A több tagintézménnyel is rendelkező múzeumot 1908-ban alapították, mely a kezdetek óta a Czigler Győző által tervezett historizáló épületben működik. Az intézmény rendkívül gazdag római gyűjteményt mondhat magáénak, régészeti, néprajzi, történeti és természettudományi gyűjteményeiben mintegy félmillió tárgyat őriznek. A régészeti műtárgyak között nemzetközi mércével is kiemelkedő helyet foglalnak el a Sé melletti őskori település, a velemi kelta fellegvár vagy az antik Savaria életét bemutató kincsek és leletek. Itt található Közép-Európa legnagyobb pannon korú ősnövénygyűjteménye, de hazai viszonylatban kimagasló példányszámú növény- és rovargyűjteménnyel is büszkélkedhetnek. A Történettudományi Osztály legszebb tárgyi emlékei a dualizmus kori Szombathely mindennapjait idézik, és itt őrzik Vas vármegye népművészeti kincseinek legszebb darabjait. Az alábbi hét műtárgy a múzeum és a tagintézményeiben található gyűjtemények legkülönlegesebb darabjai közül való.
Isis-Sothis dombormű
A savariai Isis-szentély fehér márványból faragott domborművét túlzások nélkül nevezhetjük a császárkori Isis-tisztelet egyik legfontosabb emlékének. Unikális voltát több más mellett az adja, hogy a római templomépítészetben lényegében példa nélküli, hogy az épület homlokzatát egyiptomi eredetű és görög-római isteneket együttesen megjelenítő domborművekből álló komplett fríz díszítené.
Isis istennőnek szakrális épület homlokzatán való megjelenése a szombathelyi lelet 1955-ös előkerüléséig ókori szerzők leírása mellett csak egykorú ábrázolásokról volt ismert. Vespasianus császár Kr. u. 71-ben vert bronzpénzén egy négyoszlopos templomhomlokzat látható, tympanonjában a Sothis kutyán ülő Isis alakjával. Az éremképet a kutatás a Róma városi Mars-mezőn (Campus Martius) egykor állt Isis-szentély pódiumtemplomával azonosította. A kutya hátán ülő, csörgőt rázó nőalak képe az ókori ember képekben gondolkodó, szimbolikus látásmódjának kiváló példája. Ősi egyiptomi megfigyelés szerint ugyanis a Nílus áradásának kezdete egy különleges csillagászati jelenséggel párosul.
A hajnali napkelte helye az egyiptomi égbolt legfényesebb, az éjszakai tájékozódásban iránymutató csillaggal, a Szíriusszal, ősi nevén Sothissal esik egybe. E sajátos csillagászati jelenség minden évben csupán egyetlen alkalommal, július 19-ről 20-ra virradóra volt megfigyelhető. Mivel a Szíriusz a Nagy Kutya (Canis Maior) csillagkép legfényesebb csillaga, így a kép jelentése egyértelmű: az Isis parancsára meginduló áradás pillanatában az istennő éppen a Nagy Kutya csillagképben tartózkodik. Ez a nap egyben az egyiptomi év első napja, a kép tehát az Újév, az isteni Kezdet, az Isistől fakadó határtalan termékenység szimbolikus ábrázolásaként értelmezhető.
A kőemlék azonban nem dekoratív elemként, díszítményként jelent meg a templom homlokzatán. A több mint másfél tonnát nyomó faragvány – a fríz többi domborművével együtt – a templom építőköve volt. A leletet a Kr. u. 2–3. század fordulójára keltezhetjük. Ekkor, a Severius-dinasztia császárai alatt volt a savariai Iseum harmadik nagy átépítési korszaka, amely a szentkerület legnagyobb és legszebb kiépítését eredményezte. A pannoniai római vallásosság becses emléke az Iseum Savariense-ben, az Isis savariai otthona című állandó kiállításban látható, de szinte nincsen olyan mértékadó római vallástörténeti összefoglalás, amelyben ne szerepelne a kutyán ülő Isist megjelenítő szobrászati alkotás képe.
Erzsébet királyné emlékpohara
1876. december 5-én Erzsébet királyné népes kíséretével a szokásos téli gödöllői vadászaton vett részt, mely során a hajtás azonban nem a terveknek megfelelően zajlott. Egy szarvast ugyanis egészen Pest határáig üldöztek, nagy felfordulást okozva a városban. A vadászat lefújását követően, a városból kifelé tartva Erzsébet királyné és kísérete számára gróf Zichy-Ferraris Viktor Sugár út (mai Andrássy út) végén található palotájában frissítőket szolgáltak fel. Az 1870-es évek első felében a Sugárúti Építővállalat által emelt gyönyörű, szobros, sgraffitós palota, melyet Zichy csak bérelt és később mint Edelsheim-Gyulay-villa vált nevezetessé, ma már nem áll, 1942-ben lebontották.
