A színésznő nemrégiben színházat váltott, a kaposvári Csiky Gergely Színházból a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházhoz szerződött. Fontosnak tartja, hogy a munkájába szerelmes legyen. Leginkább karaktereket szeret megformálni, mert ilyenkor elrugaszkodhat a valós énjétől, attól, amilyen. A színpad mellett sorozatokban is szerepel, a szélesebb közönség A mi kis falunk című sorozatból ismerheti.

Olvastam, hogy az Estilla nevet Jókai Mór alkotta a Levente című színműhöz, és a mintája valószínűleg az Esztella lehetett. Tudod, hogy miért épp ezt a nevet kaptad? Fűződik hozzá történet?

Több név is szóba került, amikor édesanyámék ezen gondolkoztak, például a Flóra, a Lilla vagy a Laura, de volt egy ismerősük, akit Estillának hívtak. Amikor megszülettem, és édesanyám meglátott, szerintem megérezte, hogy valamilyen különleges, művésznek való nevet kell választania.

Vannak művészek a családodban?

Apukám szeret gitározni, anyukám a könyvekért van oda, a nővérem pedig énekelget, de „csak” kedvtelésből teszik. Kiskoromban nagyon szerettem a diavetítőn mesét nézni, és azt is, ahogy édesanyám mesélt. A jó történetek mindig lenyűgöztek.

Melyik volt a kedvenc meséd?

A Hókirálynőért és a Holle anyóért rajongtam. Amikor japán szakos voltam az ELTE-n, és prezentációt kellett készíteni, a Holle anyót lefordítottam japánra, aztán megvettem a diafilmet, a magyar feliratot leszedtem róla, és japánul meséltem el a csoportnak a történetet. Nagy sikert arattam vele!

Gyerekkorod óta színésznőnek tartod magad, mondtad egyszer. A film vagy a színház hatott rád jobban? A szereplési vágyad mozgatott?

Mindenképpen a film. Nagyon piciként láttam a Grease című filmet, amelyben a dalok felirattal mentek. Még nem tudtam olvasni, ezért nem értettem, mégis élveztem. Emlékszem az utolsó képkockára, amelyen az érettségi bankett totálban, távolból látható. Azt a filmet remek volt nézni, és nagyon feltöltött. Olyannyira, hogy akkor megfogalmazódott bennem: „Anya, én ezt akarom csinálni!” Amúgy egy jó filmet vagy mesét ezerszer meg tudok nézni; a kedvenceimet félévente előveszem. A Moulin Rouge! is ilyen.

Hogyan kerültél a színház közelébe?

Salgótarjánban nőttem fel. 16 éves lehettem, amikor megnéztem a helyi színpadi stúdió előadását. Meglepődtem, mert nem tudtam, hogy van ilyen a városban. Nem tétováztam, egyből jelentkeztem. A foglalkozások hetente kétszer, kedden és pénteken voltak. Mindig nagyon vártam őket; örültem, hogy mehetek. „Szent napokként” kezeltem ezeket az alkalmakat, még a heti hajmosást is ehhez igazítottam.

Négyszer jelentkeztél a Színművészeti Egyetemre, de nem vettek fel. Közben japán szakra jártál. Volt, hogy egy sikertelen felvételi után úgy mentél haza: hagyom az egészet a fenébe?

Abban az évben jelentkeztem negyedjére a színművészetire, amikor Kaposvárra felvettek. De előtte azt mondtam: ha ezúttal sem sikerül, akkor nem ezzel kell foglalkoznom, inkább kimegyek Franciaországba, és pincérnő leszek. Amúgy is odavagyok azért az országért, Párizsért, az ottani kultúráért meg a nyelvükért.

Mekkora gát tört át benned, amikor megtudtad, hogy felvettek a kaposvári egyetemre?

Nem gát tört át, hanem összetettem a két kezemet. Nagyon tudtam értékelni, hogy ott lehetek, és azt csinálhatom, amit szeretek. Ettől függetlenül sokat szorongtam amiatt, hogy vajon jó-e, amit csinálok.

