Milyen attitűd szükséges a vizuális, festői képalkotáshoz?
Erre két szemléletmódból tudok válaszolni. Laikus, rajzórákon részt vett emberként olyasmiket mondanék, hogy: kreativitás, jó képzelőerő, kézügyesség, érzékenység. Ha viszont művészetterapeutaként gondolkodom, akkor ezeket mind áthúzom, és annyit mondok, hogy: nyitottság és őszinte érdeklődés.
Mintha ez csak egy bizonyos elit kiváltsága lenne. De én azt az álláspontot képviselem, hogy mindannyiunkban van kreativitás, érzékenység és alkotói attitűd – a futószalag mellett álló, gyárban dolgozó emberben éppúgy, mint a mindennap új vizuális világot kitaláló grafikusban.
Csak ennek a megnyilvánulása talán attól is függ, hogy ezt elhisszük-e magunkról, vagy sem, akarjuk-e az identitásunk részévé tenni, vagy sem. Az más kérdés, hogy ezt a fajta kreativitást hogyan lehet megszólítani. Nagyon tetszik A kreatív folyamat: Az alkotás mint életmód című könyv szerzőjének, a producerként dolgozó Rick Rubinnak az a gondolata, miszerint mindannyian alkotó emberek vagyunk, hiszen már az is egyfajta alkotási mód, ha úgy döntünk, hogy új útvonalon megyünk haza a megszokott helyett, vagy új recept szerint készítünk el egy ételt.
Mi módon lehet felszínre hozni az említett alkotói vágyat?
Elsősorban talán azzal, hogy figyeljük a bennünket körülvevő világot, és ha olyan inger ér, ami elmozdít valamit, nem félünk azt kicsatornázni valamilyen alkotássá. Persze ez sokaknak nehezen megy, ha korábban nem csináltak ilyesmit. Ezzel hazabeszélek, de szerintem érdemes részt venni kreatív foglalkozásokon, például művészetterápiás gyakorlatokat végezni. Számtalan példát láttam arra, hogy a hozzám érkező emberek – akik sok esetben gyerekkorukban rajzoltak utoljára, és azt gondolják magukról, hogy tehetségtelenek – annyira lendületbe jönnek, hogy szinte le sem lehet állítani őket.
A mai, teljesítményorientált világban könnyedén tűnhet felesleges tevékenységnek a játékos, látszólag cél nélküli alkotás, és ha valaki mégis erre adja a fejét, gyakran ebben a folyamatban is megjelennek az elvárások, hogy hogyan kellene vagy nem kellene alkotni.
Sokan nőnek fel olyasmit hallva, mint hogy: ne legyél már olyan álmodozó, ne firkálgass a lap szélére, legyél komolyabb! Persze, az életben maradásunkhoz fontos, hogy két lábbal álljunk a földön, de ugyanolyan fontos a játékosság és a kreativitás megélése is. Már csak azért is, mert ezek nem csupán a művészi alkotásban segítenek, hanem fejlesztik a problémamegoldó készséget, a stressztűrő képességet, a kooperációs készséget és a társas kapcsolódás képességét is.
Hogyan találhatunk vissza a bennünk rejlő felszabadult, gyermeki játékossághoz?
Szerintem talán az a legfontosabb lépés, hogy képessé váljunk a belső monológunk és a kívülről jövő hatások megkülönböztetésére, és arra, hogy kreatív lényként gondoljunk önmagunkra – hiszen, bár egy művészetből élő személynek értelemszerűen meg kell felelnie bizonyos elvárásoknak, ha a saját jóllétünkért, örömünkért történő alkotásról van szó, én hiszek benne, hogy nem létezik olyan, hogy valaki tehetségtelen. Sűrűn közlik velem az első foglalkozásunkra érkező emberek, hogy nincs jó kézügyességük és vizuális látásmódjuk, majd kiderül például az, hogy gyerekkorukban letörte a lelkesedésüket a rajztanárjuk. Hogy nem merik papírra vetni az ötleteiket, mert mások hatására elhitték magukról, hogy tehetségtelenek vagy nem való nekik ez a terep – szerencsére a művészetterápiás technikákkal azért elég hatékonyan tudjuk oldani ezeket az elakadásokat. Ott van például Jókai Mór is, aki bizonyítja: attól még, hogy nagy eredményeket ért el reál területeken és ügyvédi végzettséggel is rendelkezett, a művészeti vénája is erős volt. Ezek nem csak vagy-vagy, de is-is dolgok is lehetnek.
