A magyarok már a honfoglalás előtti időkben is ismerték a mézet, amelyet ekkor még vadméhektől gyűjtöttek. A letelepedett magyarság a középkortól foglalkozott méhtartással, amely a földművelés mellett fontos mellékfoglalkozássá vált – Erdély és a Dunántúl erdei különösen kedvező körülményeket biztosítottak hozzá. A méhészek gyakran az erdők mélyén helyezték el a méhkasokat, amelyek kezdetben szalmából vagy vesszőből font, agyaggal megerősített kosarak voltak – a ma ismert kaptárforma csak később alakult ki.
A méhészek különleges helyet foglaltak el a paraszti közösségekben, mert a tudásuk titokzatosnak tűnt. A méhekkel való bánásmódot sokszor szakrális tisztelettel övezték, és úgy hitték, hogy a méhek érzékenyek az emberi viselkedésre. A méhészkedéshez különféle babonák és hiedelmek kapcsolódtak. Például ha egy méhész meghalt, gyakori szokás volt, hogy „elmondták” a méheknek a halálesetet, hogy ne hagyják el a kaptárt. A méhészet ezenkívül nemcsak a méztermelésről szólt, hanem szimbolikus jelentősége is volt. A méhek szorgalma és rendkívüli szervezettsége követendő példának számított a paraszti életben.
A néphit szerint a méh különleges, szent teremtmény: úgy tartották, hogy Szűz Mária könnyéből vagy szívéből, mások szerint Krisztus véréből született. Egy ormánsági monda szerint Szent Péter kiszedte a Krisztus fején lévő sebből a kukacokat, egy fazékba tette és virágoskert közepébe helyezte őket, ahol méhekké változtak. Hasonló legendák ismertek Kelet-Európa más népeinél is: az orosz hiedelem szerint Krisztus köldökéből, a lengyel szerint pedig a verejtékéből születtek a méhek. A kárpáti ukrán néphit úgy tartotta, hogy Szent Péter odvas fába helyezte a kukacokat, ahol méhekké alakultak át. A Mátra hegység palócai azt mondták: a méhet Isten teremtette, de amikor az ördög meglátta, csúfolódni kezdett, és úgy döntött, hogy ő is teremteni fog egy állatot, ebből lett a légy.
A méhészkedés jelentőségét mutatja, hogy a 18. század közepétől a 19. század közepéig mintegy ötven méhészeti könyv és nagyobb tanulmány látott napvilágot Magyarországon. A 17–19. századból számos kéziratos méhészkönyvet is ismerünk. A legrégebbi közülük Horhi Miklós, Rákóczi György főméhészmesterének tollából született, és 1645-ben jelent meg Nagyváradon. Ez a könyv csak kéziratos másolatokban maradt fenn, és mindegyik másolat különbözik a többitől. A másolók felfogása és tudása szerint változtak, így a hiedelmek alakulása, redukálódása és táji változatai nyomon követhetők. Római Nagy Péter munkája pedig Erdélyben népszerű, kéziratban terjedt méhészeti útmutató volt, amelyet lengyelből fordítottak magyarra.
Különleges csemege Nagy János szanyi plébános 1786-ban megjelent, Méhi gazdaság című könyve, amelyben többek közt „Ovidius rendihez alkalmazott magyar versekben” foglalja össze a méhészet tudományát. Íme egy részlete:
Már, ha akármikor-is rósz, 's tolvaj Méhe kerülné
Kertedet, és kasidat, róla te tenni tanúlly.
Itt szükséges elébb Tolvajt ismerni, haraggal
Jőn ez kasra, 's igen nagy tsapatokba, s korán.
Színében feketés, mert a'melly Méhe tsupán tsak
Mézet eszik, barnább a derekába, 's hasán.
A kas élőt zinatol, 's nagy erővel megy be likánál.
Húzzák ott egymást, és nagy haraggal ölik.
Ezt látván fogj sárt, melly mindig marha ganéjbúl
És hamuval gyengén meg-keveritve legyen.
Vedd' kissebbre likát, tsak hogy egy Méhetske mehessen
Kasba, erőt evvel nyújtani fogsz te neki.
A méz rendkívül értékes élelmiszernek számított a paraszti étrendben. A cukor elterjedése előtt szinte kizárólagos édesítőszernek számított, de gyógyhatást is tulajdonítottak neki. Lencsés György 16. század végén íródott kéziratos orvosi könyve is sokféle betegség gyógyítására ajánlotta. Sebgyógyító hatása miatt égési sérülések, sebek és bőrfertőzések gyógyítására használták, a mézes italokat pedig a torokfájás és a köhögés csillapítására fogyasztották már a középkorban is.
