Marthe, Georgie, Greta & Sophie (2018)

Már tinédzserkorom óta rajongok a 19. századért, a romantikus regényekért és a festészetért. Különösen a Preraffaelita Testvériség munkássága érintett meg, egy olyan különleges művészeti csoport, amit három angol művész alapított még 1848-ban. Az ő stílusuk az akkori kor irányadó, historizáló, romantikus festészetével szemben avantgárdnak, rebellisnek számított − most már nyilván nem tekinthető annak. Képi világuk, azok sajátságos atmoszférája, fényeik, szépségideáljuk nagyban inspirálja munkáim vizuális világát, mind a divatfotóimnál, mind a saját projektjeimnél.

Nagyon szimpatikus számomra a gondolat, hogy fordítsunk hátat a valóságnak és meneküljünk el új világok felé.

Ezenfelül ami meghatározza az ízlésemet, az a 20. századi zenei szubkultúrák, a punk és a rock’n roll. Látszólag ez két teljesen különböző világ, de az attitűd közös: dekadencia, lázadás, kiszakadás. Vizuálisan engem ez érdekel. Még egy divatanyagba is bele lehet fűzni ezt a fajta életérzést, szubtilisen, a megrendelő elvárásait szem előtt tartva. A divatfotók ráadásul több emberhez eljuthatnak, mint egy kiállítótérben elhelyezett művészeti fotográfia. A fenti képet a Burberry márka megbízásában egy japán divatmagazin számára fotóztam Londonban 2018-ban.

Álmodozók (2016)

A divatanyagokban azt szeretem, hogy az egész kreatív kontroll az én kezemben van. Valóra válthatom a saját víziómat, ami nem abból áll, hogy szép arcú lányok szép ruhában, szép környezetben pózolnak. Ez engem önmagában kevéssé foglalkoztat. Kiválaszthatom a csapatot, akik asszisztálnak a fotózáshoz, valamint a modelleket, akikkel kölcsönösen inspirálhatjuk egymást. Én határozom meg, hogy milyen hangulatot közvetítsen a kép, és a modellek milyen „szerepet” játsszanak.

A festészeten túl sokszor filmek is inspirálóan hatnak rám. E kép esetében például Bertolucci Álmodozók című filmje. Témák tekintetében az ifjúsági kultúrák, szubkultúrák, ellenkultúrák érdekelnek − a valahova tartozás közösségi élménye és a valahonnan való elszakadás vágya.

Részlet az Éjszakák című sorozatból (2017)

A divatfotóim mellett a saját, konceptuális projektjeimben is a fent említett témák foglalkoztatnak. Volt ennek kapcsán egy közös projektünk édesapámmal, Martin Gábor fotóművésszel. Mostanában fedezte fel újra a régi, még a húszas éveiben fotóriporterként fotózott archívumát, és feltűnt, hogy hihetetlenül hasonlóak az éjszakai életet, bulizó fiatalokat ábrázoló képeink.

Általában mikor elmegyek szórakozni, lóg egy kis 35mm-es analóg fényképezőgép a nyakamban, és dokumentálom az éjszakákat.

Akkor vált különösen érdekessé a dolog, mikor édesapám és az én buliképeimet egymás mellé helyezve megdöbbentő hasonlóságot vettünk észre. Sokszor meg sem lehetett mondani, hogy a ’70-es évek Magyarországán vagy a jelenkor Londonjában készültek-e a képek, egy-két árulkodó jeltől eltekintve (Lenin portréja a falon, vagy egy-egy okostelefon, laptop). Úgy érzem, annak, hogy egymás mellé helyezve a képeinket, egy közös projektként kezeljük őket, igazából valami univerzális üzenete van. E fotók a szórakozás és a szerelem vágyáról, a hétköznapokról való elfeledkezés egyetemes természetéről beszélnek, kortól, országhatártól, politikai rezsimtől függetlenül. A fenti kép ebből az anyagból a kedvencem a sajátjaim közül. Itt is szinte lehetetlen megmondani, hogy 2017-ben, Kelet-Londonban készült a kép, és nem a ’70-es években.