Az egyetem alatt a Nemzeti Színház darabjaiban is szerepelt az osztályotok. A Psyché című előadás közönségsiker volt, és a szakma is szerette.

Az egy speciális, szerintem csodálatos előadás volt. Én a próbaidőszak alatt forgattam a Csak színház, és más semmi első évadát, ezért sajnos sokszor hiányoztam. Először buzgón kérdezgettem az osztálytársaimat, miről maradtam le, aztán elkezdtem egyedül működni: a már meglévő helyzetekbe elkezdtem saját magamat beleilleszteni. Ebből a szempontból bennem nagy fordulópont ez az előadás. Voltak ötleteim, és az osztályfőnököm, Vidnyánszky Attila hagyta, hogy csináljam őket. Ez nagy bátorságot adott.

Mennyire tudsz meríteni azokból a tapasztalatokból?

Abszolút! Nagyon sok helyen játszottuk a Psychét. Gyulán mutattuk be, majd Rómában, Erdélyben; szabad téren és bent is előadtuk. A helyszín mindig változott, ezért minden alkalommal alkalmazkodnunk kellett hozzá. Megtanultuk, hogyan legyünk rugalmasak.

Mennyire ment könnyen?

Szeretem a változást, nagyon. Olyan vagyok, aki sosem csinálja kétszer ugyanazt. A hétköznapjaimban is erre törekszem. Engem ez visz előre. Sokat gondolkodom azon, mihez mennyit tegyek hozzá vagy vegyek el belőle. Így szeretek dolgozni.

„Amit nagyon észben tartok mindig: hogy bele kell szeretnem a feladataimba” – nyilatkoztad.

Ezt Vidnyánszky Attila tanácsolta nekünk, többször is. Azt mondta: vannak olyan szerepek, amelyek valamiért nem állnak közel hozzánk, és olyan munkánk is lesz, amelyben a partnerünkkel nem jövünk ki jól vagy a rendezővel nem értünk egyet. Ha a munkámmal mostohán bánok, az meglátszik. A szerepemet úgy kell felépítenem, hogy a szerelmemként gondoljak rá: dédelgessem, és a legjobbat adjam neki.

Melyik szerep esetében küzdöttél meg ezzel a leginkább?

Egyszer nagyon nehezen jöttem ki egy partneremmel. Semmi sem volt jó számára, bármit csináltam. A színpadon is éreztette, hogy nem bízik bennem, és levegőnek nézett.

Hogyan kezelted ezt a helyzetet?

Otthon sokat sírtam. Igyekezem megbeszélni vele a dolgot, de nem sikerült. Azóta azt a szerepet visszaadtam.

Hogyan kezeled, ha hibázol? Könnyen túllendülsz vagy sokat rágódsz rajta?

Régebben nagyon rosszul viseltem, a színpadon, a forgatásokon és a szinkronban is. Egy-egy hiba után képes voltam napokig ostorozni magamat. Attól féltem, hogy az az utolsó esélyem, többé biztos nem hívnak. Pedig ha más hibázott, egyből azt mondtam: „Semmi baj, menjünk tovább, ez természetes.” Ma már sokkal könnyebben megbocsátok magamnak, és nem stresszelek annyit ezen. Levonom a tanulságot, és továbblépek.

Ez jelentős fejlődés. Mi indított el ezen az úton?

Volt egy szakításom, majd jött a Covid. A karantén alatt összejöttünk a mostani párommal, és egy nagyon kemény és mély önismereti útra léptem rá. Hihetetlenül sokat változtam az elmúlt másfél évben. És ha belegondolok, hogy ez még csak az út eleje…

Kísér valaki ezen az úton?

Igen, a párom, és van egy csoport is, ahova eljárok. Tőlük is nagyon sok mindent tanultam, és közben rengeteg szeretetet kapok.

A szerep megformálásakor mennyire tudod hasznosítani ezt a fejlődést?

Nagyon. Azt hiszem, sokkal több oldalról tudok már közelíteni valamihez. Kevesebb félelem van bennem. Korábban például hajlamos voltam sokszor kapkodni is, ma viszont már valamivel nyugodtabb vagyok, higgadtabban kezelem a stresszes helyzeteket.

