Jókai Mór
Az utolsó eszménykép.
Mind elköltözött már: – kit a „cziprus lombja„
Tündér suttogással ringat szűz álomba;
Kit körül ragyogott a „szerelem gyöngye”,
Most takar zöld fűvel feledés göröngye.
A feleség, a ki a zászlót megvarrta,
Maga is nyugszik már, s a zászló alatta.
Megannyi eszménykép, kikért szive lángolt,
S zengett ajkán a dal forró kivánságról.
S ki valamennyi közt volt legdrágább kincse,
Az a régi haza: az is elmult, nincsen.
A kiről ő zengett, a kiért ő égett:
Szép asszony, szép haza – letünt régesrégen.
Csupán egy maradt meg, egy emlékszik rá még,
Fényes alakok közt egyedüli árnyék:
Egy szegény czigánylány, egykor piros arczú,
Tűz szeme, termete mint az őz, oly karcsú.
Ez a két sötét szem hogy lángolt miatta,
Ez a két sötét szem egyedül siratja.
Csak neki nem jutott egy húr sem a lantból,
Őt nem emelte föl, ő mindig alant volt.
Vad erdő, zöld mező tudja mit szenvedett,
Mindig leány maradt, sohase feledett.
Arczrózsája hervadt, szemlángi kihaltak,
Csak bánata maradt örök fiatalnak.
Nevét sem említik, ki utolsó híve,
Azt se kérdik tőle, miért fáj a szíve?
A költő alszik már, de művei élnek,
Imádott szép nőkről örökké beszélnek;
De arról a helyről, hova lelke lejár,
Csak a barna föld tud s barna czigányleány.
Jó, hogy nincs pénz!
Minden ország készen volna
Az eldöntő viadalra;
A tartalék ugráskészen,
A pattantyusok a résen,
Köszörülve kard, panganét,
Montirozva tiszt és kadét,
Áll mindenki harczra készen,
Csakhogy senkinek sincs pénze.
Itt a sok öldöklő szerszám,
Hozzá millió emberszám.
Elől-hátul töltő puska,
Granát s egyéb vasgaluska,
Gömbvető gép, harczborona,
Rakétafújó orgona,
Puskaporhordók tetézve,
Hanem senkinek sincs pénze.
Ürügy is volna rá elég:
A sok nagy kérdés égve ég;
Napoleon talentoma,
Nagy Péter testamentoma.
Sőt hirlik, hogy a magyarnak
Százezer bakancsot varrnak.
De a terv még heverészne,
Mert itt sincs senkinek pénze.
Mert ha mostan pénzünk volna,
Ágyú szólna, vér omolna.
Fegyvert addig le nem tennők,
A mig egymást meg nem ennők,
Nem férne ördög pokolba,
Annyian sietnénk oda.
Ugyan jó hát reánk nézve,
Hogy senkinek sincsen pénze.
A nemzet gazdasszonyaihoz.
Keserű pohár az élet,
Csordultig ürömmel tele;
Férfi könynél mi keserűbb?
Mitől e pohár megtele.
Mikor az erősebb félnek
Hajtja fejét alá a gond;
Lát roskadni, szertehullni
Közügyet és ősi vagyont;
Mikor mindennap a való
A reménynek szárnyát szegi: –
Ezt a keserü poharat
Édesítsétek meg neki
Nemzetem gazdasszonyai.
És míg az erősek lelke
Csak bút, gondot lel a földön,
A szebb felet kitünteti
Könnyelmü szív, divat öltöny.
Nem szebbek ők ily pompával,
Ragyogásuk a mi gyászunk,
Mulatságuk magunk tora!
És fölöttünk ég a házunk!
Ah, nekünk e könnyelmün szép,
De hiú ragyogás elől
Üdvet adó jó példával
Ti menjetek mostan elől
Nemzetem gazdasszonyai.
S a kit már a sorsa megtört,
Kit a végzet földre tiport,
Ki nem ismer más menhelyet
Csak az eget, s az úti port,
A nyomornak annyiféle
Változatos alakjait,
Kit a végzet büntetlenül
Kövekkel, átokkal hajít,
A kire már életében
Rá boríták a szemfedőt:
Gyöngéd kézzel járuljatok
Fölemelni a szenvedőt,
Nemzetem gazdasszonyai.
És a kik még nem tudják azt,
Mi a bánat? ifju lelkek,
Kik bennetek példaadó
Anyai kebelre leltek;
Ah, a hon egész jövendő
Sorsa most ti nálatok van.
Kincs a gyermek ifju szive!
Nemzet kincse van azokban;
Örökünk, mit egy ivadék
A másikra épen hoz át:
Tanítsátok meg szeretni,
Gyermekiteknek a hazát
Nemzetem gazdasszonyai.
A király és bolondja.
A Boldogasszonykép előtt
Térdel vezeklőn a király:
Lajos, kinek neve előtt
Ép a XI-ik áll.
A kápolnában senki sincs
Rajta kivül, csak a bolond:
Attul ugyan nem féltheti,
A mit a szent előtt kimond.
Bolond az, bamba és hülye.
Pofája torz és háta púp.
A lelke is, miként majom –
Koponyája, olyan lapult.
