A magyar irodalomtörténetben örökre helyük van az olyan legendás költőbarátságoknak, mint amilyen Petőfi és Arany, Kosztolányi és Karinthy, Babits és Szabó Lőrinc vagy Móricz és Ady között szövődött. A szakirodalom nem a klasszikus esetek között említi a nagy mesemondó, Jókai Mór és a forradalmár költőzseni Petőfi kapcsolatát, mely szeretetre és elismerésre épült, igaz, heves volt, nagy érzelmi amplitúdókkal, és végét nem Petőfi korai halála okozta.
Az, ahogyan a művészek, illetve az értelmiség ismerkedett és érintkezett egymással, korszakalkotó változáson ment keresztül a 19. század első felében. „A körülményes és természeténél fogva személytelen levelezés gyakorlata helyett a hangsúly a személyes kapcsolattartásra helyeződött át, Pest és Buda fokozatosan kulturális centrummá vált. Egyre gyakoribbak lettek a társasági összejövetelek, baráti találkozók, melyek fő helyszínei a magánházakban rendezett zenés vagy irodalmi szalonok és a kávéházak lettek. Itt származástól és mindennemű hovatartozástól függetlenül tudtak az írók, költők, újságírók, színházi szakemberek találkozni, alkotni, közéletről, politikáról és kultúráról értekezni” – mondja a korszakról Steinmacher Kornélia irodalomtörténész. Bár ez a változás különösen is jellemezte az egyre pezsgőbb kulturális életet élő Pestet, Jókai és Petőfi nem itt, hanem a már akkor is patinás Pápai Református Kollégium diákjaként találkozott először 1841-ben.
Kapcsolatuk eleinte kissé ellentmondásos volt, mivel Jókai nem tudott mit kezdeni Petőfi sok esetben polgárpukkasztó viselkedésével, öntörvényű megnyilvánulásaival. Több írásos feljegyzés is tanúskodik arról, hogy a költő nem volt hajlandó a kollégium uniformisát hordani, helyette bakaruhájával borzolta a kedélyeket, a tanterem hátsó sorában ülve gúnyt űzött tanáraikból és nevetséges kiejtésével Vörösmarty Szózatából is. Mindeközben Jókait példás magatartású, választékos modorú, eminens tanulóként tartották számon az iskolában, érdemkönyvében a tizenegy tantárgyból mind a két félévben csupa jeles osztályzat díszelgett.
Mindezek dacára szembetűnő rokonszenv kezdett bennük kialakulni egymás iránt, s a diáktársi viszonyon túl közös alkotói korszakot is megéltek Pápán. Hetente kétszer részt vettek a Tarczy Lajos professzor vezette önképzőkörön, ahol kreatív írással foglalkoztak, irodalmi műveket írtak, elemeztek és fordítottak. A tanév végén Jókai rendszeres és erős mellkasi fájdalmai miatt hazautazott Komáromba, ahová kicsivel később követte Petőfi és unokatestvére, az ugyancsak diáktárs Orlai Petrich Soma is. Eredetileg csak néhány óráig terveztek maradni, de végül három napon át élvezték a Jókai család vendégszeretetét. Ez az alkalom ugyancsak sok szép közös emlékkel gazdagította a két irodalmárt.
„Ez több volt, mint barátság, több, mint testvéri szeretet”
A következő szemeszterben már Kecskeméten ért össze az éppen a hányatott sorsú vándorszínészek mindennapjait tengető Petőfi s a jogot hallgató és a családi burok által megkímélt Jókai élete. Az alföldi városban mélyült el igazán barátságuk, mester és tanítvány kapcsolat kezdett kibontakozni közöttük. Petőfi volt a „szellemi vezető”, Jókai pedig anyagilag mentorálta-segítette barátját. Jókai tizenhat-tizenhét éves volt, amikor a Magyar Tudományos Akadémia pályázatára A zsidó fiú címmel megírta első drámáját. A részvétel feltétele a kézírás felismerhetőségének elkerülése érdekében az volt, hogy a művet ne a szerző, hanem másvalaki jegyezze le. A feladatra Jókai Petőfit kérte meg, elsősorban azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ezzel is támogassa folyvást szűkölködő barátját.
