Közel másfél év után kihagyhatatlan a kérdés: milyen volt színpadra állnotok először a vírushelyzet feloldása óta?

Csepella Olivér: Az első koncertünk a Kobuciban volt, és annyira kiütött, hogy a végére már nem kaptam levegőt. Bár sokat próbáltunk, elszoktam attól, hogy kiabál a közönség, és alig hallom magam. A koncert kétharmadánál legszívesebben lefeküdtem volna aludni egy picit. De persze nagyon örülök, hogy vége ennek a ritka szörnyű évnek, és újra színpadra léphetünk. Pláne így, hogy már egy éve új dobosunk van, aki most debütált élesben, úgyhogy át is passzolnám ezt a kérdést Ádámnak!

Francuz Ádám: Az első koncertet, amin bemutatkoztam volna, lemondtuk még a Covid kezdetekor, és nagyon sajnáltam, hogy egy évet kellett várnom, hogy színpadra állhassak a srácokkal. De ez az egy év segített abban, hogy zeneileg fejlődjek és összeszokjunk, és Ambrus (Fatér Ambrus, a zenekar korábbi gitárosa a szerk.) sem egyik pillanatról a másikra lépett ki: volt két-három koncert, amikor még ő játszott a zenekarban, de már utaztam velük, szoktam a közeget, és beszállhattam egy-két számba. Jó volt, hogy nem dobtak mély vízbe, hanem fokozatosan tapasztaltam meg ezt az élményt.

Ezek szerint jó szájízzel váltatok el Ambrustól.

Olivér: Igen, még csak baráti szakításnak sem nevezném, egyszerűen csak megsokasodtak a munkái. Amikor elkezdtünk zenélni, Ambrus még az ELTE-re járt, és az elmúlt tíz év folyamán rengeteg dolog történt vele: rendezni kezdett, felvették az SZFE-re, klipeket gyártott nekünk. Ez olyannyira kinőtte magát, hogy hobbiból hivatás lett, és nyilvánvalóvá vált, hogy a filmrendezés nem fér össze a folyamatos dobgyakorlással. Ez két módon ment volna: vagy ha még mindig csak ötven ember hallgatna bennünket és kéthavonta egyszer koncerteznénk, vagy ha Ambrus rossz filmrendező lenne.

Akkor akárhogy is nézzük, ez két sikersztori.

Olivér: Abszolút! És Ambrus segített Ádám megtalálásában is, felkészítette a zenekari létre, és a fülébe súgott minden csibészséget, amit érdemes tudnia rólunk.

És így éppen az újranyitáskor, a zenekar megalakulásának 10. évében debütálhatott Ádám. Hogy ünneplitek a születésnapot?

Olivér: Nagyon durván hangzik, hogy már tízévesek vagyunk, de nem szentelünk neki különösebb figyelmet, csak néha összeröhögünk, hogy milyen ráncos-májfoltos öregemberek lettünk. A zenekar 10. életévét úgy ünnepeljük, hogy elkezdünk úgy viselkedni, mint egy zenekar. Tudatosabbak lettünk: ütemtervet készítünk, határidőket szabunk meg a daloknak és a klipeknek. Nagyon büszkék vagyunk magunkra. Most is azt csináljuk, amihez kedvünk van, de én például

leállítom magam, ha eszembe jut a 17. szövegvázlat, holott még az első hatot sem fejeztem be.

Minek köszönhető ez a megkomolyodás? Másként tekintetek a zenekarra, mint az első években?

Ádám: A motiváció nem változott, a srácok az elején is élvezték, amit csináltak, és most is. Viszont már elkerüljük azokat a hibákat, amikbe egy kezdő zenekar még belefut.

Olivér: Nem azért változott meg a munkaattitűd, mert megkomolyodtunk. Nem élünk a zenekarból, nem veszünk ki belőle pénzt továbbra sem, a bevételeinket visszaforgatjuk a technikába. Viszont − ahogy Ádám is mondta − amit elrontottunk az első két albumnál, arra most jobban odafigyelünk. Például hogy ne a felvétel napján jöjjek rá, hogy az egyik rím tök béna, és keresni kell helyette egy másikat. 

Olyan szempontból komoly zenekar vagyunk, hogy olyan zenét szeretnénk csinálni, amit mi is szívesen hallgatnánk, de olyan szempontból meg komolytalan, hogy nincs konkrét materiális hatása ránk, ha nem szereti a közönség az új lemezt. Szoktak ránk hobbizenekarként hivatkozni, amit azért eléggé utálunk, mert annál ez fontosabb része az életünknek.      

Sosem mozgatott, hogy ebből éljetek meg? Hogy kikerüljetek az általad említett hobbizenekar címke alól?

