Jókai Mór az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán honoráriumából vásárolta meg 1853-ban első saját kertjét a svábhegyi Költő utcában Schweitzer hegedűgyárostól. A Svábhegy akkor még nem villanegyed, hanem erdős terület volt, déli lejtőin szőlőkkel. Az író ekkor kezdett bele híres kertjének építésébe. A feladat nagy volt, hiszen egy meddőhányót vásárolt. A munka kezdeteiről és kísérleteiről őszintén ír Kertészgazdászati jegyzetek című könyvecskéjében.
„Próbáltam a földet megcsinálni rigolozással, trágyázással, terászozással. Mind a háromnak elő fogom adni az »okát« és a »módját«. Hat holdnyi területemen (az épületek, utak és udvarok kivételével) nincs egy lépésnyi tér, ami megfelelő kihasználásra elő ne volna készitve. Hanem aztán van is örömem benne. Mert megtanultam attól a nagy mestertől, a tapasztalástól, hogy kinek-kinek hol, merre van az igaz helye? Mert azt kell tudni a kertészgazdának, hogy hol szeret a körte, alma, hol az őszibaraczk, hol a szőlő, hol a rózsa? az egyik elcsenevész ott, a hol a másik pompázik, s mindegyik megköveteli a maga megcsinált földjét. De legjobban követeli ezt a szőlő.”
Édesanyja, aki eddigre már Laborfalvi Rózát és házasságukat is elfogadta, a kertvásárlás ötletével sokáig nem bírt kibékülni. Leírása plasztikus képet ad a kezdeti állapotokról:
„Nem tudom, minek vette Móric azt a kősziklát. Nincs azon se fű, se fa, csak olyan hápa-hupa kőszikla, még a csacsi is elvész rajta.”
Jókai azonban meglátta a „kősziklában” a lehetőséget. A meddőhányót először a megfelelő növényzet kiválasztásával megvédte a szél ellen: fát ültetett északra és nyugatra, az uralkodó szélirány szerint.
„A védő parkot a következő fákból állítottam össze: hársfa (háromféle: fekete, veres és ezüst-levelű), azután kétféle juhar, szilfa, barkóczafa, vadgesztenye, végre diófa. Az akácfa gyorsan nő, de a szelet nem fogja föl: legkésőbben levelesedik meg s leghamarabb lehullatja a lombját. A tölgy is jó, de szörnyű lassan fejlődik. Legháládatosabb a hárs. Aztán az a három-féle hárs, tíz napi időközökben virágozván (legelőbb a fekete, legutóbb a fehér levelű), egy hónapon át az egész háztájam fürdik a fölséges ámbraillatban.”
A kertészkedést tavasztól őszig napi szinten művelte az író. Felesége is részt vett a munkában. Együtt tervezték meg a kert elrendezését, közösen választották ki a növényeit. Sőt, egy idő után állatokat is tartottak.
A kert kialakítását Jókai a szélvédő növényzet után a talajjal folytatta.
„Ez ám a kertészgazdának a nehéz tudománya (a ki hegyvidéken lakik): – megfogni a földet, megfogni a vizet, megfogni a napot, megfogni a szelet. (Ime az ősmagyarok vallása praktikus alkalmazásban!)”
Jókai rigolozott – azaz megforgatta a talajt hatvan–száz centiméter mélységig, betemette a kő bányászása okozta gödröket, majd lonkázott - azaz teraszokat alakított ki a talaj köveiből épített támfalakkal, és termőréteget hordatott rá.
„A domb oldalát kivágattam lonkákra; a mi kő kijött belőle (sok rossz kő!), abból rakattam gátat, mellvédet, falat a lonka külső szélére, a belső részén pedig ásattam méternyi mély és szintoly széles árkot; azt meghordattam jó termőfölddel, a mi van elég a szilvásban s ott haszontalan szaporitja a bogáncsot; ugy ültettem bele a szőlőt.”
Különleges viszonya volt a szőlővel, melyet nagy úrnak nevezett.