Aztán a kapcsolat már Pesten folytatódott, ahol Jókai bojtár lett Asztalos István ügyvédnél, majd jurátusként Molnár József irodájában dolgozott. Petőfi ekkor már a fővárosban lakott, irodalmi munkákból tartotta el magát, és büszkén fürdőzött egyre látványosabb népszerűségében. Segédszerkesztője volt a Vahot Imre vezette Pesti Divatlapnak is, mely lehozta Jókai első regényét, a Hétköznapokat. E ponton fonódott össze ismét a két fiatalember sorsa. Pályájuk az irodalmi életbe való beépülésük során is párhuzamosan haladt, és egyre szorosabb kapcsolatot alakítottak ki. Összetartozásukat egymást megszólító műveikkel, a másikról szóló nyilatkozataikkal és nem utolsósorban egymásra épülő poétikájukkal is hangsúlyozták.
Petőfi őszinte örömmel fogadta Jókait, táplálta írói ambícióit, és büszkén mutatta be fiatal írótársainak. „Üdvezellek, ifju pályatárs, / Pályatársam s szeretett barátom! / Egykor én terólad jósolék, / S jóslatom most teljesedni látom.” Így beszélt barátjához az Egy fiatal íróhoz című versében, melyet néhány hónappal később a Jókai Mórhoz című költemény követett. Ez már csak azért is különlegesnek számított, mert míg Petőfit számos kortárs méltatta verseiben, addig ő ezt ritkán viszonozta.
Afféle testvéri viszony volt az övék, a két évvel idősebb Petőfi bátyként patronálta és szakmailag mentorálta a fiatalabb és tapasztalatlanabb Jókait. „Ez több volt, mint barátság, több, mint testvéri szeretet” – írta egy barátjának Jókaihoz fűződő viszonyáról. S nemcsak bevezette Jókait a pesti irodalmi életbe, de még írói nevéről is ő gondoskodott. Úgy gondolta ugyanis, hogy Jókai eredeti keresztneve, a Móric túl puritán, és nem illik egy hozzá mérhető tehetséghez, s azt javasolta, vegye fel a sokkal jobban csengő Mór nevet. Azt, hogy mennyire túlzásba vitte a Jókai körüli bábáskodást, az is hitelesen bizonyítja, hogy bár az író eleinte tiltakozott a rövidebb keresztnév ellen, Petőfi szerkesztői hatalmánál fogva ezen a néven publikálta barátja írásait az akkor épp társszerkesztésükben megjelenő Életképek című lapban.
Tűz és víz – mégis vonzásban
Az irodalom egyértelműen közös nevezőre hozta őket, ez azonban nem mondható el külső és belső karakterükről. Jókai magas, sármos emberként teljesen megfelelt a kor férfiideáljának, szabályos arcával, kék szemével, szelíd tekintetével, kedves modorával kedvelt volt a hölgyek körében. Mikszáth Jókai-monográfiájából megtudhatjuk – a rá jellemző meseszerű jelleg lehántása után is –, hogy Jókai élete végéig valósággal gyerek maradt, önállótlansága miatt többen irányítgatták – ahogyan Petőfi vagy később első felesége, Laborfalvi Róza is tette. Az író nyugalmat, szeretetet árasztott, távol állt tőle a vitatkozó hajlam, társaságban hallgatag volt, inkább csak megfigyelte a körülötte zajló eseményeket. Petőfi mindennek a szöges ellentéte volt: alacsony termete, vézna, szikár alkata nyughatatlan, kiállhatatlan, öntörvényű, formabontó bensőt rejtett. Amilyen könnyen kötött barátságot, ugyanolyan hirtelen és szenvedéllyel össze is rúgta a port bárkivel. S nemcsak viselkedni szeretett kirívóan, de öltözködni is. Nem olyan ember volt, aki hallgatagon belesimult volna a társaságba.
