Szönni, fonni nem tudok, de táncolni jól tudok

A Nagy Figurák című sorozat harmadik epizódjában Gyimesbe utazunk, és Blága Károly „Kicsi Kóta” tarisznyájában kutakodunk. Kivesszük belőle a féloláhost.

„Én is lennék hazai, Ha megkérne valaki. Szönni, fonni nem tudok, De táncolni jól tudok.”

Gyimes a Keleti-Kárpátok vízválasztóján, annak legnagyobb, több tíz kilométer hosszan, a Csíki-havasokból Moldvába futó Tatros folyója völgyében terül el. Három nagy települése Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok és Gyimesbükk, a történelmi Magyarország legkeletibb határa. A nagy folyóvölgyből nyíló lefutó patakok mentén települt meg a népesség. E területek eredetileg a szomszédos csíki székely települések legelőbérletei voltak. Maguk a gyimesi csángók is legfőképp ezekről a településekről ideköltözött székelyek vagy Moldvából idevándorolt magyarok. A Székelyföld és Moldva irányából egyaránt érkezők első állandó telepeit egy 1747-ben keletkezett csíkszentmiklósi egyházlátogatási jegyzőkönyv írja le, mely szerint ebben az időben a gyimesi Lok területén tizenegy család, összesen hatvanhárom lélek telepedett meg szétszórt tanyákon.

„Feljött a nap tisztulásra, / Indulni kell más szállásra. / Más szálláson meg kell állni, / Ott más szokást kell tanulni” (gyimesi lakodalmi csujjogatás).

A gyimesi csángók az azóta eltelt több mint két és fél évszázad során az őket körülölelő tájat minden vonatkozásában kiismerték, s közben a vadont hegyvidéki kultúrtájjá alakították. Ma csaknem tizennégyezren élnek abban a negyven patakban (így nevezik a településrészeket), amelyet Gyimesnek hívunk. Határhelyzetük révén számos kárpáti és moldvai hatást is befogadva alakították ki sajátos kultúrájukat, mely településeik szétszórtsága ellenére is igen egységes, köszönhetően a határra szorultságukból fakadó elzártságnak.

Csekély termőföldjük miatt az itt élők főfoglalkozása a havasi állattenyésztés és a fakitermelés. Zárt helyzetük folytán népi kultúrájuk a székely paraszti műveltség archaikus rétegeit őrizte meg, együtt jellemzi a székely eredet és a kölcsönhatás a más kultúrával való találkozás miatt. Vonzotta is a néprajzkutatókat a vidék, hiszen olyan elemeket őrzött meg, amelyeket máshol nem volt lehetséges, de Gyimesben még ma is meg lehet találni őket. Rendkívül sokszínű a vidék, a táj diverzitása kimagasló a Kárpát-medencében, és ez formálta a benne élő embert is. Az is mutatja ezt, hogy rendkívül gazdag tánckultúra őrződött meg itt a mai kor számára is. Harmincötféle táncalkalmat és harminckétféle táncot tarthatunk számon, melyeket Kallós Zoltán és Martin György adott közre 1970-ben a Tánctudományi Tanulmányok hasábjain.

A gyimesi csángók táncalkalmainak sokasága jellemzi „Patakországot”. Az örömforrásra nagy szükség is van a hegyek sötét völgyeiben. Ezek az alkalmak típusaikban is sokszínűek, és nemcsak a naptári ünnepekhez, hanem különböző munkaalkalmakhoz és életkorokhoz is kapcsolódnak.

Már a gyermekkornak is megvoltak a táncalkalmai, a gyereklakodalomtól az „aprószentekelésen” és „tojászáson” át a „serketáncnak” nevezett gyerekbálig. Aztán jöttek az ifjak táncalkalmai, a „gyűlés” és a „guzsajaskodás”. Felnőttkorban az évkör szokásaihoz kapcsolódó alkalmakon túl lehetőséget adtak a táncra a különféle társas munkák is, főleg a kaláka, melyből itt legalább hétféle van: a szövő-, a ganyézó-, az építő-, a tapasztó-, a szénahordó, a juhteleltető és a Gyimesre jellemző úgynevezett lopókaláka. De csak ebből is van szöszlopó, pityókalopó, boronalopó, kenderlopó, gyapjúlopó és sajtlopó. Ez azt jelenti, hogy ha egy család szükséget szenved valamiből, meghirdetik a táncot az összeadására, ezzel segítve az érintetteket és persze a közösséget.

A gyimesi csángóknak rendkívül gazdag a tánckészletük. Ez azért is lehet így, mert otthonuk, e határvidék és nem túl régen megtelepedett kultúrtáj zártságában nemcsak a korok, hanem a stílusrétegek lenyomatait is megtartotta táncaiban. Tánckészletében egyszerre vannak jelen a régi és új stílusokra jellemző táncok, valamint különböző dialektusaik: Gyimes a közép-európai – Kárpát-medencei és a délkelet-európai – balkáni táncdialektus érintkezési vonalán fekszik. Tánckincsüket a Kárpát-medencei, a balkáni és közép-európai jellegű táncok jellemzik. E három réteg a táncok formai, zenei és funkcionális jegyei alapján világosan elválik egymástól.

