lett velünk, mi lett ezzel a generációval, mik voltak az álmaink, mi teljesült, mi nem, hogyan éltük meg ezt a harminc évet, miért röhögünk, miközben sírhatnánk is? A film gerince a koncert és az azt megelőző próba. Már van vagy harmincórányi anyag a kezünkben. Az a terv, hogy minden érintettről, például a Tirkét játszó színésznőről is a saját környezetében portrét készítek, és ezekből, valamint régi felvételekből dokumentumfilmet állítok össze. Ebből kiderül majd, hogy ami még mindig összetart minket, az a barátság, a szeretet meg egyéb ilyen szarságok. Ez most a szívügyem. Szóval producer lettem, és ilyenkor jól jön egy régi barát. Radnai Márk, aki a nagy sikerű Színház.TV alapítója, csatlakozott hozzám, és koproducerként segíti a dokumentumfilmünk létrejöttét.

Színészként is dolgozom éppen. A produkció, amelyben játszom, a nem túl távoli jövőben lesz látható. Most nagyon várom a májust is, mert szerepet kaptam egy olasz filmben, melyben 13 napot fogok forgatni Rómában. Utána irány a tenger, elvégre a tengerihajós-vizsgámat is kézhez kaptam a napokban. Remélem, a nyáron végre egy hajó kormányánál állva a tenger felől is megnézhetem Emesével kedvenc nyaralóhelyünk, a szlovéniai Piran gyönyörű városát.

Mit szóltál a Post Mortem Oscar-nevezéséhez?

Teljesen váratlanul ért a hír, a sajtóból értesültem róla. Gondolom, ugyanezt érezhette a liftes fiút alakító színész a Titanicból: boldog és büszke vagyok, hogy részese lehetek ennek. Bár az utóbbi időben elképesztő sikereket aratott a magyar filmművészet, a Nyugat számára filmes szempontból még mindig fekete lyuk vagyunk a huszonegyedik században. Tizedannyit sem virítottunk, mint a huszadikban. Mindemellett azt is sikernek tekintem, ha ezt a film sokakhoz eljut, ha felfigyelnek ránk, magyarokra, ha újból láttatni tudjuk magunkat általa.

Bergendy hozzárajzolt egy pixelt ahhoz a képhez, ami rólunk rajzolódik, szerintem ez számít igazán. Nem az a lényeg, hogy rajta leszünk-e a végső listán, és ha igen, akkor a díjkiosztó gálán az után a félmondat után, hogy „The Oscar goes to…” a Post Mortem hangzik-e el. Hanem az, hogy legyenek filmjeink. Sok. Meséljünk magunkról. És lásson minket a világ. Hogy tudják, hogy itt vagyunk mi is. Ebben a században. Nem a múltban. Hanem a jelenben.

Nyitókép: Anger Zsolt. A fotókat a művész bocsátotta rendelkezésünkre.