Én úgy vagyok művészetterapeuta, hogy pálcikaembereket tudok csak rajzolni. Rengeteget montázsolok, kollázsolok, tizenkét évig táncoltam, de nincs művészi előképzettségem, az alkotásaim nem szépek a klasszikus értelemben véve, viszont – és ez a legfontosabb – örömet okoz az elkészítésük.
Hogyan formálja a jellemet és segíti a művészi karakter kibontakozását a vizuális képalkotás folyamata?
Számtalan kutatás igazolja, hogy a kézzel történő gyakori alkotás javítja a motorikus képességeket, a memóriát, a kézügyességet. A színek ábrázolása segíti a fókuszáltságot és erősíti a jelenlét élményét, amire a 21. századi, folyton multitaskingoló embernek szerintem kifejezetten szüksége van. Ennek pedig bizonyítottan jótékony hatása van az immunrendszer működésére is.
Mindez rendkívüli módon fejleszti a személyiséget. Azt is kutatás bizonyítja, hogy negyvenöt percnyi, akár minden művészi előképzettséget nélkülöző alkotás hetvenöt százalékkal csökkenti a kortizolszintet. Bizonyított tény, hogy az alkotás mint önkifejezést segítő aktivitás csökkenti az izolációra való hajlamot és segítheti a társas kapcsolódás megélését. Jókai elég neurotikus, szorongó, magának való fickó volt, én úgy sejtem, a kreatív alkotás és önkifejezés megélése is hozzátehetett ahhoz, hogy összebarátkozzon az alkotó szemléletű márciusi ifjakkal, Petőfiékkel, és sorstársi közösséget éljen meg velük.
Milyen folyamatbeli hasonlóság és eltérés van a festői és írói önkifejezés között?
Valószínűleg ez mindenkinél más, de én úgy képzelem, hogy az alkotás mögötti motiváció nagyon hasonló lehet, csak épp eltérő csatornán jönnek ki a tartalmak. Teoretikus szinten azt mondom, hogy a festészet talán előbb szólítja meg azt, aki verbálisan nehezebben fejezi ki magát, mint mondjuk színek segítségével – az ilyen egyének számára nagyon jó eszköz a művészetterápia –, viszont a festés és az írás egyaránt képalkotó folyamat, hiszen a költők is gyakran képekben fogalmaznak. Én mint hobbiszinten festő és író ember azt tudom mondani, hogy ugyan más-más eszközök által, de bizonyos szinten ugyanaz történik a két alkotó folyamatban. Jókai festett, írt, sőt még szobrászkodott is – mindig megtalálta azt a nyelvet, amellyel a legmegfelelőbben tudta elmesélni a benne megfogalmazódott történetet.
A képi ábrázolásban való jártasság miért lehet jó alapja a szenzitív szövegalkotásnak?
Nem vagyok biztos benne, hogy feltétlen jó alapja lehet. Újságíróként számtalanszor találkoztam olyan fantasztikus képző- vagy táncművészekkel, akik – saját bevallásuk szerint is – nehezebben fejezték ki magukat verbálisan, míg a mozdulataikkal, az alkotásaikkal a legkomplexebb történeteket mesélték el. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy ha valaki hosszú időt tölt el alkotói folyamatban, akkor utána már könnyebben megtalálja a hozzá kapcsolódó szavait is. A művészetterápiában legalábbis gyakori jelenség, hogy bizonyos érzelmek képi megjelenítése után könnyebben megy az adott érzelmekről történő beszéd.
Milyen gyakorlatok során lehet a színek, formák ismerőjéből a szavak mesterévé válni?
Az intuitív írásos gyakorlatok például sokat segíthetnek ebben. Ezeknek az egyik legegyszerűbb módja, ha beállítjuk a stoppert egy percre vagy beteszünk egy lehetőleg instrumentális, dalszöveg nélküli zenét, és azt hallgatva gondolkodás nélkül, teljesen összefüggéstelenül, tét nélkül, szabadon leírunk minden szót, mondatot, érzést, akár versrészletet és tulajdonképpen bármit, ami az eszünkbe jut.
De nagyon sokfajta gyakorlat van, például Hemingway módszere is nagyon izgalmas. Ő azt vallotta, hogy hat szóval bármilyen történetet el lehet mondani, és ezt a következő hat szóval érzékeltette: Babacipő eladó: soha nem hordta senki. Érdemes kipróbálni, hogy mi milyen történetet tudunk elmondani így.
