Patti Smith Budapesten, a Müpában ad koncertet. Körülbelül háromszor kellett elolvasnom ezt a mondatot, mire feldolgoztam az alany, az állítmány és a helyhatározó viszonyát. Már eleve furcsa volt, hogy miért csak másfél hónappal az időpont előtt jelentenek be egy ekkora hírt, ráadásul a punk nagyasszonya és a Müpa helyszíne is összeegyeztethetetlennek tűnt egymással.

Merthogy Patti járt már a Szigeten 23 évvel ezelőtt, és a koncertje minden volt, csak nem hangversenyterem-kompatibilis. Legendás momentum, hogy a buli végén puszta kézzel tépte le húrjait a gitárjáról, amit aztán belehajított egy erősítőbe. Hozzáteszem: a történetre ma már mindenki máshogy emlékszik – egyesek szerint nem is Patti, hanem a gitárosa követte el az incidenst. Mindegy, a lényeg ugyanaz: a punk keresztanyjaként emlegett előadóművész hű volt a hírnevéhez.

Szóval most képzeljétek el, hogy ugyanez a nő feláll a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadára, és miközben a puccba vágott közönség eltartott kisujjal borozgat, ő elmondja, hogy Jézus meghalt valaki bűneiért, de nem az övéért. És tudjátok mit? Még így is működött.

A Pattihez hasonló ikonok esetében mindig van bennem némi szkepticizmus, ha koncertre megyek. Vajon tudja-e majd közvetíteni ugyanazt az energiát, amit anno, huszonévesen érzett a számok megírása közben? És ha igen, vajon lehet-e ma is hiteles, önazonos az üzenete? Hiszen nemcsak az előadó, de a korszellem is sokat változott. Rég elmúltak azok az idők, amikor Patti Mapplethorpe-pal kokainozott a Chelsea Hotelben vagy amikor Allen Ginsberggel főztek együtt vacsorát, de attól még ez a rengeteg élmény és dráma, az időközben elhullott társak emléke mind az övé maradt.

Patti színpadra lépésétől a levonulásig, másfél órán keresztül libabőrös voltam, liftezett a gyomrom és gombócként gyűlt a torkomban az elfojtott, hangos üdvrialgás. Ez az ősz hajú, férfizakóba öltözött nő nem foglalt el összesen egy négyzetmétert a Müpa színpadán, mégis olyan elemi erővel lakta be a teret, hogy egy percre sem tudtam levenni róla a szemem. És nem, ez nem csak a „Patti-brandhez” tapadó, túlmisztifikált hype: Patti Smith ma, 2021-ben is releváns művész, akire nemcsak a zenéje, de a költészete, az előadásmódja miatt is figyelünk. Mert nincs más választásunk.

Szuperereje a természetességében, az alázatosságában és az allűrmentességében rejlik. Patti személyre (vagy városra) szabott, őszinte műsorral készült – egyes pletykák szerint minden fellépésre új setlistet ír! –, és nem a közönséghez, hanem egyenként mindannyiunkhoz szólt. Emberi volt, egyszerű és gyarló, közben vérprofi. Időnkénti bakijait játékossággal és humorral oldotta, és egy percig sem szégyellte, ha elfelejtette a számok sorrendjét. Mintha csak a tábortűz körül ülnénk, és bármelyik pillanatban odaszólhatna, hogy passzoljam át neki a sült krumplit. Lazasága mellett az alázatosság sem veszett ki belőle. Patti 74 évesen is ugyanaz az a chicagói kiscsaj, aki zavarba jön a rászegeződő tekintetektől, és aki képes azt mondani: „Kislánykoromban álmodni sem mertem volna arról, hogy egy napon itt zenélek majd nektek.” Legszívesebben felkiabáltam volna neki: „Ember, te tudod, mekkora ikon vagy?”

Egy szó, mint száz: minden szavát elhittem. Erre a kritikusabb újságírók talán azt mondják majd, hogy „ilyen a profin felépített marketing”. Hát, akkor én megettem. Vagy ő evett meg engem, reggelire, a toastjára kenve.

Patti a koncert előtt bejárta Budapestet, és elmerült a kultúránkban: a dalok között méltatta Liszt Ferenc munkásságát, és két új kedvenc költőjétől, Pilinszky Jánostól és Ady Endrétől is felolvasott. Klasszikusaink szövegei olyan organikusan illeszkedtek a műsorba, mintha mindig is részei lettek volna, mintha ők hárman együtt gondolták volna ki a teljes performanszot.

A koncerten egyaránt előkerültek a romantikus-melankolikus, őszi estékre íródott sanzonok és a forradalmi punknóták. Míg az első másfél órában Patti a líraibb énjét mutatta meg, a performansz háromnegyedénél az asztalra csapott, és kis híján tüntetni hívta a közönségét. Az olyan egyetemes, klisés frázisok, mint a „szabadok vagyunk” vagy „az embereké a hatalom” Patti szájából úgy hangzottak, mintha először hallanám őket. Az a pátoszos érzésem támadt, hogy ott és akkor minden a helyére került, és Pattinek joga van forradalmat szítani a béke és az elfogadás jegyében. Pláne, ha a művészet minden formáját ennek oltárán áldozza fel, legyen szó zenéről, költészetről, performanszról. XVI. Károly Gusztáv svéd király anno úgy fogalmazott: „Patti Smith egy Rimbaud, Marshall erősítővel.” Ugyanitt muszáj megemlítenem az előadó három zenésztársát is: gyerekei, Jackson és Jesse Smith gitár- és zongorafronton erősítették a családi egységet, Tony Shanahan pedig basszusgitáron bizonyította virtuozitását.

A koncert második felére a teljes közönség hipnotizálódott. A Gloria című klasszikusra megbomlott az ülésrend és a fotózási tilalom, és egy emberként nyomult a színpad elé az első pár sor. Kosztümben, sűrűn rögzített székek között, egy hangversenyteremben kényelmetlen, de felemelő érzés a forradalom – ennél méltóbb és önazonosabb leköszönése nem is lehetett volna a punk keresztanyjának.

Kiemelt kép: Flickr/Blondinrikard Fröberg