A küzdés maga - JANKOVICS MARCELL: AZ EMBER TRAGÉDIÁJA

Jankovics Marcell nem csak illusztrálta, de értelmezte is Madách Imre zseniális, itt ?csak? narrációként elhangzó (és nem a szó szoros értelmében eljátszott) drámáját, ahogy értelmezte volna egy tisztességes színházi rendező is. Csakhogy neki jóval több eszköz volt ehhez a kezében: a rajz nem csak szövegtől független többletjelentést adhat a filmnek, de olyan összefüggéseket is ki lehet vele fejezni, olyan szimbólumokat is meg lehet jeleníteni, amire semmi más nem alkalmas. Ahogy Ádám és Éva az élet fájából lényegül önálló létezővé, ahogy kettejük teste pontosan illeszkedik a másikéhoz, ezáltal egylényegűnek tűnve, ahogy Éva körvonalaiban megjelenik a történelem ezernyi asszonya, ahogy Lucifer szeme, a két vörösen izzó gömb pont olyan, mint a fákról letépett alma, amely aztán átadja színét a két embernek is az első harapás után, vagy ahogyan Isten és Lucifer ellentéte megvalósul (Isten arca két fényes csillagból és csillagködből, azaz az anyagból áll össze, míg Lucifer maga az anyag hiánya, tagadása: ahol testet ölt az űrben, ott nem férnek meg a csillagok) ? ezek mind olyan gondolatok, amelyeknek ilyen pontos és érthető kifejtésére máshogy nem lett volna mód. De hasonlóak a minden egyes színben hemzsegő szimbólumok, metaforák is, amelyekből talán még akkor is rejtve maradna a néző előtt néhány, ha háromszor is megnézné a filmet; de azért némelyik elvéthetetlenül nyilvánvaló, mint például a rabszolgák, akik maguk formálódnak át az egyiptomi piramis köveivé. (Az ilyen, magától értetődőbb képekbe Jankovics néha bele is szeret, noha az ismétlések, repetitív jelenetek nem tesznek jót a filmnek.)

Ami a rendező markáns értelmezésén kívül is megkülönbözteti a filmet a drámaillusztrációtól, az a fantasztikus, önmagában is értékes képi világ. Jankovics Marcell úgy megy végig a stíluskorszakokon, ahogyan a színmű a történelmen ? s kreativitásában, ötleteiben sem marad el attól (amennyiben a két műfaj egyáltalán összehasonlítható). Az athéni szín például a görög vázák, amforák festését idézi ? a lenyakazáskor pedig a ?vásznat? helyettesítő agyagnak törik ki egy fejnyi része. Jankovics még a film végén is tud meglepetést okozni, például, amikor a pop-artos stílusban megrajzolt falanszter-szín egy pontján a képi világ a lehető legkonkrétabban megidézi a képregényeket. A rendező emellett nem csak az adott stíluskorszakra, de az eszmei tartalomra is figyel a képi világ kialakításakor: a prágai szín rézkarcai (Orosz István jól felismerhető megvalósításában) a lexikonok illusztrációit idézik, a konstantinápolyi szín pedig az egyházi képzőművészet és ikonográfia megannyi attribútumát használja ? mindezzel tehát a puszta képek is képesek közvetíteni a szöveg mondandójának, vagy legalábbis alaphangulatának egy részét.

Jankovics nyilatkozataiban többször a dráma továbbgondolásaként utal animációs filmjére, s igaza is van: nincs meg benne az a túlzott tekintélytisztelet, amely megbénítaná a kezét. Egyértelműen kifejti például saját műértelmezését (az utolsó, talán leghíresebb sor után zárásként újra beilleszti a tizenharmadik szín egy idézetét: ?A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga.?); tulajdonképpen már a kiűzetés után megkezdi az álom-utazást, mivel nem bibliai tájat ábrázol, hanem visszafelé kiegészíti a drámát, és ősember-barlangba helyezi a Milói Vénuszt faragó Ádámot. Máskor pedig ?korrigálja? a madáchi jelenképet: az akkori ?most?, a londoni szín után megvalósít egy rövid és néma színt, amelyben tablószerűen megjelenik a teljes huszadik század ? ezzel nem hozzáír a drámához, hanem hozzágondolásra készteti a nézőt: mit tapasztalna Ádám mindebből?

A narráció épp úgy erőssége, mint gyengesége is az adaptációnak: mert bár a hangjukat a karaktereknek kölcsönző színészek sokszor túl teátrálisak, sírásaik és nevetéseik általában hiteltelenek, mégis az, hogy úgy tudják felmondani a három órás drámát, hogy egyszer sem veszünk el benne, önmagában sem kis teljesítmény. És ez rendkívül fontos: ha a mai kor verses drámát nem olvasó embere innentől a film segítségével fogja megismerni, sőt megérteni Madách darabját, az olyan elképesztő teljesítmény, amellyel nem sok magyar film dicsekedhet.

Jankovics Marcell szűk háromórás animációs filmje méltó Madách Imre felülmúlhatatlan drámájához ? s ez kijelenthető úgy is, hogy tudjuk: a felelősség hatalmas. Ez nem egy színházi előadás, ami a legjobb esetben is néhány évig látható, aztán más színházban leváltja egy újabb feldolgozás; ez Az ember tragédiája-rajzfilm egy-kétszáz évig hivatkozási alap, oktatási segédanyag lehet, ha kiállja a próbát. A minőség megvan ehhez, az idő pedig majd dönt a továbbiakról.