A Kis-Küküllő mente a Kárpát-medence egyik legrégebb óta magyarok lakta tájegysége, már a 10-11. századtól írásos források említenek itt magyar településeket. Magát a vármegyét Szent István király hozta létre Küküllő néven, Küküllővár központtal, de abban az időben és a későbbi történeti idők folyamán sem volt a területnek igazi városi központja, vásártartó helye. Ezért írta Kós Károly a Kis-Küküllő vidékéről Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet című 1978-as írásában, hogy „ismeretlen föld”. Ez a területi és történelmi adottság zárványvidéket hozott létre, mely igen erősen megtartotta hagyományos kultúráját.
Az itt termő járdoványinak, hóvíznek és királyleánykának, na meg a Rákócziak által ide is telepített furmintnak (amit az itteniek „som”-nak neveznek, s melyektől sokszor „igen egyenesen állt a jókedv”) köszönhetően a vidék borkultúrája is virágzott. Mondják is, hogy a legkülönlegesebb és leginkább énekes és táncos falvak közé tartoznak a Küküllő menti települések.
A Kis-Küküllő vidékén már a 19-20. század fordulóján elindultak a folklórkutatások. Elsőként Mailand Oszkár népköltészeti közlései jelentek meg, majd Lázár István ciszterci szerzetes, 1889-től a nagyenyedi Bethlen Kollégium tanára, később igazgatója foglalkozott a térség néprajzával, népnyelvével. Kutatásait az Ethnographia és a Néprajzi Értesítő című folyóiratban közölte. Ő foglalkozott elsőként a terület táncaival is Alsófehér vármegye magyar népe című, 1896-ban megjelent összefoglalójában. Ebben már külön megemlíti a táncok típusait, sőt etnikus vonásaikat is, kiemelt figyelmet szentelve a szólisztikus férfitáncoknak, ami ebben a korban még igen meglepő volt. El is kellett telnie majd fél évszázadnak, hogy a vidék népzenéjét és néptáncait a tudományos gyűjtőmozgalom igazán felfedezze. Érdekes, hogy az 1938-ban befejezett Bartók-rend sem tartalmaz erről a vidékről dallamokat, még a Lázár-féle gyűjtött anyagot sem.
A tervszerű néptáncgyűjtés Molnár István nevéhez köthető, aki iskolát teremtve alakította ki a klasszikus baletten nyugvó színpadi néptáncot alapozó technikáját. Először a Lőrincrévéről fiatalon Magyarországra került Karsai Zsigmond pontozóját és az azt kísérő füttydallamokat vette filmre és fonográfra 1943-ban. Ezt követően csak 1954-ben a Kolozsvári Folklórintézet fiatal erdélyi kutatói kezdtek el az addig néprajzosszemmel ismeretlennek számító vidék népzenéjével és azon belül a tánczenéivel foglalkozni Jagamas János vezetésével. Jagamas az addigi kutatásokat összegezve a következőket jegyezte meg a vidék tánczenéjéről:
„Enyed-Marosludas vidéke kis anyagából is feltűnően egyéni jelleg domborodik ki. A Mezőségen tapasztalható román hatás is jobban kihangsúlyozódik. Nemcsak dallamátvételek formájában, hanem az eredeti alakulatok sajátosságaiban is. A dallamok egy része ugyanakkor rokonságot mutat a mezőségi jaj-nóta típussal.”
A mai korban már többen és könnyebben szinte teljes képet adtak a Kis-Küküllő vidékének népzenei és néptáncos életéről, a hagyomány tipizálásáról, akár hivatalból, akár amatőr gyűjtőként vagy táncegyüttes-vezetőként.
1956-tól már a magyarországi folklórgyűjtők sokasága felfedezte ezt a vidéket, így elkezdte a szisztematikus gyűjtőmunkát és az így keletkezett anyag feldolgozását többek közt Martin György, Pesovár Ferenc, Sárosi Bálint, Sebő Ferenc, Halmos Béla, Novák Ferenc, Timár Sándor, Farkas Zoltán és Zsuráfszky Zoltán. Ám a korábbi, hetvenes évekbeli erdélyi folklórgyűjtők munkássága kellett ahhoz, hogy ők eljussanak ide, így Kallós Zoltán, Könczei Árpád, Bíró József, Pávai István, Demény Piroska, Székely Levente és Tötszegi András kutatásai.
