A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban tíz éven át dolgozott, először rendezőként, 2000-től főrendezőként, 2006-tól pedig művészeti vezetőként. 2012 óta a székesfehérvári Vörösmarty Mihály Színház művészeti vezetője. A közösségteremtés érdekében milyen célokat kellett megfogalmaznia kezdetben?

Mindkét helyen nagyon fontos volt, hogy milyen társulat vesz körül, amelybe nemcsak a színészek, hanem a vezetőség és a műszak is beletartozik. Olyan társulatot kell összehozni, amelyben a színészek nemcsak tehetségesek, hanem egyfelé is húznak. Sokan megkérdezik, miért ápolok jó kapcsolatot Bereményi Gézával (akivel a zalaegerszegi színházat irányította – a szerk.). Hát azért, mert egyfajta humorunk van. Fontos, hogy a társulat is azonos humor és értékrend alapján, közösen gondolkodjon. Például mindenki vegye komolyan és tartsa fontosnak a magyar kultúrát, drámát és a megfelelő munkamorált. Össze kell gyűjteni azokat az embereket, akik a közönséget komolyan veszik. És ne csak a legkönnyebb módon szólítsuk meg a vidéki nézőket, hanem a határok feszegetésével a közízlést is formáljuk, hogy a helyi közönség a komolyabb műfajokra is fogékony legyen. A fiatal generáció esetében különösen fontos, hogy ne csak komédiát és musicalt lássanak, és felnőttként olyan előadásokra is eljussanak, amelyek a lelküket pallérozzák. És hogy nyitottabbak legyenek. Nem mindegy, hogy mit szeretnek. 

Fotó: MTI/Vasvári Tamás

A székesfehérvári színházban három játszótér van. Hogyan alakult a forgalom az elmúlt tíz évben?

Megháromszoroztuk a színházba járók számát, és a pandémia előtt háromszor annyi bérletet adtunk el, mint amikor átvettük az intézmény irányítását. Ez nagy dolog volt. A pandémia miatt persze most hozzánk is kevesebben jönnek, és a bérletesek száma is megcsappant. Az emberek félnek, ez természetes. A célunk az, hogy visszahozzuk őket. De nem panaszkodhatunk, mert már így is sokan jönnek.

Mennyire kedveli az alternatív és kísérletező stílusú vagy a kamaradarabokat a helyi közönség?

A munkánk egyik legnagyobb sikere, hogy erre tíz év alatt rávezettük a nézőket. Azt szoktam mondani, hogy a keserű csokoládé is csokoládé, nem csak a tejcsoki.

A keserű csokoládét meg kell tanulni élvezni, egyből nem adja magát. Meg kell tanulnod, mi a jó benne.

Ez az invesztálás abban nyilvánul meg, hogy előbb Az ember tragédiáját csináltuk meg négy rendezővel, majd négy kortárs íróval megírattuk a folytatását, amit szintén négy rendezővel vittünk színre. Hosszú, négy és fél órás előadás két szünettel, emiatt nagyon izgultunk, hogy tetszik-e majd a közönségnek. Vajon ott maradnak-e a végéig úgy is, hogy bár van benne zene, nem vígjáték, nem zenés darab, senki sem énekel benne. Ennek ellenére szeretik az emberek, nagy sikerrel megy. A stúdióban kísérletű jellegű darabok mennek fiatal rendezőkkel, és egy réteg rendszeresen nézi ezeket az előadásokat.

Az ember tragédiája 2.0. Fotó: Vörösmarty Színház

Budapestről is érkezik közönség. A főváros közelsége előny vagy hátrány?

Előnyét látom. Egy hátránya van, ha annak lehet mondani: a vidéki színházakban mindig van közösség, de minél közelebb van a fővároshoz – mert a színészek általában ott laknak –, annál biztosabb, hogy nem maradnak ott előadások után. Zalaegerszegen előadás vagy próbafolyamat után a színészek nem mentek sehova, hanem beültek a büfébe, dumáltak, folyt az élet. Ilyen Székesfehérváron csak a főpróbahéten szokott lenni, amikor időlegesen leköltöznek. 