Hogyan lehet lebontani az oldott kreatív alkotás gátjait az intuitív működés érdekében?
Hú, valószínűleg ahányan vagyunk, annyiféle válasz van erre, attól függően, hogy az eddigi életünk során mit tanultunk meg saját magunkról, milyen visszajelzéseket kaptunk, ha épp játszottunk vagy alkottunk, mennyire hagytak bennünket kibontakozni ezen a téren, és a jelenlegi életünkben mennyire van jelen a kreativitás.
Az első lépés szerintem az, hogy megvizsgáljuk a hangokat, amelyek azt zengik bennünk alkotás közben, hogy „ez felesleges hülyeség”, „alkalmatlan vagyok erre” vagy „csak a dedósok rajzolnak, festenek, kreatívkodnak”. Második lépésként célszerű tudatosítani, hogy ezek a hangok hazudnak, az alkotás nem felesleges butaság, hanem igenis segíthet, jót tehet nekünk, a vele töltött énidő pedig feltölt, és akár a munkában is produktívabbá tehet. A harmadik lépés, hogy megtaláljuk a hozzánk legközelebb álló önkifejezési módot. Rengetegféle művészeti ág van, így valamelyik jó eséllyel passzolni fog hozzánk – lehet az a számozott kifestőben történő örömteli, tét nélküli színezés vagy a színjátszás is. A negyedik: váljon rutinná az alkotás, és lehetőleg annak tudatában, hogy amit teszünk, azt magunkért tesszük, és ha örömöt okoz vagy felszabadít, akkor már nem tudjuk „rosszul” csinálni.
Minek a segítségével lehet fantáziadús írói világot teremteni, azon belül egyéni hangot megszólaltatni?
Szerintem kulcsfontosságú, hogy sokat olvassunk – és lehetőség szerint eltérő műfajú, más-más írók és költők által alkotott könyveket, hiszen így meg tudjuk vizsgálni, milyen műfaj és nyelvezet áll hozzánk a legközelebb. Emellett az önismeret gyakorlásával, hiszen az alkotásunk önmagunkból fakad.
Hiszen az alkotás valahol az őszinteségről is szól, nem? Én nem hiszem, hogy önazonosság és őszinteség nélkül létrejöhet hiteles egyéni hang. Ugyanakkor szerintem érdemes minél több művészeti ágba belekóstolni – akár táncolni, koncertre menni, kipróbálni egy hangszert, agyagozni –, mert sosem lehet tudni, melyikből fakadhat olyan impulzus, amelynek hatására gazdagíthatjuk az írói univerzumunkat. Eleinte szerintem másolni, jobban mondva: inspirálódni sem tilos. Ezzel nem a plagizálásra akarok buzdítani senkit, pusztán rávilágítani arra, hogy nem véletlen, hogy a legnagyobb alkotók is sok művészetet fogyasztanak.
Hogyan lehet alkotóként flow-állapotba kerülni, és azon belül oldott és egyben koncentrált módon alkotni?
Valószínűleg mindenki másként tudja előidézni ezt az állapotot. Nekem személy szerint nincs erre rítusom, teljesen spontán kerülök flow-ba alkotás közben. Jelenleg három dologgal foglalkozom, a művészetterápia és az újságírás mellett elkezdtem írni egy könyvet a közelmúltban, és sokszor nehéznek érzem a kreatív energiáim csoportosítását.
Előfordul, hogy napokon át tétlenül nézem az üres lapot, máskor pedig úgy ragad magával az alkotás, hogy órák telnek el észrevétlenül. Én a magam részéről arra jöttem rá, hogy ahhoz, hogy megteremtődjön a flow, kontextust kell adnom neki, azaz időt és teret kell biztosítanom az elmélyült, zavartalan munka számára. Emellett nekem nagyon sokat segít, ha rendszeresen érnek inspiráló ingerek, legyen szó egy izgalmas kiállításról vagy egy mély baráti beszélgetésről.
Milyen külvilági hatások és belső tulajdonságok eredményezhetik a kiforrott és akár korszakalkotó írói karakter kialakulását?
Valószínűleg az adott korszellemtől és az aktuális divatoktól is függ, hogy kit nevezünk kiforrottnak, kire hogyan rezonálnak az emberek. Az pedig, hogy ki lett korszakalkotó, sokszor csak visszatekintve derül ki.