A táncrepertoár hasonló gazdagságával, sokrétűségével és a tánckultúra ilyen éles rétegződésével máshol nem is találkozunk. A Balkán és a Kárpát-medence fejlődésbeli fáziseltolódása következményeként az egyik a középkori, a másik az újkori Európa jellegzetes táncformáinak késői hordozója. A gyimesi csángók peremhelyzetük révén mindkét dialektus tánckultúráját archaikus formában őrizték meg. Kárpát-medencei, jórészt magyaros jellegű táncaik a féloláhos, a verbunk, a lassú és sebes magyaros, a lassú és sebes csárdás, a kettős jártatója és sirülője, a lakodalmi mars és pantomimikus táncuk, a medvés.

A szabályozatlan szerkezetű szóló férfitáncok és páros táncok tartoznak ide, amelyekre az improvizatív egyéni táncalkotás jellemző. Így az egyes táncfajták motívumkincse gazdagon variálódik, szerkezetük nyílt és változékony. E körön belül is megkülönböztetünk régebbi és újabb stílusréteget. Régi stílusú tánc a féloláhos, a kettős jártatója és sirülője, a lassú és sebes magyaros. Az új stílust képviseli a verbunk és a csárdás.

A filmünkben bemutatott tánc a féloláhos, melyet – ahogyan a neve is mutatja – a gyimesi közösség is félig románnak tart. A szabályozatlan szerkezetű, ardeleana-kolomejka ritmusú kanásztáncdallamokra férfiak járták szólóban a táncok szüneteiben, külön rendelésre, a muzsikás előtt. Ezt a táncot csak kiváló tudású táncosok, olykor még nők is eljárták a lakodalmakban.

Zenéje, tempója, motívumkincse és szerkezete alapján az erdélyi legényesek régies altípusának tekinthetjük. Közvetlen változatai a csíki székelység körében szórványosan fordulnak elő. Szoros rokonságban van más vidékek egyszerűbb legényeseivel, a bukovinai székely silladrival, a szilágysági figurással, a dél-alföldi, bihari és szatmári oláhosokkal és az alföldi cigánytáncokkal. Ezekkel együtt átmeneti láncszemet jelent a fejlett közép-erdélyi legényes és a legegyszerűbb magyarországi és szlovákiai „ugrós-kanásztánc” család között. A gyimesi verbunk is a féloláhos motívumkincseiből építkezik, de tempója sokkal gyorsabb.

A féloláhost csak kivételes tehetségű táncosok járták, ilyen volt Blága Károly „Kicsi Kóta” is. Legfiatalabb hazai hivatásos táncegyüttesünk, a Fitos Dezső Társulat vezetői, Kocsis Enikő Harangozó Gyula-díjas és Fitos Dezső szintén Harangozó Gyula-díjas és érdemes művész mutatja be filmünkben Kicsi Kóta táncát.

Károly bácsi 1931. január 14-én született a gyimesközéploki Setétpatakon, kilencedik gyermekként. A család eredetileg csíkdánfalvi származású, Setétpatakra Gyimesfelsőlokról költöztek ki. Édesanyja gyakran énekelt otthon is, ilyenkor a gyerekek táncra is perdültek, és tanítgatták egymást a táncra. Így már nagyon korán megtanulták a gyimesi közösség táncait, és mehettek a serketáncba. Kicsi Kóta az édesapjától tanulta a férfitáncokat: a verbunkot és a féloláhost.

Táncostudása, hagyományőrző és közösség-összetartó tevékenysége elismeréseként 2003-ban a Népművészet Mestere díjjal tüntették ki.

De hogyan lesz valakiből jó táncos?

„Annak van egy kis magyarázatja, mert a táncot megtanulni nem lehet. Meg lehet, mert tanítják, de aki vérből nem örökölte, s gyermekkorától nem folytatta, főleg a gyimesi táncot, azt úgy megtanítani nem tudják, mint az eredeti, ahogy van. Gyimesi tánc van vagy harminckétféle, de hogy honnan szedték össze őseink, azt nem tudta még senki megmagyarázni, én sem tudom megmondani. Nem hasonlít semmihez. Azért is nehéz megtanulni egy városinak, mert nem mindegy, hogy egy ember tanít ötvenet, vagy ötvenen táncolnak, s egy nézi. Meg a szülőktől is függött abban az időben, mert a szórakozást a gyermekeiknek a szülők tanították legjobban meg” – mondta Károly bácsi 2008-ban, a Demokratában megjelent interjújában.

Kicsi Kóta igazi közösségépítő ember volt, ahogyan a tánc által a szülei is azok voltak. Már fiatalon a hagyományőrző csoport tagja lett, de ez a közösség négy év után felbomlott. 1974-ben alapították újra a csoportot, amelynek akkor már a vezetője lett, és ez így maradt egészen a megbetegedéséig. Kiváló vőfélyként (Erdélyben: gazda) is ismerték, tudta az összes lakodalmi szokást. Ezeket színpadra állítva is felhasználta több magyarországi amatőr néptáncegyüttes is.

Halála előtt néhány hónappal meglátogattuk a betegágyánál: a féloláhos füttyére még akkor is megindult a tekintete, fény gyúlt a szemeiben. Lélekben biztosan táncolt, de a teste már nem követhette. Nagy mester volt, aki igazán örömét lelte az életben, a legnagyobbat pedig a táncban és a setétpataki közösségben, amelyhez tartozott.

Az, hogy a gyimesi hagyományőrzőket személyesebben, közelebbről is megismerhette a táncházmozgalom és Magyarország néptáncosközössége, a nemrégiben elhunyt Sára Ferencnek és feleségének, Varga Zsuzsának s mára gyermekeiknek is köszönhető, akik választott hazájukként Gyimesben élnek. Munkájukat a Csoóri-sorozat filmjéből is megismerhettük.