Romantikus festészet, punk, szexualitás − első olvasatra talán furcsa egymás mellett ez a három szó, Martin Wanda fotóin mégis találkoznak, és egy igencsak sajátos, összetéveszthetetlen esztétikai világot hoznak létre. Olyat, ami egyszerre ismerős és idegen, ami egyszerre harmonikus és felkavaró. Ezen a héten a Junior Príma Díjas művész mesélt nekünk kedvenc képeiről.

Marthe, Georgie, Greta & Sophie (2018)

Már tinédzserkorom óta rajongok a 19. századért, a romantikus regényekért és a festészetért. Különösen a Preraffaelita Testvériség munkássága érintett meg, egy olyan különleges művészeti csoport, amit három angol művész alapított még 1848-ban. Az ő stílusuk az akkori kor irányadó, historizáló, romantikus festészetével szemben avantgárdnak, rebellisnek számított − most már nyilván nem tekinthető annak. Képi világuk, azok sajátságos atmoszférája, fényeik, szépségideáljuk nagyban inspirálja munkáim vizuális világát, mind a divatfotóimnál, mind a saját projektjeimnél.

Nagyon szimpatikus számomra a gondolat, hogy fordítsunk hátat a valóságnak és meneküljünk el új világok felé.

Ezenfelül ami meghatározza az ízlésemet, az a 20. századi zenei szubkultúrák, a punk és a rock'n roll. Látszólag ez két teljesen különböző világ, de az attitűd közös: dekadencia, lázadás, kiszakadás. Vizuálisan engem ez érdekel. Még egy divatanyagba is bele lehet fűzni ezt a fajta életérzést, szubtilisen, a megrendelő elvárásait szem előtt tartva. A divatfotók ráadásul több emberhez eljuthatnak, mint egy kiállítótérben elhelyezett művészeti fotográfia. A fenti képet a Burberry márka megbízásában egy japán divatmagazin számára fotóztam Londonban 2018-ban.

Álmodozók (2016)

A divatanyagokban azt szeretem, hogy az egész kreatív kontroll az én kezemben van. Valóra válthatom a saját víziómat, ami nem abból áll, hogy szép arcú lányok szép ruhában, szép környezetben pózolnak. Ez engem önmagában kevéssé foglalkoztat. Kiválaszthatom a csapatot, akik asszisztálnak a fotózáshoz, valamint a modelleket, akikkel kölcsönösen inspirálhatjuk egymást. Én határozom meg, hogy milyen hangulatot közvetítsen a kép, és a modellek milyen „szerepet” játsszanak.

A festészeten túl sokszor filmek is inspirálóan hatnak rám. E kép esetében például Bertolucci Álmodozók című filmje. Témák tekintetében az ifjúsági kultúrák, szubkultúrák, ellenkultúrák érdekelnek − a valahova tartozás közösségi élménye és a valahonnan való elszakadás vágya.

Részlet az Éjszakák című sorozatból (2017)

A divatfotóim mellett a saját, konceptuális projektjeimben is a fent említett témák foglalkoztatnak. Volt ennek kapcsán egy közös projektünk édesapámmal, Martin Gábor fotóművésszel. Mostanában fedezte fel újra a régi, még a húszas éveiben fotóriporterként fotózott archívumát, és feltűnt, hogy hihetetlenül hasonlóak az éjszakai életet, bulizó fiatalokat ábrázoló képeink.

Általában mikor elmegyek szórakozni, lóg egy kis 35mm-es analóg fényképezőgép a nyakamban, és dokumentálom az éjszakákat.

Akkor vált különösen érdekessé a dolog, mikor édesapám és az én buliképeimet egymás mellé helyezve megdöbbentő hasonlóságot vettünk észre. Sokszor meg sem lehetett mondani, hogy a ’70-es évek Magyarországán vagy a jelenkor Londonjában készültek-e a képek, egy-két árulkodó jeltől eltekintve (Lenin portréja a falon, vagy egy-egy okostelefon, laptop). Úgy érzem, annak, hogy egymás mellé helyezve a képeinket, egy közös projektként kezeljük őket, igazából valami univerzális üzenete van. E fotók a szórakozás és a szerelem vágyáról, a hétköznapokról való elfeledkezés egyetemes természetéről beszélnek, kortól, országhatártól, politikai rezsimtől függetlenül. A fenti kép ebből az anyagból a kedvencem a sajátjaim közül. Itt is szinte lehetetlen megmondani, hogy 2017-ben, Kelet-Londonban készült a kép, és nem a '70-es években.