„A szőlő nem engedelmes jobbágy, mint a krumpli, a ki tudja már a kötelességét: - a szőlő a szolgabiró, aki munkára hajt s halasztást nem enged. A ki szőlőt ültet, nagy urat vesz magának."
És igaza lett. Háromszor veszett ki a szőleje, és háromszor ültette újra. A filoxérafertőzés – a tengerentúlról Európába érkező szőlőgyökértetű pusztítása (rendszertani nevén Daktulosphaira vitifoliae, itt írtunk róla bővebben) – ellen a svábhegyi kerteket nem sikerült megvédeni, kivéve egyet: Jókaiét. A gyökértetű elszaporodásának természetes gátja volt, ha megfelelően homokos, omlékony volt a talaj – mert a rovar lárvái ebben az esetben képtelenek voltak életben maradni föld alatti vájataikban, hiszen azok beomlottak, ezért a rovarok nem tudták elrágni a növény gyökérzetét. Így kerülhette el a filoxérát a homoki szőlő a Kiskunságban. Annak viszont, akinek nem ilyen talaja volt, más módszer után kellett néznie. Jókai a szénkénegezést találta megfelelő gyógymódnak.
Az eljárás a szénkéneg (szén-diszulfid) alkalmazását jelenti. Az erősen gyúlékony és mérgező gázt nagy körültekintéssel kellett használni, mélyen a talajba fecskendezve. A kezelés elpusztította a gyökértetű lárváit, melyek így nem tudták elrágni a szőlő gyökereit – ugyanakkor a felülfertőződéstől nem védett, meg kellett ismételni.
Jókai a szénkénegezésre speciális időszakot tartott alkalmasnak: az őszt. Méghozzá minden őszt, tíz-egynéhány éven át.
„Akkor aztán ott hagyjuk a szőlőt s tavaszig bele sem lépünk. A mi élő filokszéra volt a gyökereken, az mind megtért a pokolba: ott maradtak csupán a petéi, azoknak nem ártott a marógáz: azok tavaszszal kikelnek, nyáron át ujra elszaporodnak, őszszel ujra legyilkoljuk őket. S ez a kedélyes háboru igy folyik nálam már tizenhárom év óta; ugy hogy most már keresve is alig találunk a szőlőkön filokszérát; hanem azért én folytatom a szénkénegezést; mert tudom jól, hogy a mi rossz van a földön, az tökéletesen el nem vész soha.”
A filoxéra teljes biológiai ciklusa kétéves: gyökérlakó és levéllakó nemzedékek követik egymást. Európában ezt lassan ismerték fel – a leveleken alig jelentkeztek tünetek –, mivel a szőlőtőke már a gyökérlakó első nemzedék nedvszívogató tevékenységétől elpusztult. A filoxéra a szőlő gyökerén gubacsszerű képződményeket hoz létre, és ez okozza a tőke elhalását. Védekezni eleinte a fertőzött területek felégetésével vagy elárasztásával próbáltak – kevés sikerrel. A vegyszeres védekezés több eredményt hozott – a szénkéneg árát hatóságilag kellett alacsonyan tartani, akkora volt rá az igény, és felállították a védekezés összehangolásáért és az edukációért felelős országos Filoxéra Bizottságot is. A magyar szőlőtermő területek negyven százalékán kipusztult a régi szőlőállomány, mire rájöttek, hogy modern szaporítási eljárásokkal, filoxérarezisztens alanyok használatával (a nemes szőlővesszők ilyen alanyokra való ráoltásával) és homokos talajra ültetéssel (amelyben a filoxérajáratok beomlottak) eltüntethető a gyökértetű a magyar szőlőkből.
A filoxéra ellen idővel megszületett a gyógyszer: amerikai szőlőtőre kellett ráoltani a magyar szőlőfajtákat – a tengerentúli tövek ugyanis immunisak voltak a filoxérafertőzésre. A kormány vándorvincelléreket küldött ki országszerte, hogy megtanítsák a módszerre a gazdákat. Jókai kipróbálta ezt is – így szőlője a kétféle kezelés révén virágzó maradt, a teljesen kipusztult svábhegyi kertek közt szinte egyedüliként.