Szeretők/Lovers (2013-2016)

A fiatalok és a szubkultúrák mellett a társadalmi nemek, identitáskeresés különböző aspektusai is nagyon érdekelnek − és mint a legtöbb alkotót, a szerelem és a szexualitás kérdésköre. A személyes projektjeim közül határozottan a Lovers/Szeretők a kedvencem. Ezt még diplomamunkámként kezdtem el, majd a londoni mesterszakom alatt fejlesztettem tovább. Ebben az anyagban nagyon személyes, és a társadalom egészére nézve aktuális kérdésekkel foglalkozom. Ezért is örültem, hogy nagy publicitást nyert, és sok emberhez eljutott. A par excellence Szerelem megtestesítőiként szerelmespárokat fotózok, heteroszexuális, leszbikus és homoszexuális párokat, a saját privát szférájukban, hálószobáikban. A szerelem szépségét szerettem volna ábrázolni társadalmi nemre való tekintet nélkül.

Sergei Polunin (2017)

Nagyon szeretek zenészeket, táncosokat, művészeket megörökíteni, mert az ilyen munkáknál inkább megfigyelőként vagyok jelen. Itt is belehelyezem őket a vizuális világomba, de itt az ő karakterüket kell jól megfognom és személyiségüket visszatükröznöm egy kimerevített pillanatban. Ez egy másfajta hozzáállást igényel tőlem, amit nagyon élvezek. Nagy élmény volt, mikor két éve Sergei Polunin világhírű balett-táncost fotóztam egy orosz magazinnak, aki a világon elsőként, legfiatalabbként vált a londoni Királyi Balett főtáncosává, majd úgy híresült el, mint a Királyi Balett „rosszfiúja” – drogfüggősége és botrányai miatt. Egyik napról a másikra dobta el magától ezt a lehetőséget, és hagyta ott a más táncosok legnagyobb álmát jelentő intézményt. Azóta még híresebbé/hírhedtebbé vált, mint annak előtte, filmekben szerepel és szólóshow-jával hatalmas termeket tölt meg.

Jesse Hughes (Eagles of Death Metal) (2017)

A legérdekesebb sztori, azt hiszem, az Eagles of Death Metal nevű együtteshez köthető, akiket három éve fotóztam Kaliforniában, egy Desert Daze nevű fesztivál backstage-ében. A korábban fixált öt perc helyett végül hosszabb időt tölthettem el a zenekarral. Egy darabig csoportképeket csináltam, majd az énekesről,

Jesse Hughes-ról kezdtem el szólóképeket készíteni, aki egyszer csak a semmiből nekem szegezte a kérdést, hogy akarom-e látni a pisztolyát.

Ez a kérdés angolul valami egészen másra is utalhat, nem tudtam, mi erre a jó válasz, ezért zavaromban rávágtam, hogy igen.

Eltűnt az öltözőjében, s mikor visszajött, egy valódi fegyvert tartott a kezében, majd a szemem láttára kezdte el megtölteni. Egyáltalán nem zavartatta magát, élvezte, hogy fotóztam. Közben végig hozzám beszélt, és felidézte azt a tragikus éjszakát, amikor 2015-ben iszlamista merénylők dúlták fel a párizsi koncertjüket a Bataclan nevű szórakozóhelyen. Még mindig elképesztően felzaklatta a dolog, ami érthető, hiszen több száz rajongója meghalt, megsérült a terrortámadásban. A fegyverére nézve azt mondta, ha aznap ez nála lett volna, akkor megpróbálta volna megakadályozni a tragédiát. Nagyon furcsa élmény volt hallgatni a kitárulkozását, nem is nagyon tudtam mit reagálni, csak folyamatosan fotóztam, feltettem egy-két kérdést. Valamiért szimpatikus lehettem neki, mert a fotózás végén odahívta a menedzserüket, és megkérte, hogy kizárólag nekem adjanak engedélyt az esti koncert fotózására.