A színészek javarészt Budapestről érkeznek Székesfehérvárra. Mennyi időre volt szükség, amíg a társulat karaktere, közös nyelve, stílusa kialakult?

Amikor belevágtunk a munkába, még csak kevés, négy-öt szerződtetett színészünk volt. Számos művész miattunk jött Székesfehérvárra, mint Cserhalmi György, László Zsolt, Gáspár Sándor és Tóth Ildikó. Brutálisan erős csapat alakult ki, akik korábban is együtt dolgoztak, ennek köszönhetően hamar összerázódtunk. Nagyjából fél év elteltével az arculatunk is kialakult. Horváth Csaba magával hozta Forte Társulatát, amelynek a tagjai ide is szerződtek, ezáltal tehetséges fiatalokkal bővült a színház.

Az a szép fényes nap című előadás Bagó Bertalan rendezésében a Vörösmarty Színházban

Bereményi Gézával viszont nem volt könnyű dolgunk, amikor Zalaegerszegre kerültünk. Ott ugyanis volt egy régi garnitúra, amelyik egészen másfajta színházat képviselt, mint amilyet mi szeretünk. Oda a színművészetit végzett fiatalok sem jártak le, mert messze volt. Évekbe telt, mire átrendeződtek a dolgok. El kellett érni, hogy nagyon jó nívójú hely legyen, és attól kezdve már ők is jöttek. Ez nehezebb munkafolyamat volt. 

Egyenes, elemző karakternek tartja magát, nem sértődékeny, mondta egyszer. Mi az, ami a próbákon mégis ki tudja hozni a sodrából?

A lustaság, amikor azt látom, hogy meg akarják úszni a munkát, nem tesznek bele energiát. Lehet valaki rossz, de ha azt látom rajta, hogy akarja, nincs gond. Előfordul ilyen, a próba pedig ezért van. Egyenes vagyok: elmondom, mi a bajom, és ha valaki azt mondja, hogy másképp szeretné csinálni, szívesen vitatkozom vele – de csak akkor, ha van értelme. Azt a vitát viszont nem szeretem, ami arról szól, hogyan ússzuk meg a munkát. Akkor inkább menjünk el sörözni, annak több értelme van. Az alibimunka fáraszt.

A humort kedvelem; a legnagyobb dráma attól is jó, ha nevetni is tudunk rajta. Annak idején belevittük a groteszk humort a Lear királyba is, amelynek Cserhalmi György alakította a címszerepét. Mindig kell egy váz, kiindulási pont, ráció, amire rárakhatod a húst. De a végeredmény nem csak rációból áll, irracionálisnak is kell lennie: legyen benne őrület és szenvedély. Új dolgok ezekből születnek, a tudományban is. Ne csak a kitaposott utat járd! Merj kockáztatni, absztraktat létrehozni. Feszegetni kell a határokat.

Gáspár Sándor és Cserhalmi György a Lear királyban. Forrás: Vörösmarty Színház

Van egy hűséges és egy csapongó része, mondta magáról, arra utalva ezzel, hogy máshol is rendez. Rendezőként megtalálta már az igazi arcélét?

Ez azért van, mert nagyon jó olyan helyre elmenni, ahol nem ismernek. Pallérozza a lelkemet, ha ismeretlen közegbe vihetem el azt a stílust, ami engem jellemez. Nagyon hasznos, mert megtanulom, milyen hatást tudok kiváltani másokban, és milyen módszerekkel érem el azt, amit akarok. Akikkel sokat vagyok, azokkal már egy pillantás is elég, hogy tudják, mit szeretnék, szólnom sem kell. Vadidegen helyen azonban nagy dolog elérni, hogy megszeressenek, aztán visszavárjanak. Hála istennek, mindenhova, ahol eddig voltam, a mai napig visszavárnak. A megszerzett tapasztalattal gazdagabb vagyok: felhasználhatom, amikor otthon, a hűséges csapatommal vagyok.