Szászcsávás a Kis-Küküllő mente Felső-Vízmellék nevű kistájának magyarok, cigányok és románok lakta, többnyire református vallású faluja, Marosvásárhelytől harminc kilométerre. Az éneklésnek, táncnak még ma is olyan élő hagyománya van a faluban, mely a szórványmagyarság lakta településeken kivételes, de az erdélyi tömbmagyarság falvaiban is, nem is beszélve a trianoni Magyarország hasonló helységeiről. Kivételes az, ahogyan a templomban nem külön kórus zeng fel öt szólamban a liturgikus énekekben, hanem maga a falu lakossága. Itt a nagyszülő az unokának átadva, megtanítva saját szólamát hagyományozza tovább ezt a különleges többszólamú templomi éneklést, amelyet a 18. század végén a nyugati egyetemeket megjárt protestáns teológusok honosítottak meg, majd lassan folklorizálódott.
Különleges az is, hogy a gólyaláb itt nem mutatványoseszköz, hanem még néhány évtizede is a közlekedés szerves része volt a mocsárjárásban, a vízjárta területeken. Kivételes az a rendtartás is, melyet a mindenkori lelkipásztorok éltetnek a faluban, a különböző etnikumú lakosság békés együttélése érdekében. És kivételes a falu abban, hogy olyan táncéletet őrzött meg – természetesen a hozzá kapcsolódó zenével –, mely a nyolcvanas, de leginkább a kilencvenes évektől a néptáncmozgalom egyik ikonikus településévé tette.
Martin György tipizálása szerint a Kis-Küküllő-vidéki, vízmelléki, azon belül a szászcsávási tánckultúra az erdélyi nagy dialektusterület része, azon belül pedig a Maros–Küküllő-vidéki táncdialektushoz tartozik. Martin írja A Maros–Küküllő vidéki magyar táncdialektus című 1982-es munkájában:
„Ez a legdélibb magyar táncdialektus szinte máig megőrizte régies jegyeit. A régi táncstílus fejlett típusai még több fejlődési fázisban élnek: a sűrű és ritka pontozó páros- és férfitánc formái, a verbunk férfi, női, páros- és menettánc alakjai. Az Erdély-szerte ritka, a táncszüneti vagy a férfitáncot kísérő énekes vagy hangszeres zenéjű leánykörtáncok pedig szinte csak itt lelhetők fel.”
A vidék tánca megőrizte régies jegyeit. Az új tánc- és zenestílus csak a 19-20. század fordulója utáni első évtizedektől került be a táncrendbe a táncciklusok közé. A németes polgári táncok terjedése kései és korlátozott volt, mivel nagyobb város nem lévén a térségben a táncmesterek munkássága nem terjedt ki erre a vidékre. A Vízmelléken viszont nagyjából fél évszázada érvényesül a marosszéki székely hatás – természetesen a városi vásározások kulturális kölcsönhatásai miatt –, mely új páros (korcsos, páros verbunk, németes táncok) és újabbnak mondható férfitáncok (székely verbunk) beszűrődését, illetve a régi táncciklus módosulását eredményezte.
A vegyes falvak magyar, román és cigány (ez hasonulva inkább a magyar táncokhoz) népe mindenütt megőrizte sajátos tánctípusait, annak ellenére, hogy a régies kereteket megtartó táncéletben, a közös nyári táncokban a három etnikum olyan szoros együttélése érvényesült, amilyenre más vidékekről nem ismerünk példát. A Maros–Küküllő vidékén a párnak nevezett táncciklusok két fő típusát különböztetjük meg. A vidék nyugati és középső részén (Nagyenyed vidéke és a Hegymegett) a pontozót követi a lassú pontozó, majd az öreges lassú (lassú csárdás), végül jön a csárdás. A Vízmelléken a páros pontozó, a féloláhos és a páros verbunk jelenléte miatt gazdagabb tartalmú, bonyolultabb, a marosszékivel rokon felépítésű ciklussal találkozunk: a nyitó pontozó után forgó páros tánc jön pontozó zenére, majd a lassú, a csárdás, a féloláhos, a páros verbunk és végül a szökő, a gyorsabb tempójú csárdás.
Táncával és zenéjével azonban ebből a közegből is kimagaslik Szászcsávás. Köszönhető ez a fentebb említett nyolcvanas–kilencvenes éveknek, amikor mind a népzenei, mind a néptáncos mozgalom felfedezte magának a falut és kincseit.