Yumi a Tate-ben (2019)

A divatanyagaim közül talán ez a kedvencem, amit az orosz Numerónak fotóztam tavaly nyáron, Londonban a Tate Britain múzeumban, a 19. századi festményeik kiállítótermeiben. A múzeum falain belül egy női modellel fotóztunk a modern nő megtestesítőjeként, pár kiválasztott festmény előtt, leutánozva a festményeken megjelenő modellek pózait. Ezzel fricskaként reflektáltunk az előző századok művészetében a nők vizuális reprezentációjára, és arra, hogy korábban a Nő általában valami esendő, mártír, haldokló, szent, ártatlan, gyenge karakterként ábrázoltatott, férfi tekintetek kereszttüzében, és férfiak ecsetje által megfestve.

Az ártatlanság és a tapasztalás dalai (2020)

Annak idején, 17 évesen önarcképekkel kezdtem a fotózást, és azon keresztül tanultam sokat a fotográfia médiumáról. A karantén időszaka mindannyiunknak embert próbáló volt − én Londonban töltöttem − , ugyanakkor frissítően hatott, hogy az elmúlt évek alkalmazott munkái után újra volt időm a saját projektjeimre, és különböző, már régen a fejemben lévő ötletekkel kísérletezni is. Visszatérhettem a gyökerekhez, és újra magamról kezdtem képeket készíteni. Egyrészt modell hiányában, másrészt úgy éreztem, hogy ez az időszak amúgy is kicsit a megpihenésről, a befelé figyelésről és az önreflexióról szól, aminek „terápiás” eszközévé vált nálam az önarcképkészítés. Egész nagy projektté kezdi most már kinőni magát a dolog, saját magamat fotóztam hónapokon keresztül.

Mindig is foglalkoztattak a beteljesületlen szerelmi történetek, mind az irodalomban, mind a filmművészetben, mind a festészetben.

Egy idő után a saját párkapcsolataimban is elkezdtem ezt a mintázatot újrakreálni, és előszeretettel belehelyezkedni kedvenc 19. századi romantikus regényeim, mint Az ifjú Werther szenvedései, Anyegin, a Vörös és Fekete, illetve kedvenc festményeim, mint Millais Opheliája vagy Waterhouse The Lady of Shalottja „szívetörött” főhőseinek szerepébe. Az idealizált szerelem képzete, amit a regényekből és filmekből tanultunk és a valóságos tapasztalásaink ütközése egy igazi posztmodern autentikus tragédia. A végeredmény egy kollázs-projekt lett, ahol felhasználtam részleteket e regényekben megjelenő szerelemleírásokból, és azt ütköztettem a múltban kapott modern „szerelmes leveleim” valóságával.

A romlás virágai (2011)

Ezt a csendéletet még a MOME első évében fotóztam. A feladatkiírás csupán a csendélet és az ételek voltak, de már ekkor is megvolt a festői inspirációm, amit e feladatba is próbáltam becsempészni. Németalföldi festményeket vettem alapul, és kreáltam újra fotóban, mindent helyettesítve a „halott”, rothadó verziójával.

Martin Wanda fotográfus London − Párizs − Budapest tengelyen ingázva dolgozik a divat-, portré- és zenei fotográfia területein. A London College of Fashion, Divatfotográfia mesterszak elvégzése óta olyan magazinokkal dolgozott együtt, mint a VOGUE, NUMERO, WONDERLAND, i-D vagy HUNGER, illetve olyan márkákkal, mint Burberry, Marc Jacobs, Dior vagy Louis Vuitton.

Budapesten a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen Fotográfia alapszak, illetve az Eötvös Lóránd Tudományegyetem filmtörténet és esztétika alapszakok elvégzése számos személyes, konceptuális sorozat inspirációjául szolgált, mint pl. a Szeretők − Lovers vagy az édesapjával, Martin Gábor fotográfussal közös, Éjszakák című dokumentarista projekt.

