Manifesztum (főnév): nyilvános bejelentés, felhívás. A nagy nyilvánossághoz intézett, nyomtatásban is közzétett írásbeli közlés, amely bizonyos nézetet, programot ismertet. Kiáltvány.
Julian Rosefeldt filmje épp ezzel a rövid ismertetővel indul, ez a szöveg azonban egyáltalán nem készíti fel a nézőt arra, pontosan mi vár rá. A Manifesztum ugyanis messze nem olyan filmalkotás, amilyenre a(z egyetlen) főszereplő, Cate Blanchett neve láttán apellálunk. El is árulom gyorsan: a rendező egy múzeumi videóinstalláció 12 felvételéből állította össze ezt a filmet, mely a futurista, dadaista, szuprematista mozgalmak, a Dogma, valamint egyéb művészeti csoportok manifesztumait tolmácsolja. Cate Blanchett tizenkét különböző személyiséggé változik a kollázsként szerkesztett alkotásban: tanítónő, családanya, hajléktalan férfi, gyári munkás, televíziós hírolvasó ? és minden egyes szerepében váratlan, meghökkentő kontextusban ad új és drámai értelmet a híres szövegeknek.
A videóinstalláció a modern képzőművészet népszerű műfaja, melyben jó ideje a filmesek is igen nagy lehetőséget látnak. Fliegauf Bence ? még Benedek néven jegyzett ? Tejút című, 2007-es alkotása is a videóinstalláció sajátosságait szem előtt tartva készült, vagyis a benne látható jelenetek könnyen elválaszthatók egymástól, így alkalmasak arra, hogy egyidejűleg vetítsék őket külön képernyőkön. Ezen elv alapján született meg a Manifesztum is, melyből aztán Julian Rosefeldt másfél órás filmet készített, mintegy bizonyítva: bár nincs hagyományos narratív szerkezete, mégis képes lekötni és lenyűgözni a nézőket. Persze, ezzel a kijelentésemmel bizonyára vitatkoznának azok, akik körülbelül negyven perc után távoztak a vetítésről, de az ő tettük fontos tanulsággal szolgált: ehhez a filmhez nyitottság kell.
Méghozzá az a fajta nyitottság, amely az absztrakt vagy a kísérleti filmek befogadásához is szükségeltetik, mert a Manifesztum tulajdonképpen kísérleti film. Nem abban az értelemben, mint Az andalúziai kutya vagy esetleg Huszárik Zoltán Elégiája, de valójában Julian Rosenfeld is azt teszi művében, amit ők, illetve a legtöbb kísérleti filmes: a mozgókép művészi lehetőségeinek határait kutatja. És teszi ezt úgy, hogy közben arról elmélkedik: mi a művészet és milyen szerepe van a ?hétköznapi? emberek életében? Kísérlete azonban vontatott és felesleges lenne, ha nem talált volna hozzá egy karizmatikus és messzemenőkig tehetséges színészt. De (szerencsére) talált!
Cate Blanchett jelenléte és feledhetetlen játéka a Manifesztum sikerének kulcsa: a színésznő a történetmesélés eszközévé válik ebben a filmben. Sőt ő maga lényegül át műalkotássá: vászon lesz belőle, melyre szinte bármi kivetíthető. Különféle kiáltványokat tolmácsol különféle karakterek életre keltése által, és már a puszta megjelenésével, egyetlen pillantásával is elvarázsol minket. Csupán csak miatta is egyedülálló élmény ez a film, a remekbe szabott színészi játék és a hihetetlen kreativitás azonban csak eszköz ? de nagyon jó eszköz ? ahhoz, hogy eljusson hozzánk az üzenet, amelyet nem is olyan könnyű megfejteni, mint gondolnánk.
Sorra hangoznak el a filmben az egymáshoz némiképp kapcsolódó, illetve egymástól igencsak távol álló művészeti kiáltványok, melyek hol nevetségesnek, hol ironikusnak, hol pedig feleslegesnek tűnnek abban a kontextusban, amelybe a rendező helyezi őket, egyvalami azonban közös bennük: rámutatnak, hogy ha a manifesztumok az évek során értéküket is vesztik, a művészet akkor is kiállja az idő próbáját.
A Manifesztum február 1-jétől látható a budapesti Cirko-Gejzír moziban.
Tóth Eszter