Egy fedél alatt
Barátságuk nem kizárólag a művészi kiteljesedésben öltött testet, hanem a magánéletüket is átszőtte. Például 1847 novemberétől fél éven át közös szálláson laktak. A friss házas Petőfi színész barátját, Egressy Gábort bízta meg azzal, hogy „kényelmes, szolid és megfizethető” lakhelyet keressen az ő és Júlia részére. Az 1838-as árvíz után újjáépült Dohány utcai Schiller-ház első emeletén található lakás nemcsak az ifjú házaspár elvárásainak felelt meg, mérete és szobaelosztása miatt egy középosztálybeli polgári család esetében is tökéletes választásnak bizonyult volna.
Viszont mivel a fiatalok számára túl nagynak bizonyult – előszobából és három utcai szobából állt –, az egyik, külön bejáratú helyiséget kiadták Jókainak, ami némi anyagi bevételt is hozott a konyhára. A lakás berendezése, bútorzata szegényes volt, ám annál figyelemre méltóbbnak számított a korabeli írások tanúsága szerint Petőfi díszkiadású, acélmetszetekkel illusztrált művekből álló könyvtára és Júlia kottagyűjteménye.
A napokat nagyrészt együtt töltötték, a közös ebédet a közeli Arany Sas fogadóból hozatták. Esténként beszélgettek, felolvastak egymásnak saját műveikből vagy francia költők írásaiból. Nyelvórákat is adtak egymásnak, s például az étkezések ideje alatt csak angolul volt szabad megszólalni. Vacsora helyett inkább teáztak, s amit így megspóroltak, azt színházra költötték. Jókai így számolt be anyjának, özvegy Jókay Józsefnének a közösen eltöltött időkről: „…Együtt lakom Petőfiékkel dohányutczában 373 szám alatt első emeletben. Szép szállásom van. Itthon szeretnék ezentul szállásomon ebédelni s igen kérem e végett kedves anyámat sziveskedjék nekem egy ezüst evőeszközt, (kanalat, kést és villát) megrendelni Üveges uramnál, boldogabb időkben itt csináltatnám, de ez évben kissé megkell szorítnom kiadásaimat.”
Szerelem jött, barátság ment
Aztán Jókai nagy vihart kavaró szerelmi ügye eltávolította egymástól a két barátot. 1848. március 15-én este a Nemzeti Színház társulata a Bánk bánt játszotta, melyben Gertrudis szerepét a kor ünnepelt színésznője, a 19. századi magyar színjátszás meghatározó alakja, Laborfalvi Róza alakította. Még az előadás előtt, a színfalak rejtekében találkozott először Jókai az elbűvölően szép színésznővel, aki teljesen megbabonázta. Viharos sebességgel kialakuló szenvedélyes viszonyukat nemcsak az író környezete nézte rossz szemmel, de némi túlzással állítható, hogy a városban mindenki erről pletykált. A 19. században ugyanis a színésznők társadalmi megítélése gyakorlatilag a prostituáltakéval volt egy szinten. Petőfi sem tartotta Mórhoz méltónak a „lepedő színésznőcskét”. Nemcsak azért ellenezte hevesen Jókai választását, mert Róza nyolc évvel idősebb volt a barátjánál, de egy házasságon kívül született tizenhárom éves lányt is hozott magával a kapcsolatba.
Petőfi valójában félt, nem akarta, hogy Jókai felnőjön, és kikerüljön az irányítása alól, amit a szenvedélyes szerelmi viszony kilátásba helyezett. Amikor az új pár 1848. június végén kiköltözött nyaralni egy svábhegyi kis vincellérházba, Petőfi hatalmas energiákat ölt készülődő frigyük megakadályozásába. Először ő maga próbálta lebeszélni Jókait döntéséről, majd miután ez nem vezetett sikerre, a legenda szerint botrányt csinált az eljegyzési vacsorán: a „vén személyt” a hűtlenségéről szóló pletykákkal próbálta befeketíteni. Odáig merészkedett, hogy Jókai ellen lázította még a családját is. Levelet írt a nővérének és édesanyjának, s kérte őket, hogy „segítsenek neki egyetlen barátját olyan veszedelemtől megmenteni, mely annak egész életét tönkretevéssel fenyegeti”.
