A Rózsavölgyi Szalon szeptember 7-én mutatta be Éric-Emmanuel Schmitt Az ismeretlen című, többszörös Molière-díjas francia darabját. A történet 1938 egyik éjszakáján játszódik Sigmund Freud dolgozószobájában, ahol is felkeresi egy titokzatos látogató. Az osztrák pszichiátert Fodor Tamás alakítja, akivel Freudról, a darabról és a történet misztikus hátteréről beszélgettünk.
Bécs, 1938. március 22. Az Anschluss után Ausztria a Német Birodalom része lett. Az akkor 82 éves, súlyos betegségben szenvedő híres és elismert pszichiátert, Sigmund Freudot a hatalom nehéz döntés elé állítja és egy, a Német Birodalom hatalmát elismerő nyilatkozat aláírására kényszeríti. Freudnak zsidó származása miatt menekülnie kellene, könyveit elégették, az aláírással viszont a németek engedélyével Londonba emigrálhat. A baljós éjszakát a náci titkosrendőrség egyik tisztjének feltűnése indítja el, aki elhurcolja a neves orvos lányát, Annát. Freud egyedül marad a szobában kétségektől és félelmektől gyötrődve, amikor egyszer csak a függöny mögül előbukkan egy alak, aki valahogyan mindent tud Freudról?
Freudnak alá kell írnia a papírt, amellyel kijelenti: a Német Birodalom mindenben támogatta a tevékenységét. Akármilyen döntést hoz is végül a professzor, elég bátornak kell lennie ebben a helyzetben?
Itt inkább a felelősségről van szó. Arról, hogy vajon egy olyan világhírű tudósnak, mint például Freud, meg kell-e nyilvánulnia közéleti kérdésekben is. Az emberek figyelnek ránk, éppen az ismertségünk miatt fontos, hogyan döntünk: legitimáljuk-e a rosszat azáltal, hogy mellé állunk, vagy hogy belenyugszunk a megváltozhatatlannak ítélt rendszerekbe, vagy hogy megtesszük-e azt, amire kényszerítenek - jelen esetben aláírjuk-e a papírt, amely azt a hatalmat legitimálja, amelyiknek inkább ellenszegülnénk.
Mennyire tudott azonosulni Freud karakterével?
Freuddal sok hasonlóság van köztünk, de sok vita is. Már korábban is kapcsolatba kerültem vele: az egyetemen pedagógiát végeztem, jártam pszichológia szakra is, tanultam róla, de azt hiszem, az előadásban nem akartam utánozni. Természetesen ismernem kellett a hátteret, de ez nem jelenti azt, hogy a színésznek azonosulnia is kell a figurával. Darvas Iván fogalmazta ezt meg jól egy beszélgetésünk során: azt mondta, hogy az alak, aki majd megjelenik a színpadon, tulajdonképpen belőle van, magzat, amely lassan fejlődik benne, és amikor úgy gondolja, hogy meg kell születnie, akkor világra jön, és bár hasonlít rá, mégis másik személyiség. Ő nem akart belebújni a figurába, ahogy egy anya sem a gyerekébe, a gyerek viszont viseli a szülők vonásait. Körülbelül ez a viszony a kedvem szerint való a megformált alak és a színész között.
Mi volt a legnehezebb Schmitt Freudjának megjelenítésében?
Éric-Emmanuel Schmitt darabja nem az utca nyelvén szól, de nekem mégis az utca emberének megnyilvánulásait kell beolvasztanom a helyzetekbe, az utca gesztusait kell beemelnem a fordulatokba, egy apa, egy tudós, egy művész vonásait kell megjelenítenem. A szöveg elsajátítása nem kevés élettapasztalatot kíván: hogyan kérdezünk rá bizonyos dolgokra, hogyan érvelünk, hogyan kételkedünk, hogyan illetünk kritikával valakit, hogyan csodálkozunk, hogyan próbálunk rejtélyekre megfejtéseket találni. Az ember ezeket mind az utcáról szedi, a közlekedésből, a minket körülvevő életből. A darabban ráadásul állandóan változik a "ki vagyok én?" kérdésköre, és állandóan változik az is, hogy a "ki vagy te" kérdésre milyen válaszokat gondol el Freud. Ez is roppant energiadús, 80 percen át tartó, izgalmas szellemi folyamat.
Ahogy mesél a színészetről, úgy tűnik, nem is áll olyan távol a pszichológiától?
Igen, mindkettőnek újra fel kell fedeznie az embert, a viselkedését. A pszichológiában a kedvenc stúdiumom a behaviorizmus volt, a cselekedetek, a cselekvések, a viselkedés újfajta kutatása. A színész is állandóan ezt kutatja: az utcán felfigyelek egy-egy hangra, mozdulatra, melyet aztán elraktározok, hogy ne egy másik színész mozdulataiból, a megszokottból építkezzem. Kíváncsiság nélkül ez nem nagyon megy: amíg kíváncsi vagyok a másik emberre, addig tudok létrehozni egy életet, amikor már nem vagyok kíváncsi, akkor rám sem lesznek kíváncsiak.
Freud a színdarabban egy ismeretlennel beszélget. Ön mit gondol, ki lehet a titokzatos látogató?
A nézőpont pillanatonként változik: az első pillanatban Freud ? és remélem a néző is - azt hiszi, hogy egy betörővel van dolga, később azt, hogy egy menekülttel, aztán azt hiszi, hogy egy bolonddal. Mindig megerősítést kap hol az egyik, hol a másik vélekedés. A rendező, Császi Ádám tapintatosan abba az irányba szerette volna terelni kollégámat, Sütő András Miklóst, hogy az én valóságos fiatal munkatársamat próbálja alakítani, aki egyfajta megértéssel néz az öregemberre, ugyanakkor megőrzi a generációs különállását. Akarjon fölém kerülni, de ne egy elképzelt istent övező tekintély által - ezt Freud sem ismerné el -, hanem egy helyesen tervezett stratégia és taktika kialakításával, az érvelési technikájával. Akkor az én karakterem is igyekszik olyan érvelési rendszert és harcmodort választani, amely tényleg küzdelemhez vezet. Az az érdekes ebben az előadásban, hogy nem lejátszott mérkőzés. Nem is keresztrejtvény, ahogy ezt a színész képében érkező látogató is megfogalmazza: saját létezését rejtélynek mondja, nem pedig rejtvénynek, melyet ésszel lehetne megfejteni. Az előadás rejtvény jellege ettől függetlenül mindvégig megmarad, és ettől legalább olyan izgalmas, mint egy krimi.
Ha mégis Isten a látogató, akkor miben ad újat az eddig kialakult istenképünkhöz?
Ez az Isten egy fiatal színész alakját veszi fel, és bevallja: társra van szüksége. Ez az Isten valószínűleg azért magányos, mert azt látja, hogy az apák elvesztése után az emberek kénytelenek teremteni maguknak egy atya-istent, akin csüngenek, aki gondoskodik róluk, aki megvédi őket, ha kell. Az ismeretlen látogatónak viszont elege van a rajongásból, szeretne olyan emberrel beszélni, aki éppen úgy dilemmák előtt áll, mint ő.
Sigmund Freud ateista, életének utolsó szakaszában mégis Mózesről és az egyistenhitről írt tanulmányt. Hogyan érvényesül a karakternek ez a kettőssége a színdarabban?
Freud tudós, ő az eredményeknek, a bizonyításoknak hisz, ő nem fogadja el ezt a rejtélyességet. Freud szerint a szellemnek vannak korlátai, de ez nem azt jelenti, hogy nekünk ebbe bele kell nyugodnunk, nem azt jelenti, hogy azonosulnunk kell olyasmivel, amelyet nem illethet kérdés, kétely és kritika. A Mózes és az egyistenhit című tanulmányában azt írja, hogy tulajdonképpen az ember vetítette bele Istent a világba azzal, hogy két Mózest olvasztott eggyé: egy későbbi vallásalapítót és egy nagyon kemény uralkodót, vezetőt. Freud nem hiszi, hogy ilyen istenre van szükség, és saját Isten-figurája is azt mondja: nekünk, úgy látszik, erős kezű istenre van szükségünk, egy ilyenben hiszünk inkább és nem abban az Istenben, aki szeretettel teljes. Freud felelősnek tartja Istent mindazért, ami történik, kétségbe vonja a mindenhatóságát. De ez a kétségbeesett felkiáltás sem erősíti meg abban, hogy ez a lény valóban létezik, így arra a következtetésre jut, hogy bizony az ember felelős az emberért.