A pohár, melyből a királyné ivott, ma a szombathelyi Smidt Múzeum állandó kiállításában található. A 2,5 decis üvegpoharat tulajdonosa utólag gazdag díszítménnyel látta el, valamint az alábbi gravírozott felirat került rá: „Szarvas hajsza után szomját oltá / a királyné Erzsébet / nálam sert e pohárral ivott / Budapest sugárút 133. / 1876. december 5én.” Emellé Zichy talapzatot és fedelet is készíttetett. Előbbi fémmel és ezüsttel bevont fahenger, rajta levélmotívumok és körben akantuszindák között két kutya, egy ló és egy szarvas feje díszeleg. Levélmotívumos, aranyozott ezüstfedelén pedig a Szent Korona elnagyolt ábrázolása látható. A talapzaton lévő JCK mesterjegy alapján a készítő is beazonosítható: Joseph Carl von Klinkosch, a 19. század második felének egyik legjelentősebb bécsi ötvöse.
Jegenyefa „beden”
1943-ban a Muravidékről, pontosabban Murahelyről vagy Deklezsinből, a mai szlovéniai Dokležovje községből került a Vasvármegyei Múzeum néprajzi gyűjteményébe az egyetlen fatörzsből kivájt gabonatartó, korabeli népi nevén „beden”. A nagy méretű tárgy múzeumi megszerzése arra az időszakra tehető, amikor a trianoni határok meghúzásával, nagyhatalmi döntések nyomán a Jugoszláv Királysághoz elcsatolt, egykor zalai alsólendvai és a hajdanvolt vasi muraszombati járások néhány évig, 1941 és 1945 között, ismét Magyarország területéhez tartoztak. Miként a magyar néprajzi muzeológia egyik megteremtője, Bátky Zsigmond írta: „a bodonok, vékák, kaptárok függőleges irányban, keserves munkával kivájt fatörzsek”, melyet akár kétméteresre is meghagyhattak. Pável Ágoston, a szombathelyi múzeum két világháború közötti időszakának néprajzi tárvezetője a következőket jegyezte fel a tárgyról növedéki naplójában a megvételkor: „Beden”. Többszázéves, jegenyetörzsből vájt óriási gabonatartó bödön (állítólag 400 éves)”.
A 20. század második felében a néprajztudomány megállapítása szerint a történelmi Magyarország-szerte, főként erdős vidékeken használt, igen archaikusnak mondható búzásbodon elsősorban a kamrában, pajtában állt, olyan helyen, ahol tolvaj vagy éhes jószág nem tudott könnyen hozzáférni. Így volt ez a Nyugat-Dunántúlon, helyenként a történelmi Vasvármegye falvaiban is. A kiemelkedő értékű archaikus tárgyféleség Szombathelyen, Bárdosi János (1933–1983) néprajzos muzeológusnak köszönhetően, az 1973-ban megnyílt Vasi Skanzenban kapott helyet, ahol immár több mint fél évszázada tekinthető meg.
Neorokokó ülőgarnitúra
A neorokokó stílus a kényelem és a meghittség jegyében felfrissítette és a kor igényéhez alakította a korábbi bútortípusokat. Ez elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a bútorszerkezeteket az emberi testhez igazították, és jellemzővé vált a finom, minőségi kárpitozás. Az új stílus a mindennapi élet igényeihez alkalmazkodott, a kényelmes bútorok váltak népszerűvé. A lakáskultúrát jelentősen meghatározó irányzat hullámzó, könnyed, gyönyörű formákat hozott divatba. A hullámos vonalak és az íves formák váltak kurrenssé, a kiszámítottság, szigorúság világát természetes, organikus alakzatok váltották fel. A fákon, figyelembe véve az erezetet, az aranyozás, fényezés vagy világos színű festés dominált, faragott indák, kagylódíszek, virágfüzérek árasztották el a berendezéseket, a kárpitozás drága textilek felhasználásával történt.
A faragott motívumok és a precíz kidolgozások kiemelték a bútorok művészi vonását, a gazdag anyagok és a gondos kidolgozások a luxust és az időtlenséget sugallták. A bútorok önmagukban is remekművek voltak, amelyek részletességükkel és művészi értékükkel hozzájárultak a lakóterek atmoszférájához, egyfajta státuszszimbólumként szolgáltak. Ennek az elegáns s egyben könnyed stílusnak szép példája a szombathelyi Berger–Németh család hagyatékából származó, 20. század eleji ülőgarnitúra: két karosszék, két támlásszék, etrüszk, féloldalas ülőke és kanapé.