Olyan művészekkel, zenészekkel és előadókkal dolgozott együtt, mint Zara Larsson, Sean Lennon, Eagles of Death Metal, Temples és a The Horrors együttesek vagy Sergei Polunin, ballett-táncos. Mindig fontos volt számára, hogy itthon is tevékenykedjen, ügyfelei között van például a Glamour, az InStyle, a Marie Claire magazin, illetve olyan hazai együttesek, mint az Ivan and the Parazol, Supernem, Magashegyi Underground és a 30Y.

2017-ben munkásságát Junior Prima Díjjal jutalmazták, 2019 januárjában a Canon Európa nagykövetévé választották.

„Tasnádi megpróbálta elkerülni a művész-létet, azonban – mivel a világot alapvetően poétikusan éli meg –, mégis a művészetcsinálás módszere az, amelyen keresztül praktizálja és feldolgozza az életet. Főleg a concept art és az azzal kapcsolatos de-materializáció és az anyagok és tárgyak minőségét ismét felhasználó re-materializáció kérdésköre foglalkoztatja. Tasnádi esetében – ezt bátran kijelenthetem – a művészetcsinálás nem szakma, hanem kafkai értelemben vett élettechnika” – írja róla Szoboszlai János művészettörténész.

Plein Air

El Zonte Beach, El Salvador, 2011.
Méret: ~ 900 x 900 x 150 cm. Anyagok: fa, Csendes-óceán

Annyi időt szorítunk bele az időtlenségbe, amennyire sok – vagy éppen kevés időt tudunk generálni magunk körül.

Az idő a mi környékünk. Olykor szeretjük – ilyenkor saját időnk patriótái vagyunk, olykor unjuk és el akarunk költözni. Hivatkozunk rá, meg tudjuk  mérni, és mégsem tudjuk mi is valójában. Folyton ki akarunk lépni belőle, le akarjuk győzni, de ha tudatunkból nem vagyunk képesek kilépni, hogyan  léphetnénk ki az időből? Akkor mire jó ez az egész?

Talán arra, hogy felfoghassuk az állandóság jelentőségét.

Az idő segít érzékelni saját változásainkat, ezáltal azt, hogy kevés közünk van az állandósághoz. Időközbeniek vagyunk. Olyan pontok, amelyekben a  múlt és a jövő elkezd visszhangzani a jelenben. A már valami és a még semmi között félúton élünk.

Időnk önmagunk apránkénti megközelítésével telik. Miközben szeretnénk újra és újra kimondani a végső igazságot, – csak részek, töredékek jutnak  eszünkbe. Integrálszámítás típusú történetek vagyunk. A nem teljességé, egy-egy hamis ígéreté, az önleleplezésé.

Milyen hangosan, fülsiketítően, milyen méltatlanul gyorsan történnek a dolgok?! Hogy aztán végtelenül lelassuljanak, tökéletes csenddé változzanak,  mintha nem léteznének, mintha sosem léteztek volna. A maradandó – időmentes érvényesség. Úgy régi, hogy szinte meg sem született.

Csendzóna

Waterloopbos, Hollandia, 2012.
Méret: ~ 300 x 200 x 250 cm. Anyagok: fa, kötél, vas, beton, víz

Csendben lenni olyan, mint az előszobából belesni a félig nyitott ajtón.

Ennek ellenére jó, ha csendben tudunk maradni. Ha ezt tesszük, tovább tarthat a figyelem, több esélyt kap a tűnődés, talán az inspiráció is. A baj  csak az, hogy az inspiráció a csend nyugalmát – szinte azonnal zajos vággyá alakítja. A csend időtlenségét kiszorítja az időkrízis és a türelmetlenség, a mozdulatlanságot a tettvágy. Csendben maradva elfojthatjuk a cselekvés indulatát, élvezhetjük a lustaság intenzitását, a pillanatot időtlenséggé tágíthatjuk, késleltethetjük a tévedést.

Tovább maradhatunk a labirintusban. Nem szolgáltatjuk ki magunkat az értelmezésnek, a pragmatizmus hisztériájának.