Az a szászcsávási cigányzenekar, melynek filmünk „nagy figurája”, Mezei Ferenc is tagja volt, 1967-ben alakult. Elmondása szerint mindannyian nagyapjától, a „Vén Kráncitól”, Horváth Mezei Ferenctől tanultak meg muzsikálni. Az ekkor alakult zenekar tagjai: Jámbor István „Dumnezeu”, a prímás, testvére, Csányi Mátyás „Mutis”, a bőgős és sógoruk, Mezei Ferenc „Csángáló”, a kontrás. Ők adták, adják ma is az alapot a zenekarnak, de gyakran kiegészültek/kiegészülnek rokon muzsikusokkal; „Csángáló” unokatestvérével, Mezei Levente „Leves” (2017-ben elhunyt) prímással; Jámbor István és Csányi Mátyás öccsével, Csányi Sándor „Cilika” prímással és „Csángáló” fiával, Jámbor Ferenc „Tocsila” kontrással. Mindannyian kiváló zenészek, ami azt is jelenti, hogy nemcsak a saját, de a zenekarban lévő többi hangszeren is kitűnően játszanak, tudják váltani egymást, amikor egy-egy koncert alkalmával táncolnak is a közönségnek, hiszen zenei tehetségük mellett kitűnő táncosok is.
A cigány muzsikusok körében igen jellemző a dinasztiális jelleg, tehát az, hogy egy család több generáción keresztül látja el akár egy térség zeneszolgálatát, amint ez a szászcsávási zenekarnál is megfigyelhető. Ahogy Mezei Ferenc mondja: „Vérembe nőtt a zenélés.” Emellett már nem is igen tudtak egyéb foglalkozást kitanulni, hiszen a tágabb közösség zenei szolgálata teljes mértékben kimerítette idejüket, mindannyian a zenélésből élnek a mai napig. Ez a tágabb közösség nemcsak a környező falvakat jelenti, hanem más etnikumú közösségeket, magyarokat, románokat, cigányokat is, ezért a zenekar repertoárjában minden e vidéken lévő falu és valamennyi etnikum tánczenéje és dalai megtalálhatók, emiatt rendkívül gazdag. Felfedezésüket követően számos magyar és európai városban felléptek, de koncerteztek Amerikában és Japánban is. Mindkét országba többször visszatértek különlegesen lendületes, sokszínű zenéjük miatt. Több lemezük megjelent itthon, de jelentettek meg albumot Svájcban és Franciaországban is. Egy autentikus népzenei együttestől, amely gyakorlatilag egy kis falu cigánysoráról indult, fantasztikus, egyedülálló teljesítmény, hogy az egyik leghíresebb magyar zenekarrá váltak cigányként, erdélyiként.
Mezei Ferenc „Csángáló” 1951-ben született Szászcsáváson. Hatéves korában már a kezében volt a hangszer, mint az szokás is volt a zenészdinasztiákban. Tizenhat évesen alapították zenekarukat. Ma már ő maga tanítja gyermekeit és unokáit a zenélésre és táncra. Betegsége miatt a muzsikálást és táncolást sajnos abba kellett hagynia, erről Isteni kéz címmel megható film is készült 2020-ban, László Barna rendezésében.
„Én amit láttam és tudok táncolni, úgy magyarul rendesen, cigányul perfekt!”
Mezei Ferenc az adatközlők közül az egyik legletisztultabb, legérettebb, elegáns táncos, mind a férfi-, mind a páros táncokban. Minden mozdulata, zárása, figurája tűpontos.
„Ott nem volt figura, ott nem volt hiba, hogy tapossam egy figurát, hogy ne legyen pontra vagy nótára, vagy figurára.”
Mostani filmünkben Mezei Ferenc cigány csingerálását narrátorként mutatja be Kovács Norbert „Cimbi” Bánffy Miklós- és Megyei Prima díjas koreográfus, a népművészet ifjú mestere, aki egyik legjobb ismerője Mezei táncának. Az ő táncának bemutatásával érdemelte ki az Örökös Aranysarkantyús táncos címet, mely szóló néptáncosként az egyik legmagasabb szakmai elismerés. A bemutatott tánc sűrű verbunk típusú, de a közösségek, ahogyan az életben, úgy a táncban is hatással vannak egymásra. Itt is ezt láthatjuk, ahogyan a cigány táncban a magyar pontozó figurák elemeit fedezzük fel, csak „cigányos” stílusban, de abban a szerkezetben, ahogyan azt a magyarok is használják. Mezei Ferenc tánca azért izgalmas, mert elképesztő figuravariációk vannak benne, s ezzel együtt olyan ritmus- és hangsúlyváltások, amelyek más táncában nem fedezhetők fel. A táncot Kovács Gábor Norbert Junior Prima díjas táncostól, a Fordulj Kispej Lovam táncegyüttes táncosától láthatjuk.