Szeretők/Lovers (2013-2016)

A fiatalok és a szubkultúrák mellett a társadalmi nemek, identitáskeresés különböző aspektusai is nagyon érdekelnek − és mint a legtöbb alkotót, a szerelem és a szexualitás kérdésköre. A személyes projektjeim közül határozottan a Lovers/Szeretők a kedvencem. Ezt még diplomamunkámként kezdtem el, majd a londoni mesterszakom alatt fejlesztettem tovább. Ebben az anyagban nagyon személyes, és a társadalom egészére nézve aktuális kérdésekkel foglalkozom. Ezért is örültem, hogy nagy publicitást nyert, és sok emberhez eljutott. A par excellence Szerelem megtestesítőiként szerelmespárokat fotózok, heteroszexuális, leszbikus és homoszexuális párokat, a saját privát szférájukban, hálószobáikban. A szerelem szépségét szerettem volna ábrázolni társadalmi nemre való tekintet nélkül.

Sergei Polunin (2017)

Nagyon szeretek zenészeket, táncosokat, művészeket megörökíteni, mert az ilyen munkáknál inkább megfigyelőként vagyok jelen. Itt is belehelyezem őket a vizuális világomba, de itt az ő karakterüket kell jól megfognom és személyiségüket visszatükröznöm egy kimerevített pillanatban. Ez egy másfajta hozzáállást igényel tőlem, amit nagyon élvezek. Nagy élmény volt, mikor két éve Sergei Polunin világhírű balett-táncost fotóztam egy orosz magazinnak, aki a világon elsőként, legfiatalabbként vált a londoni Királyi Balett főtáncosává, majd úgy híresült el, mint a Királyi Balett „rosszfiúja” – drogfüggősége és botrányai miatt. Egyik napról a másikra dobta el magától ezt a lehetőséget, és hagyta ott a más táncosok legnagyobb álmát jelentő intézményt. Azóta még híresebbé/hírhedtebbé vált, mint annak előtte, filmekben szerepel és szólóshow-jával hatalmas termeket tölt meg.

Jesse Hughes (Eagles of Death Metal) (2017)

A legérdekesebb sztori, azt hiszem, az Eagles of Death Metal nevű együtteshez köthető, akiket három éve fotóztam Kaliforniában, egy Desert Daze nevű fesztivál backstage-ében. A korábban fixált öt perc helyett végül hosszabb időt tölthettem el a zenekarral. Egy darabig csoportképeket csináltam, majd az énekesről,

Jesse Hughes-ról kezdtem el szólóképeket készíteni, aki egyszer csak a semmiből nekem szegezte a kérdést, hogy akarom-e látni a pisztolyát.

Ez a kérdés angolul valami egészen másra is utalhat, nem tudtam, mi erre a jó válasz, ezért zavaromban rávágtam, hogy igen.

Eltűnt az öltözőjében, s mikor visszajött, egy valódi fegyvert tartott a kezében, majd a szemem láttára kezdte el megtölteni. Egyáltalán nem zavartatta magát, élvezte, hogy fotóztam. Közben végig hozzám beszélt, és felidézte azt a tragikus éjszakát, amikor 2015-ben iszlamista merénylők dúlták fel a párizsi koncertjüket a Bataclan nevű szórakozóhelyen. Még mindig elképesztően felzaklatta a dolog, ami érthető, hiszen több száz rajongója meghalt, megsérült a terrortámadásban. A fegyverére nézve azt mondta, ha aznap ez nála lett volna, akkor megpróbálta volna megakadályozni a tragédiát. Nagyon furcsa élmény volt hallgatni a kitárulkozását, nem is nagyon tudtam mit reagálni, csak folyamatosan fotóztam, feltettem egy-két kérdést. Valamiért szimpatikus lehettem neki, mert a fotózás végén odahívta a menedzserüket, és megkérte, hogy kizárólag nekem adjanak engedélyt az esti koncert fotózására.