A várakozás életforma

Kerepesi temető, Budapest, 2013.
Méret: ~ 400 x 300 x 80 cm. Anyagok: fa, vas, víz

A szabadság várható vagy inkább váratlanul érkezik? Kiszámítható-e a szabadság vagy inkább meglepetésszerű? Kérdés, hogy a váratlan mindig meglepetés? Vagy… – a váratlan minden esetben emlékezetes? Vagy… – az emlékezetes mindig váratlan?

Egyáltalán… – a várható lehet emlékezetes?

Menj ki egy ligetbe. Keress egy fás területet. Olyat, ami nem túl sűrű, de nem is túl ritkás. Legyen március vége vagy április eleje, amikor a fák levelei még kicsik, csak enyhén zöldítik a liget szürkeségét, a talaj még avaros, de a fű már kibújt. A közelben legyen valami vízforrás. A nap süssön le apró foltokban a lombok között. Menj ki oda. Vidd magaddal csónakjaidat és helyezd a nagyobbikat egy tisztásra. Hordd félig tele vízzel és helyezd rá a kiscsónakot. Mindezt kora reggel tedd.

Keress magadnak egy helyet, ahonnan műved látványa szép – és várj. Várd meg a naplementét. Eközben óránként emlékezz. Próbáld memorizálni műved látványát. Mindig ugyanabból a pontból tedd. Ne mozogj, várj nyugodtan. Ha tudsz – próbálj mindvégig dudorászni. Este aztán merítsd ki a vizet a csónakodból és öntözd meg vele a környező fákat. Majd menj haza és várd meg, hogy eszedbe jusson valami, amire – így vagy úgy, de várakozhatsz.

A várakozásnak mindig van iránya. Amennyiben az irányt valami jónak tekinted, akkor a várakozást is valami jóként kell felfognod. A várakozásban és  a reménykedésben fontos az idő mozzanat, a türelem. Ha szerencséd van, még a szabadság is eljöhet és akkor azt mondhatod: végre történt valami emlékezetes.

Ha a várakozás életforma, akkor a reménykedés is bizonyára az.

Az emlékezet perzisztenciája

Dadaepo Beach, Busan City, Dél-Korea, 2015.
Méret: ~ 2000 x 500 x 300 cm. Anyagok: rozsdamentes acél, Japán-tenger

Az emlékezés talányossága a konkrétummal való viszonyában van. Az emlék nem feltétlenül konkrétságában érdekes – hanem ellenkezőleg – inkább abból a szempontból, amelyből minden felidézett konkrétum tulajdonképpen megfoghatatlan és abszurd, egyszerre érzelmi és intellektuális, tudatos és tudattalatti.

Az emlékezés egy intellektuálisan passzív (akaraton túli) állapot még akkor is, ha emlékezés közben a tudat szüntelen munkában van. Az idő megélésének ellentmondásos, ám annál konkrétabb állapota. Egy végtelennek tűnő oda-vissza mozgás az érzelem és a tudat, az érzéki és a racionális között. Az idővel való viszonyunk feloldhatatlan ellentmondásosságának fokozottan tudatos állapota.

Az emlékezés – valamilyen szubjektív irányba terelt hangulat felidézés. Bizonyos hangulat töredék. Valóságos, mégis idealizált valóságtöredék.

Az emlékezet – hús-vér idea.

A múlt a volt-ra, a jövő a lesz-re emlékeztet. Egyik sem feledhető. Olykor a jövő is megállapodik. Mozdulatlanul határozottnak és konkrétnak tűnik, hogy aztán kibillenjen stabil kényelméből és ismét elkezdjen lebegni.

Az emlékezés beköltözik az idők közötti résekbe, folyékony köldökzsinórként tartva össze történeteinket. A jelen, a vágyak és álmok ködszerű bizonytalanságának és a változó élességű emlékek nagyon is valóságos, életbevágóan konkrét vegyülete.

