„Elmegyek valami tengerpartra rákhalásznak, milliomos leszek,
aztán csak nyírom a füvet, mint a Forrest Gump, elhiszed?”

Az előadás olyan fiatalokról szól, akik ugyan a rendszerváltás utáni években születtek, a lehetőségeik, kilátásaik mégsem lettek jobbak, mint a hetvenes–nyolcvanas évek kamaszainak. Lerobbant lakótelep, szerény fizetés, éjszakai műszak, súlyos kiadások, nem túl fényes családi háttér. Vágyaiknak már nem a politikai rezsim szab határt, hanem a motiválatlanságuk, korai kiábrándultságuk, és a szüleik nem tudnak jó példát mutatni nekik, mivel még annak is örülnek, ha az anyagi kérdéseket hónapról hónapra sikerül megoldaniuk. Egyetlen kiutat látnak: hogy elhagyják az országot.

Peti (Nizsai Dániel) Angliában akar szerencsét próbálni, ám ehhez nem kevés pénzre lenne szüksége. Mivel az anyjától nem kérhet, válogatott bonyodalmakba keveredik, amikből aztán barátai segítségével próbál kikecmeregni. Újra meg újra rossz döntéseket hoz, mégis szimpatikus figura marad: olyan, akivel bármikor leülnénk egy sörre, és meghallgatnánk.

A darab azt a kérdést teszi fel, hogy érdemes-e rossz úton haladni, ha még a vágyott cél is bizonytalan.

Mivel regényadaptációról van szó, az előadás cselekménye mozaikszerű, sűrített, és az alkotók (Tasnádi István dramaturg és Vidovszky György rendező) több szereplőt összevontak. Az előadásban Nizsai az egyetlen, aki csak egy karaktert alakít (mivel Peti az összes jelenetben szerepel), míg társai minimális jelmezváltoztatásokkal mind többet. Bárdi Gergő vált legtöbbször karaktert, de Krausz Gábor és Kőszegi Mari sem sokkal marad le mögötte.

A nyílt színi szerep- és jelmezcserék mellett a színészek talpraesettsége, magabiztos összjátéka, improvizációs képességei teszik szórakoztatóvá és mozgalmassá a súlyos témát bemutató előadást. Bárdi Gergő kacatokkal üzérkedő Kokkerje, Krausz Gábor kényszeresen megfelelni akaró Ráskója izgalmas figurák, csakúgy, mint Kőszegi Mari vagány, egyetemista Dórija, aki nemcsak angolra tanítja, hanem a szexualitás világába is bevezeti Petit. Hasonló Kőszegi lakótelepen élő, ukrán Ágikája, aki az egyik jelenetben kénytelen magát maffiózónak kiadni.

Az eszközhasználat minimális, viszont a színpadon megjelenő tárgyak látványosak, szerepük nagy hangsúlyt kap. Ilyen például a plafonra erősített monitor és a közelében elrejtett videókamera, amin keresztül számos alkalommal kapunk élő közvetítést a szereplők színpadi játékáról. A díszlet (tervezője, akárcsak a jelmezeké: Illés Haibo) és ezáltal a színpadkép minimalista: a színpadot más-más méretű dobogók és színes kordonszalagok tagolják. A szalagok korlátozzák a szereplők mozgását, megszabják a haladásuk irányát. A reptéri jelenetnél aztán a szereplők úgy döntenek: átvariálják a őket, hogy rossz irányba tereljék a járataikra várakozó utasokat. A színészek ötletesen használják az egyszerű tárgyakat: például a cipőkkel való közös játékra gondolok, ami Dóri és Peti szexuális együttlétét fejezi ki; vagy arra, hogy mindössze egy kapucni fel- és levételével jeleznek egy-egy karaktercserét.

Az előadás központi eleme a zene (Monori András) és a DPS rapformáció dalszövegei.

A rapzene amellett, hogy még lendületesebbé teszi az egyébként is dinamikus előadást, bemutatja, hogy a műfaj nemcsak rímekbe szedett szövegek ritmusra mondása, hanem az egyik legalkalmasabb kifejezésmódja a fiatalok érzéseinek, gondolatainak. Azokénak, akik vágyai még az egészen más közegben felnőtt és más problémákkal küzdő nézőket is megérintik (de legalábbis elgondolkodtatják). Arra, hogy érdemes-e tiplizni, az előadás nem ad választ. Nem is nagyon tudna, hiszen mindenkinek magának kell eldöntenie, van-e maradása ebben az országban azokkal a feltételekkel, amik kijutottak neki. Neki kell mérlegelnie, mennyit ér meg a családtól, barátoktól való távolság, a kulturális különbségek vállalása, az idegenség érzete és az, hogy a munka, amit kapni fog, nagy eséllyel alatta marad kvalitásainak, végzettségének.

Fotók forrása: Kolibri Színház