Az egyébként kulcscsonttörésből lábadozó édesanya Komáromból Pestre utazott, s megérkezett Jókai Eszter is, aki elvitte öccsét abba a lánynevelő intézetbe, ahol Róza lánya nevelkedett. Azonban Jókait nem sikerült eltántorítani: a szerelmesek elszöktek a család elől, és a kitűzött időponthoz képest egy nappal korábban, 1848. augusztus 29-én összeházasodtak. Mindenképp érdemes megjegyezni, hogy a kapcsolat rácáfolt a minden irányból záporozó baljóslatokra, és kiállta az idők próbáját: Jókai és Laborfalvi ugyanis még az ezüstlakodalmukat is megülhették.
A végső döfés
A legtöbb irodalomtörténész egyetért abban, hogy ezt az incidenst idővel talán kiheverte volna a több ponton biztos alapokon nyugvó barátság. De történt még valami, ami visszafordíthatatlanná tette az elszakadást. Az Életképek című lapot 1847. április 30-tól társszerkesztőként együtt készítette Jókai és Petőfi. Amikor utóbbi látta, hogy az augusztus 21-i országgyűlési választások során Vörösmarty a kormány mellett tette le a voksát, azonnal verset írt, melyben szenvedélyesen elítélte az idősebb pályatársat. Barátai nem értettek egyet Petőfivel, és tiltakoztak a költemény kiadása ellen. Ő azonban a családja elől bujdosó Jókai távollétében – a kollektív felzúdulás ellenére is – megjelentette a verset az újságban.
Jókai válaszul szerkesztői nyilatkozatban rosszallotta Petőfi eljárását, aki erre kíméletlen hangú ellennyilatkozatban felelt, hálátlansággal vádolva őt. Tiltakozott a leckéztetés ellen, és végül felmondott a kiadónál. „Jókai nagyon sokat engedett és tűrt Petőfinek. Óriási csalódást okozott számára, hogy Petőfi jogot formált arra, hogy a magánéletébe ilyen markánsan beleszólhasson, de ez a harag és csalódás idővel talán enyhült volna benne. A Vörösmarty-ügyet azonban már nem tudta lenyelni, az volt az utolsó csepp a pohárban. Az eset után a barátságuk felbomlott, minden érintkezést megszakítottak egymással” – hangsúlyozza Steinmacher Kornélia.
A legenda szerint még egyszer találkoztak: 1849-ben egy lakoma alkalmával, amelyen Jókai felköszöntötte azokat, akik meghalnak a hazáért. Erre Petőfi, elbúsulva a halál sejtelmétől, odalépett hozzá, és így szólt: „Köszönöm, hogy én értem is ittál.”
A történtek ellenére Jókai élete végéig elkötelezetten ápolta Petőfi emlékét, és meghatározó szerepet vállalt a költő kultuszának éltetésében. Számos írásában, visszaemlékezésében, például Az én kortársaim vagy az Egy magyar költő életéből című műveiben elismerően beszélt egykori barátjáról. Amikor 1880-ban megnyitották a nagyközönség előtt Petőfi kiskőrösi szülőházát, a nagyszabású rendezvényen elvállalta a nyitóbeszédet, mely máig emlékezetes: „Ifjú koromban mint költőt, mindig magam előtt láttam Petőfit, mint jóbarátot, mindig mellettem. Azóta hosszú idő múlt el, de a költő még most is mindig előttem repül, a jóbarát most is mellettem áll.” Petőfi tehát hatott rá, sőt, Jókai haláláig magában hordozta emlékét. Amikor azonban egyszer egy újságíró a barátjáról faggatta a már igencsak koros írót, az rövid gondolkodás után csak annyit bökött oda: „Petőfi? Az egy borzalmas ember volt!”
Források:
Így élt Petőfi és Jókai a Dohány utcai Schiller-házban 1848 márciusában
Jókai Mór nyitóbeszéde a Petőfi Szülőház nyitóünnepségén Turek Miklós tolmácsolásában