A sziget

Máriaújfalui Hársas-tó, Szentgotthárd, 2016.
Méret: ~ 80 x 700 x 800 cm. Anyagok: fa, vas, aranyfüst, víz

Az akkumuláció, a hódítás és a fogyasztás fölöslegességéről, a halmozásról és a szükségtelenségről, a sokról és a többről, az ambícióról és a harcról, a bizonyosság arroganciájáról, a konkrétumok és a részletek hegemóniájáról, az összegzés lehetetlenségéről, az egyensúly törékenységéről szóló meditáció helye.

Képzeletbeli múlt

I-Park, East Haddam, Connecticut, Amerikai Egyesült Államok, 2017.
Méret: ~ 120 x 250 x 300 cm. Anyagok: fa, vas, biciklikerekek

Mi lett volna, ha…?

Lehetett volna másképp? Lehetett volna máshol? Mi lett volna, ha máshol születek?

Azt mondják, hogy a: „Mi lett volna, ha…?” kezdetű mondatoknak nincs értelme. Pedig a „mi lett volna, ha…?” – jó ürügynek tűnik arra, hogy kifejezésre jussanak a vágyak. Netán olyan vonatkozások, amelyek valamilyen egzisztenciális elégedetlenséggel kapcsolatosak.

Mondjuk – mi lett volna, ha Amerikában születtem volna?

Gondolom, kaptam volna egy szép fehér, napernyős babakocsit és abban sokat sétáltattak volna a téli napsütésben. Még az is lehet, hogy megtanulhattam volna vízen járni.

Nem túlzás azt mondani, hogy egy ideje – bizonyos mértékig mindenki amerikai. Gyakran azt sem lehet eldönteni igazán, hogy az, amit saját kultúrának nevezünk – mennyire képes önmagát függetleníteni az amerikaitól. Ma már mindenki megkerülhetetlenül és szinte instant módon amerikai. Szóval… – én is amerikai vagyok, csak nem ott születtem.

Na, de akkor mégis… – mi lett volna, ha Amerikában születek?

Gondolom, kaptam volna egy szép fehér, napernyős babakocsit és abban sokat sétáltattak volna a téli napsütésben.

Még az is lehet, hogy megtanulhattam volna vízen járni.

Joyride

Horizont Galéria, Budapest, 2016.
Méret: ~ 500 x 180 x 300 cm. Anyagok: autó, almafa, művirág

A Joyride egy abszurd gyilkosság történetét idézi fel, mely történetbe „beleavatkozik” a realitás mágiája. Az autó, amelyért gyilkoltak egy bizonyíték-temetőbe került, ahol keresztülnőtt rajta egy fa. Az autót – egy fa spontán emlékművé változtatta. Egy tragédia elégikus metaforájává.

A Joyride egy spotán emlékmű emlékműve.

Minden emlékmű elégikus. A Joyride is az.

Desert Inn

Vajda Lajos Stúdió, Szentendre, 2011.
Méret: ~ 300 x 300 x 500 cm. Anyagok: rozsdamentes acél, alumínium, vas, teflon, evezők, fúrógép, elektronika, kábelek, papír zsebkendő csomagolás, aranyfüst

A Desert Inn egy metaforikus helyzet-rekonstrukció, amely megkísérli tárgyiasítani Howard Hughes – a milliárdos – különös magányát, egyszersmind azt az élménysort, amelyet véleményem szerint mindannyian átélünk a magányban. Hurokszerűen önmagukba visszatérő gondolatsorok, az abszolút időtlenség vagy éppenséggel a végtelen lassúvá kitágult idő megtapasztalása, amikor a dolgok és a világ körvonalai csak tompán vagy egyáltalán nem érzékelhetők. Amikor birtokolt dolgaink, az addig felhalmozott tudásunk és tapasztalatunk, vélt vagy valós eredményeink lényegtelennek és kicsinyesnek tűnnek, amikor a világ végtelenül távolivá zsugorodik, amikor az önkifejezés teljesen értelmetlenné válik.

A magány egy transzcendentális láz – a létezni akarás határa.