Az egyetem után a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz szerződtél. Mit adtak azok az évek?

Több nagy szerepem volt; az első évemben, pályakezdőként a Kabaré főszerepét játszhattam el, amit nagyon élveztem. A következő évadban a Chicago Roxie-ja voltam. Viszont például a Müller táncosai című darab teljesen más volt, mint a két musical. Rajkai Zoltán rendezte, akivel nagyon szerettem együtt dolgozni. Azt mondta, csak gondolkodjak, nincs szükség semmi másra, higgyem el, hogy ez elég. Hogy elég vagyok. Na, hát igen. Nekem ezt nagyon nehéz (volt) elfogadni.

Több sorozatban láthattak a tévénézők az elmúlt években: a Csak színház, és más semmiben, A mi kis falunkban vagy a Barátok köztben. Mennyire ismernek fel az utcán, esetleg odamennek-e hozzád egy közös fotóra?

Igen, egyre gyakrabban. Általában nagyon kedvesek szoktak lenni, rossz impulzus még nem ért. Fehér Tibi barátommal arról beszélgettünk, milyen vicces, amikor odajön hozzád valaki, és azt mondja: „Várjál, te ki vagy? A Drága örökösökben játszol, nem?” Én pedig azt felelem: nem. Én nem szoktam ezeken felháborodni: ha valaki kedvesen jön oda hozzám, én is kedvesen válaszolok.

Egyre több forgatás zajlott az elmúlt években profi színészekkel. A sorozatokban való szereplés színészileg, szakmailag is kihívást jelent vagy inkább csak ismertséget hoz?

A kihívás attól függ, hogy milyen a szerep, milyenek a szituációk vagy a jelenetek. De nyilván ismertséget is hoz. A mi kis falunk a legnézettebb hazai sorozat. Meglepődtem, amikor az egyik rész után csaknem hétszázan bekövettek Instagramon. Aztán rájöttem, hogy abban a részben többször voltam melltartóban, és Tibivel is sokat csókolóztunk.

Heti és napi sorozatban is dolgoztál. Ezek mennyiben különböznek egymástól a munka, a felkészülés, a szövegtanulás szempontjából?

Nagy a különbség. A napi sorozat tempója minden szempontból gyorsabb. Nincs annyi idő kidolgozni egy-egy jelenetet, mint egy heti sorozat esetében.

Zavar ez?

Persze. Sokkal jobb, ha mindenre van idő. Ha több próba van, több mindent ki tudunk próbálni, aztán meglátják, hogy mit vágnak be.

Vissza szoktad magadat nézni?

Persze, mert rengeteget lehet belőle tanulni. Ha van rá lehetőség, az előadásokat is visszanézem.

Idén nyáron a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban folytatod a pályafutásodat. Hazatértél?

Sose mentem el igazán, rendszeresen visszajártam játszani. Szeretettel gondolok a huligánéveimre, amikor a szárnyaimat bontogattam. Jó érzés, hogy ismerem az alapítókat, és láthattam, a színjátszó csoport hogyan vált Zenthe Ferenc Színházzá.

A következő évadban a Macskakőben, a Szép kilátásban és a Hét randiban játszol. Mikor kezdődnek a próbák?

A Hét randival már elkezdtünk dolgozni. A kétszereplős darabot a párommal játsszuk. A történet hét különböző randiszituációt mutat be. Olyan jelenet is lesz, amelyikben nem szólalunk meg. Egyébként is szeretek karaktereket alakítani; elrugaszkodni attól, amilyen vagyok. A Hét randi vicces és jó kikapcsolódást nyújtó előadás lesz, amelynek mondanivalója is van.

A Verebes István által rendezett Van, aki forrón szereti című darabban Marilyn Monroe szerepét játszottam. Nemrég a felújító próbán azt mondta nekem, hogy olyan vagyok, mint egy mesefigura, de jó értelemben. Mint már említettem, nagyon közel áll hozzám a szélsőséges karakterformálás, és ez a Monroe-szerep nagyon jó lehetőség volt a kísérletezésre. 

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu