Díjat átvenni könnyebb, mint megkapni. Hogyan fogadta a rangos elismerést?
Meglepődtem. Az írás felettébb magányos, önmagaddal szembesítő tevékenység, ezért is öröm, amikor a szakma, ha csak egy díj erejéig is, de figyel rád. A hátradőlés azonban nem tart sokáig: ma megünnepelnek, és holnap, mintha mi sem történt volna, megy tovább a munka. Kicsit olyan, mint a születésnap.
Az olvasói és a szakmai visszajelzés egyaránt érdekli?
Természetesen igen. Az olvasói reakció legalább olyan fontos, ha nem még fontosabb, mint a szakmai. Végtére is az olvasóknak írunk. Ahogy a színész sem elsősorban a színházi kritikusoknak játszik, hanem a közönségének. Én dicséretként fogom fel azokat a kritikai megjegyzéseket, hogy a prózám olvasóbarát. Ideális esetben olyan szövegeket szeretnék írni, amilyeneket szívesen is olvasok.
Az ön álláspontja mintha szöges ellentétben állna a kortársakéval?
Ma már talán nem is annyira, mint tíz, húsz évvel ezelőtt. Sosem követtem a divatot, még az öltözködésben sem, nemhogy az irodalomban. Divatok jönnek-mennek, de az olvasók történetek iránti igénye nem csökken. Az idő a legjobb irodalomtörténész, előbb-utóbb minden a helyére kerül.
Legutóbbi könyve Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja címmel jelent meg. Adta magát a műfaj?
Fogalmam sem volt róla, hogy krimit fogok írni. Elkapott egy hangulat, a múlt századforduló hangulata, szivarfüst, cilinder, lovaskocsi, a Monarchia utolsó boldog békeévei. Az ezekből kibontakozó történetcsírát szőttem tovább, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy lám, krimit írok. Hamar ráéreztem az ízére, és onnantól nem volt megállás.
Heltai Jenő Jaguár című regénye felveszi a versenyt a jó krimikkel. Mondana még a krimire példát a magyar irodalomból?
Nehéz feladat, a krimi a magyar irodalom mostohagyermeke. A kánonalkotók részéről alábecsült műfaj, a ponyvával egyenértékű. Ebből kifolyólag a magyar írók túlnyomó többsége hasonlóképpen viszonyul hozzá. Némiképpen joggal, hiszen a krimiirodalom nagy része meg sem közelíti az úgynevezett magasirodalom esztétikai elvárásait. Pedig lehet azt másképpen is művelni. Hogy csak Szerb Antal Pendragon legendáját említsem. De talán ez a kissé finnyáskodó hozzáállás is változóban van, egyértelmű jelei vannak a történelmi krimi reneszánszának ? vagy inkább megszületésének a kortárs magyar irodalomban.
Tervezi a folytatást?
A Fábián Marcell-regényem esetében olyasmi történt, amit korábban nem tapasztaltam: olvasók kerestek meg azzal, hogy írjam meg a folytatást. A kiadó is ugyanerre buzdít. Meglátom, sikerül-e. Ez a helyzet számomra is új, folytatni egy regényt, egyszer már használt karaktereket újrahasznosítani? Nagy a csábítás, de tisztában vagyok a buktatóival is. Nyáron jutok el oda, hogy az írással foglalkozzam, előtte az időm nagy részét felemésztik a szerkesztői teendőim.
Hosszú ideje a szegedi kötődésű Tiszatáj című folyóirat főszerkesztője. Hova pozicionálná a lapot a vidéki újságok mezőnyében?
Azt hiszem, ma már nincs jelentősége annak, hogy egy folyóiratot vidéken szerkesztenek-e vagy a fővárosban. A szerzőgárda mindkét esetben országos, a terjesztés is. A lapok olvassák, figyelik, követik egymást. Igyekszünk mi is benne maradni a fősodorban. Néhány éve kisebb-nagyobb változtatásokat eszközöltünk a lapnál, elindítottuk az online felületünket, ami ma már igen magas nézettségi számokat produkál. Ugyanakkor a könyvkiadásban is igyekszünk jelen lenni.
A vajdasági Doroszlón született. Kötődik a falujához?
A szülőföld meghatározza az embert. Aki az állítja, hogy nem érdeklik a gyökerei, az nem mond igazat, vagy csupán áltatja magát. Az évek múlásával gyermekkorunk világa visszatér, kísért, számtalan régi, elfeledettnek hitt élmény kap új színt. Írás közben néha fel sem tűnik, hogy emlékeink kútfőjéből merítünk. A szülőföld az az örökség, amitől sosem szabadulhatunk.