Egyes vidékeken megáldották a templomban. Az ünnepi lakomák során a mézzel megkent kenyér vagy sütemény a bőséget és a jólétet szimbolizálta. Az aratási szertartásokon sok helyen az új kenyérrel együtt fogyasztották, így ünnepelve a természet adományait. A karácsonyi és a húsvéti ünnepek során a mézes sütemények és kalácsok az ünnepi menü elengedhetetlen részévé váltak, a mézeskalács-készítés pedig iparággá vált.
Magyarországon a 14. század közepétől virágzott a mézeskalácsipar, de a kolostorokban pedig korábban is dolgoztak mézeskalácssütők. Az Erdély városaiban készített mézeskalács a 16–17. században nemcsak az erdélyi fejedelmek, hanem a törökök körében is közkedvelt csemege volt. A 19. század végén már ezerhatszáz mézeskalácsos dolgozott az országban, és jelentős mézeskalácsipara volt több erdélyi, felvidéki városnak (Brassó, Torda, Kézdivásárhely, Kassa, Rozsnyó, Rimaszombat, Nyitra, Pozsony). Brassóból és Kézdivásárhelyről rengeteg mézeskalácsot szállítottak Moldvába és Havasalföldre. A 17-19. században Kassa mézeskalácsosainak készítményeit szekérszámra vitték Lengyelországba.
A kasos méhészkedés mellett idővel áttértek a „bokros” méhészkedésre is – már nem maguk fonták, hanem farönkökből vagy fatörzsekből készítették a méhcsalád életének megfelelő beosztású kaptárakat. De a mézkészítéshez nem csak kaptárra volt szükség.
Az eszközök között külön említést érdemelnek a mézpergetők, a füstölők és a méhseprők. A füstölő, amellyel a méheket „megnyugtatták”, hogy hozzáférjenek a mézhez, a legfontosabb munkaeszközök közé tartozott. Ez volt az egyik legkorábbi méhészeti találmány. A méhészek folyamatosan fejlesztették, hogy minél hatékonyabban tudjanak mézet gyűjteni csípésveszély nélkül.
A méhek és a méz szimbolikus jelentősége nem korlátozódott a mindennapi életre, hanem a vallási és szakrális hagyományokba is mélyen beágyazódott. A méz ízét sok nép isteni eredetűnek tartja, a méhviaszból pedig gyertyákat készítettek a templomok számára.
A méheket a 14–17. századi haditechnikában is használták. Mondáinkban szerepel, hogy várostromoknál a védők méhekkel telt kasokat dobáltak az ostromlók közé, és az udvarhelyi hagyomány az erőszakosan térítő jezsuitákra dobált méhkasokról is megemlékezik...
Mária Terézia uralkodása alatt (1740–1780) és a 19. század elején a méhészet fejlesztését hatósági intézkedésekkel és szakszerű útbaigazításokkal segítették. 1770-ben Bécsben méhészeti szakiskolát hoztak létre, ahová magyarországi tanulókat is toboroztak. 1771-ben az erdélyi gubernium (Erdély központi kormányszerve a Habsburg-uralom idején – a szerk.) értekezletet hívott össze a méhészek számára, és az 1770-es években már méhészeti felügyelő is működött Magyarországon, aki körutakon tartott előadásokat a korszerű méhészkedésről. Szarvason 1771-ben ingyenesen látogatható méhészeti iskolát alapítottak, amely még 1805-ben is működött. Keszthelyen a gazdasági tanintézetben 1797-től, míg az erdészeti szakiskolákban a 19. század elejétől lett tantárgy a méhészkedés.
A mezőgazdaság költészetének nevezett szakma a 19. század második felében hanyatlásnak indult, mivel a mézet egyre inkább kiszorította a cukor, amely Európában 1493-ban, nádméz formájában jelent meg. A viasz szerepe a gyertyakészítésben szintén háttérbe szorult, és az iparosodással fokozatosan a mézeskalács-készítés is veszített a jelentőségéből.
Bár a modern időkben a méhészkedés technológiai újításokon ment keresztül, a népi hagyományok a vidéki közösségekben tovább élnek. Az ősi módszerek és eszközök emlékei, valamint a méhek iránti tisztelet a mai napig fellelhető a magyar falvakban. Egyre több fiatal méhész nyúl vissza a régi technikákhoz, hogy fenntartható módon termeljen mézet, figyelembe véve a méhek fontosságát a környezet megőrzésében. Hogy pontosan hogyan? A Petőfi Akadémia e heti videójában Nagy Balázs méhész mutatta meg.
Forrás: Gunda Béla tanulmánya