Yumi a Tate-ben (2019)

A divatanyagaim közül talán ez a kedvencem, amit az orosz Numerónak fotóztam tavaly nyáron, Londonban a Tate Britain múzeumban, a 19. századi festményeik kiállítótermeiben. A múzeum falain belül egy női modellel fotóztunk a modern nő megtestesítőjeként, pár kiválasztott festmény előtt, leutánozva a festményeken megjelenő modellek pózait. Ezzel fricskaként reflektáltunk az előző századok művészetében a nők vizuális reprezentációjára, és arra, hogy korábban a Nő általában valami esendő, mártír, haldokló, szent, ártatlan, gyenge karakterként ábrázoltatott, férfi tekintetek kereszttüzében, és férfiak ecsetje által megfestve.

Az ártatlanság és a tapasztalás dalai (2020)

Annak idején, 17 évesen önarcképekkel kezdtem a fotózást, és azon keresztül tanultam sokat a fotográfia médiumáról. A karantén időszaka mindannyiunknak embert próbáló volt − én Londonban töltöttem − , ugyanakkor frissítően hatott, hogy az elmúlt évek alkalmazott munkái után újra volt időm a saját projektjeimre, és különböző, már régen a fejemben lévő ötletekkel kísérletezni is. Visszatérhettem a gyökerekhez, és újra magamról kezdtem képeket készíteni. Egyrészt modell hiányában, másrészt úgy éreztem, hogy ez az időszak amúgy is kicsit a megpihenésről, a befelé figyelésről és az önreflexióról szól, aminek „terápiás” eszközévé vált nálam az önarcképkészítés. Egész nagy projektté kezdi most már kinőni magát a dolog, saját magamat fotóztam hónapokon keresztül.

Mindig is foglalkoztattak a beteljesületlen szerelmi történetek, mind az irodalomban, mind a filmművészetben, mind a festészetben.

Egy idő után a saját párkapcsolataimban is elkezdtem ezt a mintázatot újrakreálni, és előszeretettel belehelyezkedni kedvenc 19. századi romantikus regényeim, mint Az ifjú Werther szenvedései, Anyegin, a Vörös és Fekete, illetve kedvenc festményeim, mint Millais Opheliája vagy Waterhouse The Lady of Shalottja „szívetörött” főhőseinek szerepébe. Az idealizált szerelem képzete, amit a regényekből és filmekből tanultunk és a valóságos tapasztalásaink ütközése egy igazi posztmodern autentikus tragédia. A végeredmény egy kollázs-projekt lett, ahol felhasználtam részleteket e regényekben megjelenő szerelemleírásokból, és azt ütköztettem a múltban kapott modern „szerelmes leveleim” valóságával.

A romlás virágai (2011)

Ezt a csendéletet még a MOME első évében fotóztam. A feladatkiírás csupán a csendélet és az ételek voltak, de már ekkor is megvolt a festői inspirációm, amit e feladatba is próbáltam becsempészni. Németalföldi festményeket vettem alapul, és kreáltam újra fotóban, mindent helyettesítve a „halott”, rothadó verziójával.

Martin Wanda fotográfus London − Párizs − Budapest tengelyen ingázva dolgozik a divat-, portré- és zenei fotográfia területein. A London College of Fashion, Divatfotográfia mesterszak elvégzése óta olyan magazinokkal dolgozott együtt, mint a VOGUE, NUMERO, WONDERLAND, i-D vagy HUNGER, illetve olyan márkákkal, mint Burberry, Marc Jacobs, Dior vagy Louis Vuitton.

Budapesten a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen Fotográfia alapszak, illetve az Eötvös Lóránd Tudományegyetem filmtörténet és esztétika alapszakok elvégzése számos személyes, konceptuális sorozat inspirációjául szolgált, mint pl. a Szeretők − Lovers vagy az édesapjával, Martin Gábor fotográfussal közös, Éjszakák című dokumentarista projekt.

Olyan művészekkel, zenészekkel és előadókkal dolgozott együtt, mint Zara Larsson, Sean Lennon, Eagles of Death Metal, Temples és a The Horrors együttesek vagy Sergei Polunin, ballett-táncos. Mindig fontos volt számára, hogy itthon is tevékenykedjen, ügyfelei között van például a Glamour, az InStyle, a Marie Claire magazin, illetve olyan hazai együttesek, mint az Ivan and the Parazol, Supernem, Magashegyi Underground és a 30Y.

2017-ben munkásságát Junior Prima Díjjal jutalmazták, 2019 januárjában a Canon Európa nagykövetévé választották.

#személyesen