Azt már többen is megírták, hogy a Jókai-regények kettős szerkezetűek: az eszményi tisztaság és az ördögi romlottság erői állnak egymással szemben. Így nem különös, hogy az íróóriás műveiben megformált nőalakok is ebben a kettősségben jelennek meg: szentek és démonok, segítő társak és végzetes csábítók, a rend fenntartói és a káosz megtestesítői.
„A Jókai-hősök útja, a férfiak útja a nagyvilág káoszából vezet vissza az egykor meglévő, de elvesztett paradicsomba. Ezen az úton egyenrangú társa a nő, a paradicsom visszaszerzésének feltétele a nő, nélküle nincs sziget, voltaképpen a nő a szigetteremtő erők legfőbbike. Ebben a kontextusban kell értelmeznünk Jókai nőalakjait, szentjeit és démonait” – írta Nyiri Péter, az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke. S valóban, Jókai radikálisan szakít a hagyományos, családközpontú női szerepfelfogással. Írásaiban a nők nem csupán az anyák és feleségek szerepét töltik be, hanem olyan autonóm egyéniségek, akik szabad akaratuk szerint alakítják sorsukat, választásaikat pedig a társadalmi előítéletekkel szemben is érvényesítik. Margócsy István is kiemelte, hogy a szövegekben megjelenő nőalakok „mind szerepükben, mind pedig teljesítményükben a férfiakkal teljesen egyenrangúaknak tűnnek fel. Soruk a népvezéri, nemzetpolitikusi képességű, vadászó, párbajozó, kardot kovácsoló Dalmától (A varchoniták), a világbirodalmat és világháborút irányító Sasza asszonytól (A jövő század regénye), a férfias próbatételekben, súlyemelésben és állatszelídítésben is kiváló Imolán, a fiúleányon (Bálványosvár), a farkasvadászatban kitűnő Lizandrán (A kis királyok) át a cégvezetésben és üzleti könyvelésben is elsőosztályúan teljesítő Tímeáig (Az arany ember) és Zboróy Blanka grófnőig (Egy az Isten) vezet; de az is megemlíthető, hányszor öltenek leányok Jókainál úgy férfiruhát, hogy nemcsak hogy nem ismerik fel őket, de minden szempontból meg is felelnek a férfiúval szemben támasztott elvárásoknak és kívánalmaknak.”
A regényeiben megjelenő nőalakok sokszínűsége és gazdagsága azt bizonyítja, hogy Jókai nem csupán – Fábri Anna szavaival élve – „a hölgyek lovagja” volt, hanem egy olyan író, aki felismerte a nők sokrétű szerepét a társadalomban, az erkölcsben és az egyéni önmegvalósításban is.
„Elmultak az idők, midőn a nőket guzsalyhoz és varrótűhöz utasítá a közvélemény: akkor a férfiak kardot és lándzsát forgattak, e fegyverek nem illettek női kezekbe, de most férfi uraimék letették a kardot, tollat fogtak fegyverül kezökbe, s ez nem olly nehéz: hogy női kezek is el nem bírnák. Azért csak hagyjuk: hogy a szellem emancipálja magát: engedjük, sőt adjunk rá módot, hogy mindenki tanuljon gondolkozni, mert bizony eljön az idő, mikor mindenkinek szüksége leend saját eszére, legyen férfi vagy asszony…” (Jókai Mór)
Az arany ember Tímeája
„Mintha ez is szent volna.
Ez arc nem halavány, de fehér; a márvány, a kristály önerejű fehérsége az, olyan jogos sajátja a fehér szín, mint az abyssininak a fekete, a malájinak a sárga. Semmi idegen színvegyülettől nem háborított fehérség. Melyre nem idéz pírt sem a szemközt fúvó szél, sem a szemébe néző férfitekintet.
Igaz, hogy még gyermek, alig több tizenhárom évesnél; de magas, nyúlánk alak és komoly, szoborszerű arc, tökéletes antik vonásokkal, mintha anyja a milói Venusl arcán feledte volna szemeit valaha.
