A humor egy része örök érvényű, de sok fajtája létezik, ráadásul az is erősen változó, hogy egy adott korszakban épp mit tartanak viccesnek. A kortársak számára közismert személyek, események, helyzetek, viszonylatok, tevékenységek és tárgyak az évek, évszázadok előrehaladtával egyre kevesebbet vagy egyáltalán semmit sem mondanak a befogadónak. Ebből következően a régi tréfák sem mindig olyan elementáris erejűek, mint amilyennek saját korukban tartották őket. Gondoljunk csak bele, Hofi Géza Kádár-kori poénjainak jelentős részét a mai huszonévesek csak akkor érthetik meg valamennyire, ha a szüleik elmagyarázzák nekik, hogy mit jelent a KGST, milyen volt a Trabant, és hogy akkor valóban csak egy párt létezett. A Rózsa Sándor című, a maga idejében milliók által követett televíziós sorozatról vagy a néhai Táncdalfesztivál sztárjairól szóló paródiáiról nem is beszélve.
Jókait a maga korában és sokáig azután is kivételesen humoros íróként tartották számon, de a mai olvasóinak már dolgozniuk kell a mosolyért. Más kérdés, hogy aki hajlandó vagy akár szeret Jókait olvasni, az a munka javát már el is végezte, és a jutalma sem marad el.
Ő maga olyan fontosnak tartotta ezt a témát, hogy A magyar néphumorról című tudományos igényű dolgozatában hosszan értekezik róla. Többek között a következőket fogalmazta meg akadémiai székfoglaló beszédében:
„Ha engem valaki számadásra talál vonni: mi jogon foglalom a helyet derék szaktudósaink nagy tekintélyű sorában? nem fogom neki azt felelni, hogy íme írtam kilencvenegy kötet regényt és egyebet, mert azok valószínűleg néhány lustrum elmúltával Dugonicsnak azon kora előtt közkedvességű regényei szomszédságában fogják pihenni a boldog elfeledés álmát; – de fogom mondani azt: íme kötetekben gyűjtöttem össze a magyar néphumor elszórt adalékait, ezeket hagytam az utókornak; és ezek a kötetek élni fognak és tanúskodni, míg a magyar él; az pedig él – míg a világ áll.”
A magyar nép élce című kötet utószavát író Lukácsy Sándor számokat is közöl erről a nem mindennapi teljesítményről:
„Maga az író 1860-ban mintegy ötezerre becsülte az általa ismert hazai anekdoták, adomák, élcek számát, egy negyedszázad múlva már tízezret emlegetett, s valószínűleg nem túlzott. Sokat közzé is tett. 1856-ban jelent meg első gyűjteménye: A magyar nép adomái, a következő évben ennek százötven darabbal bővített második kiadása; 1872-ben az ugyancsak bővebb harmadik edíció, címváltozattal: A magyar nép élce szép hegedűszóban; majd 1914-ig még tizenkét kiadás.”
Jókai Mór írásaiban a humor nemcsak az általa igen nagyra tartott és tudományos szenvedéllyel gyűjtött anekdoták révén jelenik meg, szerette a hétköznapi jelenségek szatirikus megközelítését, szívesen és könnyű kézzel írt parodikus műveket, képviselői minőségében pedig parlamenti hozzászólásait is gyakran jellemezte az irónia.
Kedvenc írói álnevén, Kakas Mártonként bőven megismerhette az olvasóközönség Jókai ironikus gondolatait, világlátását, és nyilván az sem véletlen, hogy az 1858-tól kiadott Üstökös című humoros folyóirat, melynek alapítója, társtulajdonosa és szerkesztője is volt, olyan népszerű volt, hogy őt magát is túlélte, és több mint hetven éven át meg tudott jelenni.
Archaikus tréfák
A mai olvasókhoz azonban elsősorban regényei juthatnak el. Azokban is bőven van példa az írófejedelem humorérzékére. A lőcsei fehér asszony című regényében a mellékalakok leírásában önfeledten engedi át magát a mosolygásnak: „Alauda uram ellenben alacsony, széles termetű férfi, kinek a természet azt a sajátságot adta, hogy a fejét úgy tudja a vállai között forgatni, mintha srófon járna. A bírói pálcának az aranygombjára ha felteszi a kezét, hát akkor a keze magasabban van, mint a feje. Két hegyes bajusza, mint a vasvilla, mint a syllogismus cornutus szorítja sarokba az embert: s mikor az egyik szemöldökét felhúzza, a másikat pedig lehúzza, az előérzetet nyújt arról, hogy milyen lehet a kínvallató pad? – De Hortis Siegebert uram! Kegyelmednek a legfelső gombja a dolmányán nincs begombolva. – Hogy látta meg onnan alulról? – dörmögi a bajusztalan óriás.”