Amúgy ahány hely, annyiféle közönség van. Ha egy előadást Székesfehérvárról felhozunk Budapestre, a nézők egészen más pillanatokban nevetnek. Az a jó, ha te hatsz a közegre: a színházra és a közönségre, nem pedig fordítva. Nem azért megyek valahova, hogy megfeleljek, hanem hogy megvalósuljon, amit képviselek. Ezért nagyon jó ez a csiki-csuki.

Kiegészíti egymást a kettő?

Egymásra hat, mint amikor régen a diák befejezte az iskolát, majd egy évre külföldre, mondjuk Hamburgba ment megtanulni a szakmát, aztán amikor visszajött, saját műhelyt nyitott. Ez is ilyen, de én nemcsak fiatalon, egyszer mentem, hanem többször is megmérettem magamat.

Ez az elméjét is frissen tartja?

Abszolút! Így nem kényelmesedem el. Olyan közegben, ahol főnök vagy, ez megtörténhet. Ha könnyen mennek a dolgok, rutinszerűvé válhat a munka.

Azt észreveszi magán?

Igen, ezért is megyek el ide-oda. Direkt csinálom: viharban vitorlázom. Nemcsak napsütésben kell kimenni, hanem akkor is, amikor fúj a szél. Olyan helyekre is el kell menni dolgozni, ahol addig nem voltál. Az mindig „angard helyzet”. Jövőre Pécsre megyek. Ott még nem rendeztem, de most megkértek. Ott is meg kell mutatni.

Máshol mennyire nyitottak arra, amit képvisel?

El kell érni, hogy nyitottak legyenek. Ellenállás valószínűleg nem lesz, de különböző fajta nyitottságok léteznek. A német színészek például addig meg sem mozdulnak, amíg valamit teljesen meg nem értenek. Nyitottak, de rengeteget kell nekik elemezni, magyarázni. Amikor viszont megértik, mindent megcsinálnak, „a betonba is fejest ugranak”.

Az olaszok viszont egyből csinálnak valamit, a románok még inkább. Ők meg sem várják a rendezőt, hanem bejönnek és tolják. Persze aztán azt is össze kell boronálni. Magyarországon is hasonló a helyzet: van olyan színház, amely a német iskola szellemében működik. Ezek nagyon jó dolgok, mert frissen tartanak, nem kényelmesedsz el, és az előadás sem lesz unalmas.

Az édesapja Bagó Bertalan festőművész volt. A vizualitás mennyire fontos része a rendezéseinek?

Nagyon erős vizualitásom van, mindent képekben látok. Már akkor tudom, hogy mit akarok látni, amikor a szöveget olvasom, a darabra készülök. Már az első olvasópróbára minden megvan: jelmez, díszlet, stílus, ezt persze megelőzi a tervelfogadás. Kilencven százalékban minden megvan, tíz százalék változtatás pedig a színészekkel alakulhat a próbákon. Persze a megadott stíluskereteken belül. Vannak rendezők, akik előjátszanak a színészeiknek, én nem.

Pedig megtehetné, hiszen színészként diplomázott. 1986-ban, a Szinetár Miklós vezette színészosztályban végzett a színművészetin.

Sosem szerettem, mindig idegesített. De nagyon jó, ha játszott már színpadon az ember. „Fiókból” nem lehet rendezni. Akiket nagyra tartok, mindannyian játszottak is, például Sztanyiszlavszkij. A színház is olyan mesterségbeli tudást igényel, mint az asztalos munkája. Tanulni kell. A jó építésznek tudnia kell falat rakni. Ha életében nem látott kőművest, a ház sem lesz jó.

Fotó: MTI/Bodnár Boglárka

Láthatjuk még színpadon?

