Senki nem mondta, hogy kellemes és szórakoztató lesz két és fél órán keresztül Beckett-darabokkal túladagolni magunkat, (a Katasztrófa-maraton cím már önmagában jelzésszerű), de - bár tudjuk, hogy mire jöttünk - az akklimatizálódásig valóban eltelik némi idő. Tudomásul kell venni, hogy a Beckett-darabok rendkívül nehezek: egyszer a szöveg tűnik el, mint a nyitó Némajátékban vagy a szünet alatt futó Sittben, ahol négy, csuklyás szereplő kerülgeti egymást, másszor a szereplők válnak köddé, mint a Nem én című monológban Szabó Márta, akiből csak a hisztérikusan káráló Száj marad, vagy még inkább a Szöveg és zene, illetve a Cascando című hangjáték esetén, amikor is a töksötétben ülünk. Szerencsére az igazán minimalista, nézőpróbáló szövegek közé néhány, egy-egy árnyalattal érthetőbb darab is becsúszik, így Simon Balázs egyedülálló színházi kísérlete, Beckett tizenegy rövid színdarabjának egymás után fűzése mégis elmozdul a nagyszabású, csakazértis kísérletettől a befogadhatóság irányába. (És nem kell csupán sznobizmusból olyan görcsösen akarni, hogy tetsszen, megy magától is.)
Beckett hősei a cselekvésképtelenség, a tudatos passzivitás bajnokai, mind-mind beragadt állapotok, játszmák résztvevői, akik jórészt az egyhelyben toporgás, az autisztikus ismétlődések, a katatónia kényszerében vegetálnak. Megölni nem tudják magukat, ahhoz "nem eléggé boldogtalanok", mégis napról napra tengődnek. A másik hatalmának, kényének-kedvének való kiszolgáltatottság ezekben a darabokban gyakran testi kiszolgáltatottsággal is együtt jár, és mindig totális, reménytelen és feloldhatatlan, mint a vágóhídra vitt állatok sorsának kilátástalansága. A test gyakran gyenge, fogyatékos, öreg, megvert, minden szentségét elveszített test, a színpadon álló színész, (mint pária), pedig az, akivel végképp bármi megtehető.
A Színdarabtöredékben (más fordításban: Színjátéktöredék) két nyomorult és kiszolgáltatott lény, egy vak koldus és egy tolókocsis, féllábú ember játszmája zajlik. Semmi koldusromantika nincs itt, "Miért nem döglesz meg?" kérdi például a tolókocsis, rögtön azután, hogy ajánlatot tett a vaknak, álljanak össze. A szereplők lebegtetik az erőviszonyokat, bár többnyire a Szász Dániel alakította nyomorék az agresszívebb (kicsavarja a másik karját, megüti), de azért Kövesdi László vakját sem kell félteni, a másik gyengeségét éppúgy kihasználja ő is, a semmibe lökdösve a tolókocsit, vagy éppen botját emelve újdonsült cimborájára. A Katasztrófában Kövesdi László és Góbi Rita végeznek emberkísérletet Gőz Istvánon. Egy megtört, megalázott színészt nyomorgat egy kíméletlen, láncdohányos rendező és stréber asszisztense, mintha csak egy légy szárnyát tépkednék ki szórakozásból. Megszégyenítik, szapulják, pizsamára, majd gatyára vetkőztetik, felállítják egy emelvényre, ahol csak görnyedni tud, mert beveri a fejét a lámpába. A sokszor politikai parabolának értelmezett darab ez esetben inkább valóban azt a tipikus színházi helyzetet mutatja fel, ami nem sokban különbözik az állatkínzástól. Ahogy a langaléta Gőz István lemeztelenítve, kifejezéstelen tekintettel, görcsbe rándult kézzel hajlong az emelvényen az utasításokat követve, miközben Góbi Rita törtető buzgó mócsingként ugrál a szadista rendező cigijéért, az valóban nem emberhez méltó élet.
Nagyszerű a Ringatóban (más fordításban Altatódal) Kántor Kata és Szász Dániel kettőse. Bár a zenei jellegű szerkesztés Beckett több szövegére jellemző, ez a színésznőmonológ végképp úgy épül fel, mintha csak egy végtelenített Da capo al Fine jelzés lenne odabiggyesztve a sorok közé, triviálisabban: egy megakadt lemezre hasonlít. A szöveg pár mondat (apró variációkkal tűzdelt) szüntelen ismétlésén alapul, egyfajta belső, rögeszmés motyogáson, a gondolatok folytonos visszaöklendezésén, melyek jelen esetben a társra találás reménytelenségét hirdetik. A többnyire felvételről szóló monológot ez alkalommal Kántor Kata élőben adja elő, méghozzá virtuóz módon, egy hintaszékben ringatózva, onnan kipottyanva, alábújva vagy éppen azon állva egyensúlyozva. A széket Szász Dániel ringatja, lökdösi, taszigálja, cibálja, miáltal új meg új jelentéssel gazdagodnak a vissza-visszatérő sorok.
A záródarab, a Cascando a tökéletes szöveg keresésének tébolyáról szól, és kiváló, végletes ellentétpárja a nyitó Némajátéknak. Vaksötétben hallgatjuk a szöveget, míg végül a szereplők arca feldereng a távolban. Íme a megvalósult álom, a színész nélküli darab, a totális szövegorgia.
Kövesdi László, Gőz István és Szabó Márta mellett a Tünet Együttes táncos tagjainak, Szász Dánielnek, Kántor Katának, Góbi Ritának is minden oka meglehet a büszkeségre, nagyszerűek a prózai szerepekben, és nem "ahhoz képest", hanem abszolút értelemben. Kántor Kata érzékenysége, szuggesztivitása, Góbi Rita merész karikírozásai, Szász Dániel (aki ráadásként még gyönyörűen is énekel) könnyed sokoldalúsága óriási értéke az előadásnak. Simon Balázsnak érdemes volt vendégrendezőként, külső szemmel felmérnie a társulat tagjait, egészen váratlan kvalitásokat hoz ki a szereplőkből. Függetlenül attól, hogy a rendező maximalizmusa és valóban maratoni hevülete miatt kissé strapás ez az előadás, kihagyni nem szabad, mert rendkívül fontos, és nem csak mint "Guiness-rekord", hanem úgy is, mint egy egészen új szakasz kezdete Szabó Réka társulatának életében.
