És ugyanígy: bárhová vigyen is az élet, magunkkal visszük Magyarországot, mert a makettje a szívünkbe van írva: olyasféle, mint egy mini Magyarország-park, amelyen legszívesebben utcáról utcára, épületről épületre, városról városra, sőt emberről emberre végigvezetnénk az európai látogatót, hogy elmondjuk, kik vagyunk, és bízhassunk benne: valóban meg is érti. Nagy elánnal, magabiztosan, és kissé mégis aggódva, hogy amit elmondunk, csakugyan érthető-e olyasvalaki számára, aki nem magyar. Szerénységet tettetve számolnánk be neki egykori kalandozásainkról, és hogy bizony, nem csalás, nem ámítás: hátrafelé, a nyeregből lőttünk. Büszkék vagyunk rá, hogy egykor rettegtek tőlünk, a szilajságunkra, be nem illeszkedésünkre, dacosságunkra. De gyakran hivatkozunk az idegenségünkre is: hogy bennünket senki sem ért – és nem mindig világos, hogy mikor dicsekszünk, mikor panaszkodunk. A különös nyelvünkről meg a kicsinységünkről beszélnénk ott a parkban, és arról, hogy mégis mekkora a hírünk, mennyi aranyat gyűjtünk az olimpiákon, mennyi Nobel-díjast adtunk-adunk a világnak. Szóba hoznánk a találmányainkat, és azt is, hogy mi aztán mindig feltaláljuk magunkat: igen, igen, a forgóajtó. Mert kérem, a magyar nem hagyja magát. Legyőz minden akadályt, és elismerést vív ki. Megállja a helyét, bárhová is kerül. Zseniket adunk a világnak, a mesék legkisebb királyfijának módjára bizonyítjuk rátermettségünket, leleményességünket, mondanánk a makettpark vendégének. Mi, magyarok többet adunk a világnak, mint amennyit kapunk, mégse írjuk fel a tartozást. Inkább erőfölösleg, mint hiány.
Talán kétféle szándék dolgozik bennünk egyszerre? Lehet, hogy a különbözésünkre éppúgy büszkék akarunk lenni, mint az odatartozásunkra, európai polgárságunkra? Hogy fáj, amikor bizonygatnunk kell, ami magától értetődő, és éppen azért vagyunk annyira dacosak, mert erre a dacra rákényszerülünk? Egy biztos: az a legkisebb fiú bejárja a világot, és bárhová keveredik, megkedvelteti magát. Lehet, hogy híres kutató, professzor Heidelbergben, utcazenész Prágában, lángosbüfés Tallinnban, festő Amszterdamban, divattervező Párizsban. Vagy hegymászó, aki odavész egy nyolcezres csúcson. De a kabátja bélésébe varrva, ez egész biztos: ott van Magyarország térképe.
Élünk, megélünk, túlélünk. Itt, Európában. Itt, a Kárpát-medencében. Itt, Magyarországon, ahol ötszáz év múltán is magyarul emlékezünk Mohácsra. Felemeljük a tekintetünket, mert Európa a déli harangszó, az Országház, az esztergomi bazilika, a magyar Alföld, Csíksomlyó, Csontváry Magányos cédrusa és Arany balladái. Európa otthonos, valami belőlünk.