Olivér: Ezen mi is sokat gondolkodunk. A Covid előtti időszakban azért megtapasztaltuk, hogy egy durva fesztiválszezon – a hajnali hazaérésekkel és a másnapi fáradtsággal – elég konkrét időt vesz ki a civil munkaidőnkből. Szerencsére egyikünk sem nyolcórás irodai munkát végez, de azért a két fesztivál közti szünet pont arra volt elég, hogy megpusziljam a feleségem, megnyissam a Photoshopot, és becsukjam. Ezzel még sokat kell foglalkoznunk, hogy egyensúlyban legyen a kettő.

Ami meg a hobbizenekar címkét illeti, ezzel az a bajom, hogy a hobbi, az mondjuk a bélyeggyűjtés, de nem a festés. Attól még, hogy egy festő nem a piacra termel, nem lesz hobbifestő. Az emberi lét igazi értelme megkeresni azt, hogyan tudjuk magunkat kifejezni, vagy nem?

Ádám: Szerintem ennek a hobbizenekar címkének sok előnye is van. Szerencsések vagyunk, mert mindannyiunknak van egy szakmája, amit szeret, így nem kényszerülünk arra, hogy megélhetésért zenéljünk. Nem kell elvállalni olyan fellépést, ami csak a pénzről szól vagy amire nincs kapacitásunk, és nem kell olyan zenét írnunk, ami nagyobb tömegeknek tetszik. Ráadásul a vírushelyzet is rámutatott, hogy a zenészszakma nem a legmegbízhatóbb, és nagyon jól jött, hogy nem csak erre támaszkodhatunk. Így a zenélés tényleg csak az örömről szól, nem pedig a kényelmetlen kötelezettségekről.

Ha azt jelenti a hobbizenekar kifejezés, hogy szeretünk zenélni és élvezzük, akkor engem nem zavar, ha így nevezik a bandát.

Olivér: Egyetértek. Nem szeretnék megélhetési zenekart. Ráadásul én nagyon élvezem a grafikusi munkám, és tök rendben van számomra, hogy megbízásra dolgozom. Az egy másfajta játék.

Említettétek, hogy nem szempont az, hogy megfeleljetek a közönség igényeinek. De egy tízéves zenekar esetében azért mégiscsak van a közönségben egy kialakult kép arról, milyen is a CSNK, miért szeretik. Megtörténhetne az, hogy 180 fokos fordulatot vesztek, és teljesen más dalokat írtok?

Ádám: Ha más lenne az énekes, más írná a zenét és más néven futna, akkor igen. De mivel mi dolgozunk rajtuk, nem történhet akkora eltérés, hogy összetéveszthetők legyünk.

Olivér: Örök megugorhatatlan probléma, hogy ha egy zenekar kiad egy új lemezt, akkor kétféle módon vélekednek a hallgatók: „Úh, remélem, pont ugyanolyan, mint az előző” és „úh, remélem teljesen más, mint az előző”. Én nem szeretném mások elvárásaitól függővé tenni, hogy jó-e, amit csinálunk. Valószínűleg nem az a kedvenc számunk, mint amit a közönség legjobban szeret. Továbbra is úgy gondolom, hogy ha olyan zenét csinálunk, amit élvezünk, akkor mindig lesz valaki, aki értékeli.

Meglepő ezt hallani egy olyan érában, amikor mindenki a YouTube-nézettséget számolgatja.

Olivér: Az a szerencsénk, hogy mikor tíz évvel ezelőtt Konsi (Konsiczky Dávid – a szerk.) gitározni kezdett valamit, én meg ráénekeltem, teljesen el voltunk ragadtatva magunktól, hogy ez a legjobb zene, amit valaha hallottunk. Nem tudok énekelni, és nem voltunk ritmusban, se tempóban, de imádtuk az egészet. Éppen ezért nem hiányzott annyira a megerősítés sem. Nem azért állunk ki a színpadra, hogy kiderüljön, elég jók vagyunk-e. Sok belső félelmünk van, de azok nem a teljesítménykényszert növelik bennünk. Szerintem nárcisztikus dolog azért dalt írni, hogy sokan szeressék. Nem azért akarjuk elfogadni magunkat, mert sok embernek tetszik vagy nem tetszik, amit csinálunk. Szigorúak vagyunk magunkkal, de nem helyezzük magunkon kívülre a megítéltetést.

És ha megírtok egy jó dalt, azért jön az érzés, hogy „hú, basszus, ezt imádni fogják”?

Olivér: Inkább az, hogy hú, ezt imádni fogom! Számomra tök nagy meglepetés például, hogy a Király úr című számunkat mennyire szereti a közönség. Mi szeretjük, különben nem vettük volna fel, de azt hittem, maradni fog az albumon maradó fajtának. Mégiscsak egy szánalmas, megkeseredett faszi dala, aki, ahogy Konsi a megíráskor gyönyörűen összefoglalta, „beleöregedett a fiatalságába”. Erre a közönség torkaszakadtából üvölti a refrént a koncerten. Szóval még csak be sem jönnek a megérzéseim.

Na jó, a Tihany és a Falábú nő esetében azért sejtettük, hogy csípni fogják, de eleve olyan dalokat veszünk fel, amiket jónak tartunk.