Sűrű, fekete haja valami érces fénnyel bír, minő a fekete hattyú tolla. De szemei sötétkékek. Két hosszú, vékonyan rajzolt szemölde csaknem összeér homlokán; az ilyen összeérő szemöldök valami varázshatalmat kölcsönöznek az arcnak. Ez a két vékony szemöld együtt mintha valami fekete aureole volna egy szentkép homlokán.
A leány neve Timéa.”
Az Egy az Isten Zboróy Blankája
„Blanka szép volt, de az a perc, melyben a bűnbocsánat és áldás pálmalevele kezébe jutott, valami oly megdicsőülést kölcsönzött arcának hogy a rátekintő ezernyi szem előtt úgy tűnt fel, mint egyike azoknak a szent alakoknak, akik fölemelkednek az égbe.
[…]
Blanka, kinek kedélye nagyon is hajlandó volt a bizalomra, tartott magának olyan embereket is, akiknek ne higgyen. Ez megengedhető fényűzés egy asszonynak, aki már ily fiatal korában annyi szenvedésen ment keresztül.
[…]
Eddig Blanka csak vendég volt a sors asztalánál, akinek szabadságában áll lamentálni afölött, hogy hogyan tudja a szakács így elrontani az ételeket. Amint azonban a magányházhoz átköltözött, alkalma lett a tűzhelyhez is közel jutni, s megérteni, hogyan készülnek azok a keserű falatok, amiket az univerzális szakács – akit majd kormánynak, majd gondviselésnek, majd reakciónak, majd népképviseletnek, majd önuralkodónak, majd forradalomnak, majd diplomáciának neveznek – a szegény spártaiak közasztalára feltálal?”
Az arany ember Athalie-je
„A leány kifejlett idomú, büszke szépség, kinek karcsúságát még előbbre segíti a vállfűző; magas cipősark és hajdísz emelik termetét, kezein félkesztyűket visel, s körmei hosszúra és hegyesre vannak eresztve. Arca a rendbe szedett báj, piros, felvetett élveteg ajkak, rózsás arcszín, szívesen mutogatott fehér fogsorok, mosolygó gödröcskék az állon és orcákon, hajlott, finom orr, fekete szemöldök és villogó szemek, amiknek ragyogását még emeli az, hogy erősen kiülnek, mintegy támadólag. A szép alak oly büszkén tudja magát tartani hátravetett fejével s dacoló keblével.
Ez Athalie kisasszony. […]
S büszkén, mint egy győzelmes démon, hagyta el Mihály szobáját. Még az égő viasztekercset is fölvette az asztalról, és elvitte magával, otthagyva a sötétben a lesújtott férjet. Hiszen megmondta már neki, hogy ő nem alázatos szolgálója, hanem védördöge ennek a háznak.”
A kis királyok Lizandrája
„Lizandra a két tűzrakás között foglalt állást. Az is igen helyes hadászati pozíció volt. Szépen az arcához fektette a puska agyát, jól odaszorította vállához, csendesen megvárta, míg a puskacső hegye ott lesz, ahol a farkasnak a feje van; akkor elrántotta a ravaszt, a fegyver eldördült, s a dúvad nagyot ordítva ugrott fel a levegőbe, s aztán hanyatt vágta magát. Gyönyörű lövés volt. Azzal hirtelen a másik farkas ellen fordult, mely éppen akkor dugta elő a bozótból a fejét; annál már egy kissé elhamarkodta a dolgot, de azért az is megkapta a magáét. Nem pusztult el ugyan a lövéstől egyszerre, még elinalhatott; de hogy nagyon megbánta a dolgát, azt bizonyítá a keserves ordítozása, ami nemsokára elnémult a sziget távoli bozótjában.
Lizandra egészen más embernek érezte magát. Valamikor gyermek korában azt kérdé Manótól: hát te hogy tudtál egyszerre leányból férfiúvá változni? – Hát így ni!”