A finom, aranyszínű virágmintás huzattal borított kanapé négy karcsú, hajlított lábon áll. Levél- és kagylódíszes káva felett ülőlapja vese alakú. A háttámlája aszimmetrikus, hullámos ívelésű, a fakeretezésen áttört kagyló-, növénydíszek láthatók. A kartámaszok ívesek, akantuszlevelekkel díszítettek. Rendkívül légies, könnyed, vonzó bútordarab. A legszebb bútordarabok közé tartozó féloldalas ülőke hajlított lábait és a kávát is akantuszlevelek díszítik, a karfa az ülőrésszel találkozva áttört faragású. A csodálatos ívű háttámla felső keretén hosszan virágdísz látható. A két elegáns karosszék négy, íves, csigás lábon áll. A viszonylag alacsony háttámlája hullámos, áttört indás, kagylós, rocaille-os faragású.
Ülése elöl kiszélesedik, kartámasztója íves, akantuszleveles. A támlája és az ülése is párnázott. Az etrüszk négy ívelt lábát akantuszlevelek, virágok gazdagítják. Párnázott karfája hajlított, a farész volutában végződik. Az áttört díszes támlájú szék négy, a kávánál virágdíszes baluszteres láb enyhén hullámos, szalagdíszes kávarészt tart. Az ülése íves, elöl kiszélesedő. Az ovális háttámla keretén gyöngysor- és szalagdísz fut végig, közepét három keskeny gyöngysoros léctag tölti ki, ovális virágfejekkel tagolva. A másik szék szögletes háttámlája kárpitozott, oldalról oszlopok keretezik, teteje párkányos kiképzésű. A tárgyakat a Savaria Múzeum Az ötvös – A szombathelyi Berger és Németh család öröksége című állandó kiállításában keressük.
Nyári István: Csirkeragu ’81 végén
(akril, tempera, vászon, 191 × 251 cm)
A Szombathelyi Képtár állandó kiállításában nagy méretű, különleges kép várja a látogatókat. Nyári István fotórealisztikus alkotása, a Csirkeragu ’81 végén vitathatatlanul a Képtár egyik legnépszerűbb darabja. De ez a népszerűség a szakmára is igaz, hiszen a gyűjtemény egyik legtöbbször kölcsönadott és kiállított, jelentős, sőt, túlzás nélkül állítható, ikonikus darabjáról van szó.
A kép valóságszelet. (Hiper)realizmusa a művész sajátja, ez a stílus az, amiben otthonosan mozog, ez az eszköz az, melynek segítségével falakat betöltő, nagy méretű festményei a valóság és a szürrealizmus vékony határmezsgyéjén egyensúlyozva, hétköznapi helyzetekbe ágyazott örök igazságokról mesélnek. A Csirkeragu ’81 végén is ilyen kép. Hétköznapi jelenet, fémpolcok, vajtartó, asztal és edények közé ágyazott természetes kompozíció. Életkép az elmúlt évszázad végéről, és egy étkezés, melyet először Nyári István Mamiya 645-ös fényképezőgépe, majd ecsetvonásai megőriztek az utókor számára.
A kép szereplői Kis-Kovács Zsuzsa, művészetek kedvelője, progresszív irányzatok követője, Nyári István jó barátja, és Méhes Lóránt Zuzu, a neoavantgárd képzőművészet megkerülhetetlen alakja, a kép készültekor, albérlet híján, a műhely állandó lakója. A képen mindketten éppen asztalnál ülnek, az asztalra kerülő fogás, ahogyan azt a cím is jelzi, csirkeragu, az időpont pedig a nyolcvanas évek közül az elsőnek a vége. Hétköznapi eset, mégis meghitt, derűs kompozíció, elkészül egy fénykép, amely megörökíti. Ami igazán érdekes, az ezután történik, hiszen Nyári úgy dönt, hogy a fénykép alapjául szolgáló pozitívot diavetítővel kivetíti egy vászonra, majd ceruzával kirajzolja a legfontosabb vonalakat.
Ez a kép a művész saját elmondása szerint is mérföldkő, hiszen eddig soha nem festett, se papírra, se vászonra, se kicsi, se nagy méretű képeket, de ekkoriban eldöntötte, hogy addigi reklámgrafikusi tevékenységét átváltja festőművészi alkotássá. A félsötét szobában hónapokig dolgozott a vetítő segítségével a képen, hogy akril, tempera, ecset és festékszóró pisztoly segítségével vászonra vigye az addig csak fényképen létező jelenetet.