Futópad

Horizont Galéria, Budapest, 2020.
Méret: ~ 250 x 100 x 80 cm. Anyagok: rozsdamentes acél, gumi, teflon, villanymotor, elektronika

Jólság – Épség – Ágyság – Álmosság – Semmiség – Művészetség

Amikor…

… mozgás nem önmagában érdekes, hanem a következményeivel együtt.

… az idő belesűrűsödik a térbe.

… a fikció realitássá anyagiasul.

… a képzelet ténnyé szedimentálódik.

… az álom konkrétummá élesedik.

… a rezignáltság öniróniának álcázza magát.

Amikor a műalkotás…

… az élet értelmezhetetlenségét emeli piedesztálra.

… tudatában van önnön mozdulatlanságának.

… tragikomikus.

… amolyan testamentumféle akar lenni.

… önmaga metaforájaként tetszeleg.

Egyensúly molekula 101

Ipari és Technológiai Park, Budaörs, 2020.
Méret: ~ 450 x 120 x 550 cm. Anyagok: fa, arany festék, arany zsinor, LED kijelzők

Meglehet, hogy…

Az egyensúly – egy szellemi energia generátor.

A szellemi energia – egy inspiráció generátor.

Az inspiráció – egy figyelem generátor.

A figyelem – egy részvétel generátor.

A részvétel – egy értés generátor.

Az értés – egy bölcsesség generátor.

A bölcsesség – egy egyensúly generátor.

A munkát egy igen jelentős tajvani technológiai vívmány inspirálta, jelesül a Taipei 101 toronyépületben elhelyezett 660 tonnás lengésszabályzó, melynek szerepe az épület kilengéseinek ellensúlyozása – nagy szelek és földrengések idején.

A technológia nem csak önmagában érdekes, hanem azért is, mert az önmagán túlmutató jelentések kutatására inspirál.

Arra, hogy a technológiában vagy a mögötte rejlő metaforákat keressem.

Hogy megtaláljam a gyakorlatiasság metaforáit.

Vízszintes

Huashan Park, Tajpei, Tajvan, 2017.
Méret: ~ 600 x 600 x 600. Anyagok: vas, párna

Hogy miért a vízszintes?

Azért, mert én függőleges vagyok.

Mert a vízszintes a keménység eltüntetése a lágyságban. Egy jó értelemben vett bele-nyugvás. A függőlegeshez képest – kevésbé kulturális, kevésbé mesterséges és nem nagyravágyó.

Mert előbb vagy utóbb – minden a vízszintességre törekszik. Azért, mert a vízszintes alkalmazkodni és feloldódni vágyik.

Mert a függőleges kiemelkedik és eltávolodik. Azért, mert a vízszintes nem tornyosul. Inkább elterül, rásimul, közeledik és egyesül.

Mert a függőleges vakmerő, agresszív, önző, híú, ambíciózus és fauszti. Mert a vízszintes bölcs és szelíd.

Mert minden függőleges egy függetlenségi nyilatkozat.

Mert a vízszintes végtelenebb a függőlegesnél.

Tasnádi József (1960. február 9.)
Budapesten él és dolgozik. Egyetemi tanár a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen.
Építészetet és képzőművészetet tanult. A 1980-as években építészettel, grafikával és festészettel foglalkozott. Az 1990-es években installációkat és utópikus terv-műveket alkotott. Akkori munkáiban az idő, az elvont fogalmiság, a láthatatlan és a lehetséges leképezésének módozatait, az ellentmondásosság és a vizualitás kapcsolatait elemezte.
Az évezred végén csaknem 10 évig tartó művészeti sztrájkba kezdett.
Ezzel párhuzamosan az informatika és a művészet viszonyait, a művészet anyagtalan vonatkozásait kutatta. Szoftveres képi manipulációval, a mediális átírás módszereivel és vizualizációval kísérletezett, videódíszleteket tervezett alternatív tánc- és színházi darabokhoz. A 2010-es években a multimédia installáció, az új-média és az intervenció művészet felé fordult érdeklődése. Gyakran alkot külföldön.

#személyesen