Nem tudom, semmi sincs kizárva. Nem azért nem játszom, mert nem szeretek, hanem mert nincs rá időm. Cserhalmi Györgynek egyszer megígértem, hogy megrendezhet. Szeretem a kihívásokat; lehet, hogy érdekes lenne. 

Cserhalmi György nemrégiben a Pesti Magyar Színházban rendezte a Tizenhét hattyúk című monodrámát Péteri Lillával. Érezni lehetett, hogy milyen kapaszkodókat adott neki rendezőként.

Ő nagyon jó pedagógus, támogatja a tanítványait, fejleszti az egyéniségüket. Ez az iskola közel áll a lelkemhez. Szerettem, amit csinált, láttam is vizsgájukat. Egyébként anno Zalaegerszegen nálam rendezett először, a Pillantás a hídról című előadást. Aztán később itt, Fehérváron több más darabot is.

Nemrégiben mutatták be Az ember tragédiája 2.0 című előadást, amelyet, mint említette, négy kortárs író írt és négy rendező vitt színre. Hogyan jött ez az ötlet?

Egyszer arról beszélgettünk Szikora Jánossal, Hargitai Ivánnal és Horváth Csabával, hogy jó lenne olyan előadást csinálni, amelynek a rendezését felosztjuk négyünk között. Az ember tragédiájára esett a választásunk, amelynek próbafolyamata során az is megfogalmazódott bennünk, hogy vigyük tovább a történetet. A bemutatóra ezért elhívtunk négy kortárs írót: Závada Pált, Márton Lászlót, Darvasi Lászlót és Tasnádi Istvánt, és felkértük őket, hogy írják meg a folytatást a XXI. századig. Miután elfogadták a felkérést, eldöntöttük, ki kivel szeretne együtt dolgozni. Tasnádi Istvánnal már addig is többször dolgoztunk együtt, úgyhogy sejthető volt, hogy mi ketten fogunk együttműködni.

Amúgy az is csoda, hogy a négy rendező között problémamentesen zajlott le a próbafolyamat, hiszen nem kisebb ügyekben kellett kompromisszumra jutni, mint hogy ki mikor próbál, ki mely színészekkel dolgozik együtt. Nagy munka volt, ami a társulatot is összekovácsolta. Bár eleinte számukra is fura volt, hogy négy-négy Ádám, Éva és Lucifer van.

Szikora János a darab próbáján

Ön a csendes-óceáni színt rendezte meg. Milyen problémákat érint benne?

Amikor az volt a téma, hogy ki melyik színt válassza, Istvánnal úgy gondoltuk, hogy a jövőben játszódó színnel szeretnénk foglalkozni, amelyben az óceánon szemétsziget úszik. Azt hittük, hogy disztópikus lesz, de aztán rájöttünk, hogy a jelenről szól. Olyan, mintha ma történne, mégis jó humora van. A történet szerint Ádám a világ nyolcadik leggazdagabb embere, akinek Lucifer a pénzügyi tanácsadója. A hajójuk a Csendes-óceánon szemétszigetnek ütközik, amit a radar nem jelzett. Közben a hajót ökoterroristák támadják meg, akiket a transznemű Éva vezet. Ezután megjelenik a média.

A nézők sokat nevetnek az előadás közben, de amikor hazafelé tartanak, felteszik maguknak a kérdést, hogy igazából min is nevettek. Lehet, hogy ezen inkább bőgni kellene. A darab négy és fél óra, két szünettel. Érdeklődtem, hogy nem túl hosszú-e. Rendre azt válaszolták, hogy nem, mert érdekes, hogy négy különböző rendező rendezte meg a négy kortárs író által megálmodott világot. Olyan, mintha egy hatrészes minisorozatot néznél végig egyetlen este alatt. Mindegyik rész más, az előadás mégis egységes.

Nyitókép: MTI/Vasvári Tamás