Prefosszilis kocsányos tölgy fatörzskorong Magyarszecsődről
1974-ben, Magyarszecsőd lelőhellyel került a Savaria Múzeum gyűjteményébe egy prefosszilis kocsányos tölgy jókora törzskorongja (T.1974.1.1.). A Rába bal partján fekvő Vas megyei település alatt kanyargó folyó napjainkban is állandóan változtatva helyét, feltárja egykori medreinek, árterének részleteit és korabeli, eltemetett leleteket, köztük gyakran az egykor ott élt és alámosva kidöntött, majd iszappal betemetett famaradványokat hoz napvilágra.
A falu lakosai – akik számára a „vízhozta fák” a természet ajándékai – 1964 augusztusában a Rábából egy rendkívüli méretű és több ezer évvel ezelőtt élt fa törzsét emelték ki, amelyet a falu alatt lévő és a hajdani Gergulecz-malomtól nyugatra eső második kanyarban mosott ki a folyó a magaspartjából. A lelet 6–7 méter mélységből, kékesszürke, finom iszaprétegből került elő, amely a fát – tökéletesen elzárva a korhasztó, bomlasztó hatásoktól – nagyon jó állapotban megőrizte. A fán az eltelt évezredek során szenesedési folyamatok indultak meg, ezért kékesfekete színű, s a levegőn kiszáradva helyenként rideg és kagylós törésű lett. A törzs hossza mintegy 20 méter volt, mely 16 méternél kettéágazott, ahol még egy-egy ágán is 60 cm-es átmérőt mértek. A múzeumba beszállított, mintegy 60 cm magas mintakorongot a törzs legalsó részéből vágták ki.
A fa a Rába ártéri öntéstalaján, ligeterdőben élt. Kora a magaspartban talált régészeti leletek alapján a Kr. e. 3200–3000 körüli időre tehető. A környékről Horváth Ernőnek, a Savaria Múzeum paleobotanikusának olyan őskori leleteket sikerült begyűjtenie, melyek a kora neolitikum Dunántúli vonaldíszes kultúra korai fázisába tartoznak. Ezt a kormeghatározást látszanak igazolni a környékről előkerült hasonló színű és ugyancsak hatalmas farönkökből kivájt ősi bödönhajó-maradványok is. Ezt a különleges leletet a Vasi Múzeum Látványtárában csodálhatjuk meg.
Schrammel Imre: Telitalálat (1985)
(37 × 27 × 21 cm, égetési hőmérséklet 1320 °C)
Schrammel Imre Kossuth-díjas keramikusművész, a nemzet művésze, a 20. századi magyar modern kerámiaművészet legmeghatározóbb alakja, az első magyarországi kerámiaszimpózium és a Magyar Művészeti Akadémia alapítója. Életművének alapja az agyaggal mint művészete anyagával folytatott természettudományos kutatások és kísérletek, amelyeknek eredményeként létrejövő formákat állította a művészi kifejezés szolgálatába.
A „lőtt és robbantott munkák”, közöttük a Telitalálat című műve, a tökéletes geometrikus porcelánhasáb külső, nagy erőhatással történő roncsolásának kísérletéből származik. Az 1970-es években a minimal art irányzat mintájára alkotta meg Schrammel porcelánhasábjait. A lecsupaszított, kiüresedett formával nem volt közlendője, így azok roncsolását kezdte el kisebb erőhatással – ütés, vágás –, majd nagy erejű behatással, lövéssel, robbantással. A lőtt porcelánoszlopok anyagszerkezetének változásával egyben egy új formai minőséget is megalkotott. A kísérletben az oszlopok anyagának nedvességtartalmát, a lövedék méretét, a lőtávolságot és a becsapódás helyét változtatta meg. Tapasztalatait leszűrve megállapította, hogy az oszlopok éle, sarka ép maradt, a lapok viszont organikus, úgynevezett „védekező formát” vettek fel.
A Telitalálat hófehér porcelánoszlopát ért lövés egy óriási lyukat ütve, mint egy nyíló virág tárul elénk. A golyó ütötte lyukon jól megfigyelhető az anyag strukturális változása, a kitüremkedő anyag finom, csipkeszerű képződménye. A durva erőhatás és a létrejött légies forma közötti feszültség jelentésbeli asszociációk sorát indítja el a nézőben, amelynek végpontjaként legtöbb esetben a tökéletes rombolásából származó szépség gondolata származik. Schrammel ezekről a műveiről azt is állítja, mivel a létrejött forma hordozza az eredeti, tökéletes forma jegyeit is, így a háromdimenziós műtárgy az időt mint negyedik dimenziót is bekapcsolja a „formai kalandba”. A művet a Schrammel-gyűjteményben, a Nyomhagyás című állandó kiállításban keressük.
Fotók: Savaria Múzeum