Ezért szereti a király:
Hogy magányában valahol
Egy embert lát maga körül,
Ki ott nyüzsög és kalatyol;
Hoszszuképü kisértetet
Arczfintorával elriaszt,
S mikor a »semmi« sír – sohajt,
Kaczajával elveri azt.
Templomba is (legjobban ott
Fél a király;) őt elviszi:
S mig a király imádkozik,
Mellé guggol Bohó Misi –
És a szétszedett olvasó
Gyöngyével a márványlapon
Játszik röhögve »kőkapóst«
Az oktalan emberbarom.
Térdét koptatva a király.
Körül csúszmászsza az oltárt:
Minden lépcsőt megcsókolva,
Gyónogatja bűnös voltát.
Öszszekulcsolt keze közé
Szoritja szurtos süvegét:
Rajt a védszent ólomképe,
S fetish és amulét egyéb.
»Óh drága jó kisasszonykám,
Barátnécskám, szerelmecském,
Légy irgalmas, ne gyönyörködj
Te barátodnak elestén.«
»Csináld ki, hogy megbocsásson
A jó Isten: Te rád hallgat;
Gyakoroljon a kedvedért
Velem bűnössel irgalmat!«
»– Én megölettem öcsémet, –
Ki oly vitéz volt, oly deli,
Mint a mily ferde én vagyok
És hibákkal teljesteli.«
»Megölettem gyönyörének
Legédesebb mámorában,
S gyönyörködtem lassú méreg
Hosszan ölő hatásában.«
»Oh! A haja mind kihullott!
És kezéről a körmei;
Foga is mind! Ételt, italt
Ugy kellett belé tölteni!«
»De Istenem! Mit tehettem?
Féltém tőle koronámat!
– Ugy-e; azt szabad félteni?
Gyanakodtam, hogy rám támad.«
»Aztán nem is én öltem meg,
Az a gonosz abbé tette.
– A gyilkost megmérgeztetém:
– Hát megbüntettem érette.«
»De azóta nincsen nyugtom.
Valami belül ugy mar, mar!
Még szivemig rágja magát,
Ha meg nem gyógyítasz hamar.«
»Óh aszszonykám, nagy barátném!
Tudod, mily jó vagyok Hozzád,
Bizony mondom, megérdemlem,
Hogy felém forditsd az orczád.«
»Ha e bajból kigyógyítasz,
Ha e férget elaltatod:
Adok Neked – még nem mondom
Meg, hogy mit? - de szépet, nagyot!«
»Vivát!« kiálta a bolond,
És közbe nagyot röhögött.
S megrázva a csörgő sipkát,
Szólt: »Ne boszantsd az ördögöt!«
Lakománál ül a király,
Körűle az országnagyok. –
Nincs kedv. – Mind béna a beszéd,
És minden arcz olyan fagyott.
»Talpra bolond!« mond a király.
»Játszál nekünk bohózatot!
Jó kedvre e mogorva kört
– Bolond vagy – csak te hozhatod.«
A dőre hull két térdire,
Csúszik-mászik szemforgatva,
Csörgő sipkáját kezébe
Áhitattal szorongatja.
»Oh drága jó kisasszonykám,
Barátnécskám, szerelmecském,
Légy irgalmas, ne gyönyörködj
Te barátodnak elestén.«
»Én megölettem öcsémet,
Ki oly okos volt és délczeg.
Mint a milyen bolond vagyok
Én és görbe, pupos, félszeg.«
»De Istenem! Mit tehettem?
Féltém a csörgő sipkámat.
S okos dolog volt azt tennem,
Mert a halott rám nem támad.«
»Aztán – nem is én öltem meg:
A baraczk volt, mit megevett.
Baraczkfát én kivágattam,
Hát nem tettem-é eleget?«
»De azóta nincs étvágyam!
Gyomromban egy kigyó mozog:
S mentül többet iszom – iszom,
Annál jobban szomjúhozok!«
»Ha e bajból kigyógyitasz,
Ha kigyómat kikergeted,
Neked adom, – még nem mondom,
Mit sipkámban rejtegetek!«
Vendégsereg hasát tartja,
Úgy kaczag e tréfa felett;
Még ilyen bolond nem volt itt!
… Csak a király – az nem nevet…
Életphilosophia.
Minthogy mostan a legjobb rend
Egymással beszélni per kend,
Tudós, avagy tudatlan szent
Ide hallgasson tehát kend.
Hogy ha már egyszer odabent
A kályhapadon ülhet kend:
Mást, a ki még meg nem pihent
Oda se is eresszen kend,
Jól megnagyságoljon mindent,
A kit nagy urnak talál kend,
Annak kiabáljon éljent,
Kitől maga is élhet kend.
Hogyha nagy ur egyet füllent
Azt igaznak esküdje kend;
Ha igazat mond a jöttment,
Az ellen tiltakozzék kend;
Ha valaki van odafent,
Annak szekerét tolja kend;
De ha alá felé menend,
Hagyja szépen gurulni kend,
Hogy légyen minden bajtól ment!
Az erősebbel tartson kend,
Ha pedig megszorítják kent:
Fordítsa jobbra a köpenyt,
Igy még nagyraviheti kend.