Ön szerint végül megtér Freud? Vagy milyen változáson megy keresztül a professzor a darab során?
Arra jutottam, hogy nem tér meg, mi több: ezt ki is jelenti a darabban. A legfontosabb az, hogy ahogy Freud megőrzi az identitását, megőrzöm én is, és bár sok változáson megyünk keresztül, mégis sok kételyünk, kérdésünk, kritikánk marad. Amikor azonban már reménytelen minden, akkor az embernek szüksége van valamiféle reményre. Ezt Freud az előadás közepén úgy mondja, hogy az emberi leleményesség gyújt magának fáklyát, és ezen kívül nincs más fény. Az alagút, amelyben élünk, egy falban végződik, nincs mögötte semmilyen fénybe nyíló ajtó, és nincs más fény, csak az, amit az ember gyújt. Én azt gondolom, hogy az Isten se győzi meg őt arról, hogy alá kell írnia azt a hazug papírt, de a többi szenvedő miatt mégis aláírja, mert egyetlen dolgot viszont tett ez az Isten-figura: reményt adott.
A nézőtérről úgy tűnt, jó az összhang a darab színészei között. Ez a valóságban is így van? Gyakran dolgoznak együtt?
Minden darab és minden készülő előadás ismeretlenként áll az ember előtt, hogy a címnél is maradjunk, és az ismeretlent meg kell valahogy ismerni. A közömbösség, a közönyösség a legrosszabb, ami az alkotási folyamatban létrejöhet, hiszen valamilyen kapcsolatot ki kell alakítanunk egymással. A legkönnyebb egy szülő-gyerek kapcsolatot elgondolni, de mégsem mehetünk el valamilyen érzelgős film irányába. A figura, akit Sztarenki Dóra alakít, maga is pszichiáter. Azért fontos az apa-lánya viszony, mert ez adja a motívumot, amely miatt Freud meginog: aláírja-e vagy ne írja alá a kérvényt, amellyel legitimálja a fasizmust. A másik figura szintén ambivalens, ez a bizonyos Gestapo-tiszt, akit fiatal kollégám, Varga Ádám alakít, és akiben nekem mint Freudnak azt kell kutatnom, hogy mi teszi őt képessé erre a fajta gyűlöletre és alattvalóságra. Freud rendelőjében a tiszt a pillanat hatása alá kerül, kiderül, hogy a saját középszerűsége és tehetetlensége miatt gyűlöli a zsidókat, a tudóst vagy az értelmiségit. Varga Ádámmal eddig két darabban dolgoztunk együtt, Sütő András Miklóssal pedig már néhány éve dolgozom. Ez a kölcsönös egymásra figyelés könnyíti meg számomra azt a folyamatos jelenlétet, amely az ismeretlen figurája és Freud között alakul ki.
Milyen darabokban láthatjuk a közeljövőben?
Szeretek érdekes rendezőkkel érdekes darabokban találkozni. Életkorom miatt is főleg az idősebb, intellektuálisabb szerepekkel keresnek meg, bár rögtön egy ellenpéldát hozok: most a Szkénében a Vádli Társulattal és a Nézőművészeti Kft.-vel közös produkcióban, egy Tarantino-film nyomán készült, keserű és véres komédiában alakítok egy brigantit, egy bankrablót a legközönségesebb nyelven. A darabot Székely Csaba írta. De hogy egy másik Székelyt is említsek: Székely János Caligula helytartója című darabjában az öreg rabbit, Barakiás főpapot játszom, aki a hatalommal szemben érvel. Aztán Erzsébet királynét alakítom Paul Foster I. Erzsébet című darabjában már negyedik éve, ez a hatalom birtokosairól és a színház fenyegetett helyzetéről szól. A Pesti Magyar Színházban Ionesco Székek című darabjában tavasszal vár az Öregember szerepe, aki az élete végén egy nagy beszédre készül. Itt Béres Ilona lesz a partnerem Szabó K. István rendezésében. És hogy maradjak a teremtésnél: Prosperót is játszom majd A vihar című Shakespeare-darabban, a Budapest Bábszínházban Szikszai Rémusz rendezésében.
Az ismeretlen című előadást időpontjai megtalálhatóak a Rózsavölgyi Szalon honlapján.
Révy Orsolya
Portré-fotók: Csákvári Zsigmond
Fotók az előadásból: Éder Vera