Az új albumra is felkerül egy dal az anyám elvesztéséről, és hát elég fura lenne, ha azt azért írnánk, hogy közönségkedvenc legyen.

Eleve nem mindenki tud ezzel azonosulni, ahogy azzal sem, hogy nekem milyen érzéseim vannak anyám felé. Igyekszem érthetően és átérezhetően fogalmazni arról, ami történik velem és velünk. Inkább ez a dolgom szerintem, mint az, hogy megkeressem, miről akarnának sokan hallani.    

Ádám: Szerintem mi eleve teljesen máshogy tekintünk a dalokra, mint a közönség. Előttünk ott a folyamat: Olivér papírra vetette a dalszöveget, aztán elkészült a zenei alap, majd hónapokig csiszolgattuk a dalt. Mi nem csak a végeredményt díjazzuk, hanem az egész folyamatot. Ezzel szemben a közönség csak a kész számot hallja, így teljesen más szemszögből nézzük a dolgokat. Az nem érződik a végeredményen, hogy mennyire volt könnyű az alkotói folyamat. A Király úr is talán egy darab sor miatt lett sikeres.

Olivér: „Annyi szívem lesz, amennyi kell, megcsalok mindenkit mindenkivel.” Ezt szeretik teli torokból üvölteni az emberek. Ilyenkor szívesen megkérdezném, hogy „srácok, ugye tudjátok, hogy ez amúgy nem jó dolog?”. (nevet)

Melyik a kedvenc számotok?

Olivér: Változó. A Szalai Annával közös duettet például nagyon szeretem. Erről jut eszembe, hallgassátok meg Szalai Anna saját számait, ha még nem tettétek! Amúgy meg általában az a kedvencem, amin éppen dolgozunk.

Ádám: Nekem talán a Falábú nő. Egyrészt, mert én most élem át azt, amit Olivérék tíz évvel ezelőtt megéltek, amikor elkészült a dal. Másrészt, említettem azokat a bizonyos koncerteket, amikor Ambrus dobolt még a zenekarban, de már én is beszálltam egy-egy számra. Na, tavaly a Művészetek Völgyére mentünk, és Ambrus egy hirtelen jött ötletből vezérelve felhívott a színpadra. Először megijedtem és visszautasítottam, de aztán felbátorodtam, és eljátszottam a Falábú nőt. Ez volt az első alkalom, hogy színpadra álltam a srácokkal, és nagyon megmaradt bennem.

Olivér, említetted, hogy örök dilemma, hogy egy új lemez ugyanolyan legyen, mint az előző vagy teljesen más. Most dolgoztok a harmadik albumon – melyik irányba húztok?

Olivér: Ja, ez szerencsére nem a mi dilemmánk, hanem a hallgatóé. Szerintem teljesen más lesz. De azért is várom, hogy kijöjjön, mert akkor végre kiderül, hogy hogyan épül be a második lemez a diszkográfiánkba. A harmadik lemezről sem tudunk majd addig érdemben beszélni, amíg nem készült el a negyedik, és így tovább. Én is mindig hozzászokok egy jó lemezhez, és idealizálom a korábbiakat, az újaknál meg elsőre távolságtartóbb vagyok. Csak kell egy kis átfutási idő, amíg az új anyagok relációjában hallgathatjuk a korábbiakat. Az első lemezünkhöz képest a második elsősorban technikai ugrás volt, most viszont komolyabb hangszerelési kérdések is előjöttek. És a téma is eltér a korábbiaktól.

Hát igen, egy hozzátartozó halála egészen más rétegeket kapargat, mint a korábbi lemezekről ismert önironikus szerelmi csalódások.

Olivér: Nem tudom, más rétegeket kapargat-e. Inkább talán a befogadónak ijesztőbb vagy nehezebb az egyik téma, mint a másik, és akkor az egy mélyebb dolognak számít. Próbálom nem relativizálni az ilyen szívfájdalmakat, hogy „jaj na, hát nem is volt olyan szörnyű az a kamaszkori szakítás, mert egy szülő elvesztése, na az tényleg szar”. Ezek szerintem fantáziák, és csak a jelen van, a jelen érzéseivel. Meg azt hiszem, nem is nyúlok máshogy az ilyen sötétebbnek tartott témákhoz, mint a többihez. Az Ági fia is arról szól, hogy milyen kár, hogy anyukám nélkül nevetek azon a remek viccen, hogy a sajtpultban megkérdezik tőlem, hogy sokat szenvedett-e.

Nem attól vicces valami, hogy nem komoly.       

Ezen az új lemezen is szerteágazó témák lesznek, lesz szó szerelemről, halálról, gyerekverő apáról – sosem vert az apám! – meg mindenről, ami épp érdekel bennünket.

Hol találkozhat veletek a közönség legközelebb?

Ádám: Július 21-én a Campuson, 23-án pedig a Művészetek Völgye Fesztiválon játszunk, de augusztus lesz az igazi dömping. Fel se tudom sorolni, hol leszünk, de nagyon várjuk az összes nyári koncertünket.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu