Istenem, örök Atyám

Ez talán a legszebb temetési énekünk. Azt próbálja megértetni, hogy a halál fájdalmas ugyan, de az életért, amelyet az elhunyt leélt, mégis hálát lehet adni. Sőt, még többet állít. Azt, hogy ha hiszünk az életünk isteni eredetében, akkor minden halálra annak nyugalmával tekinthetünk, hogy aki távozott, jó helyre, Istenhez került. A halál elkerülhetetlen ugyan, de mivel Isten definíciója szerint maga a szeretet, a halál mint a hozzá való visszatalálás sem lehet kizárólag rossz. Egész életünk a halál felé tart, de aki hisz a túlvilági életben, annak számára nem a keserű vég, hanem az a kitüntetett pillanat, amikor egész életünk értelme feltárul, és míg e világi életünkre az ideiglenesség jellemző, halálunkkal „révbe érünk”, rátalálunk a végső otthonunkra, és nem mellesleg újra találkozhatunk mindazokkal, akiket korábban elvesztettünk. Életünk vándorlásként is felfogható, és aki vett már részt hosszú túrán, megtapasztalhatta, milyen fantasztikus esténként a szállásra érve lepihenni, majd annak jóleső érzésével visszagondolni a napra, hogy jól megérdemelten pihenünk. A klinikai halál állapotából visszatért emberek sokszor arról számolnak be, hogy „odaát” euforikus boldogságban volt részük, és amikor az orvosok „visszaerőltették” őket erre a világra, csalódottak voltak. Hiszen beérkeztek, az életük beteljesedett, a küzdelmek kora véget ért számukra. Fodor Ákos verse zseniálisan igazít el az emberi hivatás, élet és halál ügyében: „Levél vagyok. Zárt küldemény. Dolgom: hogy kézbesítsem. – Ha feltépném, sem érteném: Istennek írta Isten.”

Ha érdekel egy ember története, aki lelkészből lett fesztiválok biztonsági főnöke, majd tanár, akkor ezt olvasd el.