A napjainkban folyamatosan vitatott, ám talán még mindig nem véletlenül a kötelező olvasmányok között szereplő regényében, A kőszívű ember fiaiban a magyarul hibásan beszélő, de mindenki által kedvelt Tallérossy Zebulon figuráját használja ki, hogy humorral fűszerezhesse a regény romantikus eseményeit.
„De még jo let volna, ha csak hozta volna – folytatá Zebulon a szomorú odüsszeát –, de mivelhogy odakin van most levegői termometrumon zerus; s az a bivalynak nagyon meleg; van pedig nadason tul nagy mocsar, ki egy kicsit van befagyva; amint azt meglatot nigy bivaly, aló bele! utana hinto, ot megreketünk; hintot csak két ora mulva tutunk kivontatnyi sárból, jégből, mikor bivalyok elvigeztek balneologiai passiot. Is én az alata elkistem mindenbül. Elkistem gyasztiszteletbül, elkistem predikaciórul, bucsuztatorul, mig csak egy kis imadsagot se nem kaptam belüle.”
Arról, hogy kortársai mennyire értékelték Jókai humorát, Tompa Mihály halála előtt hozzá írt, 1868-ban kelt levele is tanúskodik. A nagyszerű költő Jókaihoz intézet utolsó üzenetének egyik mondatában a „magyar humor halhatatlan teremtője!” címmel illeti barátját.
Zsigmond Ferenc Jókai-monográfiájában önálló fejezetet szentel az író humorának. Ebben kiemeli, hogy fiatalkori nagy sikerű műve, a Hétköznapok írásaiban egyértelműen érezhető Petőfi A helység kalapácsa című komikus eposzának hatása.
A. Jászó Anna A beszéd humoráról – az érvelés humora Jókai regényei alapján című igen alapos tanulmányában retorikai szempontok alapján elemzi a szerző mosolygós kedvvel és magas írói igénnyel papírra vetett sorait. Ebben számos példát emel ki és elemez, melyek Jókai biztos kézzel használt retorikai tudása mellett azt is bizonyítják, hogy írónk nemcsak tudományos fantasztikusnak tekinthető művei technikai jóslatait illetően, hanem ironikusnak szánt jövőbe pillantásaival is sok mindent látott. Az az ötletsor, melyet A jövő század regénye című munkájában az eladósodott állam anyagi helyzetének javítására vonatkozik, legalábbis erre utal. Számos érdekes és mai szemmel már nem is olyan tréfás ötlete között szerepel például a hadkötelezettség pénzzel való megváltása, a dunai hajózás megadóztatása, az otthoni zenehallgatásra kirótt adók és a családpolitika adók általi szabályozása is.
Ma sincs másképp
Bár a világ folyamatosan változik, és ma már talán nem olyan vicces, amikor egy előkelő 19. századi társaságban az úri szokásokat nem ismerő atyafi csetlés-botlásairól olvasunk, ám Jókai meglátásai közül sok olyan akad, amely kiállta az idők próbáját. Az első és utolsó házasságával is kisebbfajta botrányt kavaró írófejedelem szerint „A házasság olyan, mint egy ostromlott vár, aki kint van be akar menni, aki bent van ki akar jönni” – írja az Egy magyar nábob című regényében, és ezzel a megállapítással ma is sokan értenek egyet.
Ami pedig a politikát illeti, veszélyesen ismerősnek tűnnek az efféle megállapításai is: „Ami útban áll, azt el kell hárítani. Ha megy: cselszövénnyel. Ha megy: pártalakítással ha nem megy: erőhatalommal.” Vagy akár a következő megfigyelése, amely szintén az 1876-ban megjelent Az élet komédiásai című regényében olvasható: „Tegnap ellenségek voltunk ketten, holnap szövetkezzünk ketten, holnapután egy harmadikat megverjünk ketten. S aztán megint lehetünk ellenségek ketten.”