„Mert kétféle kertészek vannak a világon: kertész-urak és kertész-gazdák. Ami tanács jó az egyiknek, nem jó a másiknak. Uri kertész az, aki nem tekint pénzre és haszonra, csupán a gyors sikerre és a gyönyörüségére. Ilyen kertész-ur vagyok én magam is a házam körül levő szőlőmben, ahol a magam gyönyörüségére kertészkedem, kisérletezek, próbálgatok. Gazda-kertész pedig az, aki számit, aki hasznot akar látni, mely a költekezésének és munkájának anyagi jutalmát behozza, hát ilyen gazda vagyok én az ujból megtelepitett szőlőmben, annál fogva szolgálhatok mind a két féle tanácscsal.”
A meddőhányóban a fák is nehezen voltak képesek gyökeret verni. Jókai Szilassy György metódusát vette át – különleges ültetési technikával érte el, hogy az almafák gyökérzete ne a mélyrétegi meddőbe, hanem a felső, termékeny televénybe kapaszkodjon.
„Szilassy György almafái mély gödör helyett csucsos kupaczokat kaptak a földszin tetején, azokra helyezték el a fiatal csemetét, gyökereit szétterjesztve a kupacz fölött. (Akkurát, a hogy a spárga-rászákat szoktuk elültetni.) A fa gyökerét aztán betakarták jó magas dombbal, körülvették jó mély öntöző-árokkal; a fát magát természetesen hozzáguzsolták jó erős doronghoz, hogy a szél ki ne döntse. Az igy elültetett almafa aztán az első gyökérhajtásával a jó gyepszin földbe került bele s szétterjedő gyökereivel folytonosan a felső televény-réteget használta ki, a helyett, hogy a mély, atkás, kavicsos rétegekkel kinlódott volna. Volt is ottan gazdag és állandó termése a gyümölcsfának.”
És hogy mit csinált eközben Laborfalvi Róza? Igazi háziasszony módjára gondoskodott férjéről. Az író unokahúga, Hegedüs Sándorné Jókay Jolán visszaemlékezéseiből ismerjük a részleteket:
„A reggelit maga főzte és a kávéfőzés mellett tanulta szerepét. Sohasem ittam annál jobb kávét, mint amit ő főzött. Sokszor kértük, engedje meg, majd mi elkészítjük, ne fáradjon vele, de ő a világért sem engedte volna! Mire Móric bátyánk fölkelt, készen várta a pompás tejszínes kávé és a foszlós bélű kalács, amit szintén maga dagasztott Róza néni.”
Laborfalvi 1859-ben hagyta el végleg a színpadot, s onnantól fogva már csak a férjének és a kertnek, a háznak élt. Az özvegy idős Jókayné által oly nagyra tartott virágoskertjét gondozta, családját pedig házi koszttal kényeztette. És persze részt vett a legendás szüretek megrendezésében, amelyekről még Mikszáth is megemlékezett a Jókai Mór élete és korában:
„Ismeretesek ezek a szüretek, öreg újságírók csacsogásai nyomán. A bográcsban főtt pompás birkapörköltek, amelyeknek a majoros, Füri János a mesterük, a nyárson sült csirkék, melyek lassú tűzön lassan pirulnak, sülnek s ezalatt maga a gazda folytonosan szalonnadarabokat forgat fölöttük, hogy a rájok csöpögő zsírt föligya a csirketest. Míg ezek künn a szabad tűzön sülnek, ott bent a konyhában bableves fő disznó körmivel, egy fazékban töltött káposzta rotyog, pöfög, orrjával, dagadóval, a kemencében pedig a finom túrós, kapros lepény sül, Jókai kedvenc ételeinek, melyek mind halálosak, a legkedvesebbike.”
