Ember

Virtus

Örökség

Eseményajánló

Mi, Magyarok

Európa: valami nagyon ismerős, valami belőlünk. Mi magunk vagyunk, és sokszor mégis vágyunk rá, önmagunk még európaibb változatára: valami többre, szebbre, vidámabbra, hozzánk méltóbbra. Valamire, amit már régen megérdemelnénk, és mégsem kapunk meg. És olyasféleképpen, mint a szerzetes, aki elindult, hogy megkeresse Istent, hiába járjuk be az egész világot, és hivatkozunk utunk során Jelky Andrásra és Kőrösi Csoma Sándorra, az utóbbi zsíros teáját kortyolgatva Tibet tetején is picinyke János-hegyünkre gondolunk, hogy aztán nem sokkal később váratlanul újra otthon, Örkény Joliot Curie terén találjuk magunkat: pontosan ott, ahonnét elindultunk.

És ugyanígy: bárhová vigyen is az élet, magunkkal visszük Magyarországot, mert a makettje a szívünkbe van írva: olyasféle, mint egy mini Magyarország-park, amelyen legszívesebben utcáról utcára, épületről épületre, városról városra, sőt emberről emberre végigvezetnénk az európai látogatót, hogy elmondjuk, kik vagyunk, és bízhassunk benne: valóban meg is érti. Nagy elánnal, magabiztosan, és kissé mégis aggódva, hogy amit elmondunk, csakugyan érthető-e olyasvalaki számára, aki nem magyar. Szerénységet tettetve számolnánk be neki egykori kalandozásainkról, és hogy bizony, nem csalás, nem ámítás: hátrafelé, a nyeregből lőttünk. Büszkék vagyunk rá, hogy egykor rettegtek tőlünk, a szilajságunkra, be nem illeszkedésünkre, dacosságunkra. De gyakran hivatkozunk az idegenségünkre is: hogy bennünket senki sem ért – és nem mindig világos, hogy mikor dicsekszünk, mikor panaszkodunk. A különös nyelvünkről meg a kicsinységünkről beszélnénk ott a parkban, és arról, hogy mégis mekkora a hírünk, mennyi aranyat gyűjtünk az olimpiákon, mennyi Nobel-díjast adtunk-adunk a világnak. Szóba hoznánk a találmányainkat, és azt is, hogy mi aztán mindig feltaláljuk magunkat: igen, igen, a forgóajtó. Mert kérem, a magyar nem hagyja magát. Legyőz minden akadályt, és elismerést vív ki. Megállja a helyét, bárhová is kerül. Zseniket adunk a világnak, a mesék legkisebb királyfijának módjára bizonyítjuk rátermettségünket, leleményességünket, mondanánk a makettpark vendégének. Mi, magyarok többet adunk a világnak, mint amennyit kapunk, mégse írjuk fel a tartozást. Inkább erőfölösleg, mint hiány.

Talán kétféle szándék dolgozik bennünk egyszerre? Lehet, hogy a különbözésünkre éppúgy büszkék akarunk lenni, mint az odatartozásunkra, európai polgárságunkra? Hogy fáj, amikor bizonygatnunk kell, ami magától értetődő, és éppen azért vagyunk annyira dacosak, mert erre a dacra rákényszerülünk? Egy biztos: az a legkisebb fiú bejárja a világot, és bárhová keveredik, megkedvelteti magát. Lehet, hogy híres kutató, professzor Heidelbergben, utcazenész Prágában, lángosbüfés Tallinnban, festő Amszterdamban, divattervező Párizsban. Vagy hegymászó, aki odavész egy nyolcezres csúcson. De a kabátja bélésébe varrva, ez egész biztos: ott van Magyarország térképe.

Élünk, megélünk, túlélünk. Itt, Európában. Itt, a Kárpát-medencében. Itt, Magyarországon, ahol ötszáz év múltán is magyarul emlékezünk Mohácsra. Felemeljük a tekintetünket, mert Európa a déli harangszó, az Országház, az esztergomi bazilika, a magyar Alföld, Csíksomlyó, Csontváry Magányos cédrusa és Arany balladái. Európa otthonos, valami belőlünk.