Laborfalvi Róza idővel állatseregletet is telepített a kertbe. Eleinte csak csibék, tyúkok, libák és kutyák voltak a háznál. Később már hat kutyát tartottak, és megérkeztek a nagy testű állatok is: marha, ló és egy hízó. Aztán malackák is lettek. A pár leginkább nyáron használta a Költő utcai villát és kertet – Róza azonban képtelen volt magukra hagyni kedves állatait a zord svábhegyi télben. Hatvany Lajostól tudjuk, hogy ilyenkor az állatokat is beköltöztették a belvárosba, a Stáció (ma Baross) utcai földszintes házuk udvarába. És nem csak oda... Szintén Hatvany emlékezik meg arról is, hogyan kényeztette a színésznő azt a kismalacot, amelyik ágyban aludt, és szabadon járt-kelt a lakásban. Az ölebként kezelt jószág időnként „úgy röfögött be az ebédlőbe, mintha a családhoz tartoznék”.
Jókaiék háztartásához tartozott még pár madár is: egy szajkó, egy kanáripár, egy vörösbegy, egy stiglic, néhány gerle és egy – Hatvany szerint – állandóan kiáltozó kakadu. Mikszáth is ír a Stáció utca különös hangulatáról:
„A háznak téres mély udvara volt, befásítva, mint a falusi kúriáké. Egy hosszú sor ablak a Koszorú utcába nyílt, volt abban vagy tíz-tizenkét szoba. Bent az udvaron ambitus a Jókainé leandereivel. Különben igen egyszerű sárga alház volt, amelyre ráfért volna kívül-belül egy kis csinosítás. Az ablakok alacsonyan kezdődtek, úgyhogy az inasgyerekek is benézhettek az utcáról a szobákba. De hát nem néztek be – mit tudták ők és a körös-körül lakó szegény emberek (úr nem igen tévedt erre), hogy ki lakik a sárga házban. A ház kapuját csak akkor nyitották ki, ha a Jókai kocsija kiment vagy bejött, mert felvitte isten a gazda dolgát, a szárnyas ló mellé két földi lovat is szerzett, amelyekkel akkor kocogott fel a Svábhegyre és le onnan, amikor kedve tartotta. A kocsija is olyanféle falusi cséza volt, mint a Kampós uramé.”
A Svábhegy és a Stáció utca mellett még egy kertet gondozott a házaspár – mégpedig Balatonfüreden. Jókai először 1857-ben nyaralt a magyar tengernél, és onnantól kezdve minden évben visszatért Füredre a feleségével. A szívkórház mellett laktak ilyenkor, a Klotild-udvarban. A füredi telket Huray István fürdőorvos találta számukra a Kerek-templom mögött, a János-dombon. Fantasztikus volt a panorámája Tihany felé. A pár azonnal meglátta benne a lehetőséget. 1867-ben vették meg a telket – és 1871-ben már itt nyaraltak az újonnan épült villában. Füredre vitték a szarkájukat, Jaklit és két újfundlandijukat, Szelkiát és Zulejkát. Gyümölcsöst telepítettek, rózsakertet és télikertet alakítottak ki itt. Ez volt Laborfalvi Róza „szerelemkertje”.
Felesége halála után Jókai már nem tudott itt nyaralni. 1889 elején el is adta a villát és a kertet. Később a család visszavásárolta. 1954-ben itt nyílt meg az ország első Jókai-emlékmúzeuma. A villa ma Jókai-emlékházként működik. Több mint kétszáz tárgy idézi fel a házaspár emlékét, és pompázatos kertjében ma is a Jókai által telepített fák alatt sétálhatunk.
A Svábhegyen az egykori villaépület helyén a Duna–Ipoly Nemzeti Park igazgatóságának épülete áll. De megvan a présház, amelyben a Petőfi irodalmi Múzeum Jókai-emlékszobát rendezett be. És persze virul a kert, Jókai kedvenc oroszlános padjával.
Jókai kertész-etnográfusi vonásairól további írások olvashatók a nepi.kultura.hu-n.
