„Az élet közege tulajdonképpen hatalmas kert” – Interjú Dezső Tamás vizuális művésszel

Dezső Tamás Hipotézis: Levél minden című kiállítása a Capa Centerben az identitás kérdését körüljárva az emberi és a növényi létezés azonosságait villantja fel. A wunderkammerszerűen összeálló anyag egyik legfontosabb állítása az, hogy minden élő ugyanabból az anyagból és hasonló struktúrákból épül fel, mint az ember. Más szóval: végeláthatatlan metamorfózis átmeneti állomása minden, ami élő.

A Capa Centerben látható kiállítás anyaga az élővilág és az ember kapcsolódásait vizsgálja. Szétválasztható-e a kérdés természettudományos és filozófiai aspektusa?

Nem, semmi nem választható szét semmitől; minden mindennel összeér, egybefonódik. Ma már tudjuk, hogy nemcsak hiányosak a természettudományos ismereteink, hanem a mérések és eredményeik természetüknél fogva hamisak vagy minimum pontatlanok. A tudományos ismereteink nagy része ennek megfelelően konstruált: nem a valóságot mutatja, és önkényesen rangsorol az élők között. Foglalkoztat, hogy lehetséges-e a nem emberi világokat, cselekvőket a maguk jelentőségének megfelelően bevonni a gondolkodásunkba. Hogy le lehet-e bontani a kitüntetett emberi nézőpontot.

Hogyan született meg a kiállítás anyaga?

Öt éven át készült, aminek a nagy része persze olvasással és tanulással telt. A bemutatott munkák egy-egy megértési élményemet rögzítik. Azt, hogy most kiállításként is megtekinthető mindez, Virágvölgyi István kurátornak köszönhetem, aki a munkát a kezdetektől figyelemmel kísérte, és meghívott, hogy a képeket, szobrokat és installációkat állítsuk ki a Capa Központban.  

A kiállításon sétálva végig ott motoszkált a fejemben a „honnan jöttünk, kik vagyunk, hová tartunk” kérdése is. Hogyan reflektál ez az anyag erre?

A kortárs evolúciós teóriák közül Emanuele Coccia metamorfózis-elmélete áll hozzám a legközelebb. Szerinte a metamorfózis jelensége lehetővé teszi, hogy ugyanaz az élet különböző testekben létezzen időben és térben, és ez a kapcsolat minden élőt összeköt, sőt még az élettelennel is összeköti az élőket, hiszen a Föld részecskéi, maga az anyag vándorol a különböző élőkben és nem élőkben. A baktériumok, a gombák, a növények, az állatok és mi magunk is egy és ugyanaz az élet vagyunk, hiszen egy ősünk van, aminek mindannyian az átmeneti állapotai, közvetítő közegei vagyunk.

A kiállítás címe Goethétől származik, aki maga is hasonló elánnal kutatta a növények identitását. 

Goethe forma, alak és őskép viszonyáról írt gondolatait nagyon szeretem. A metamorfózisról és az élet eredetéről való folyamatos elmélkedése a cocciai metamorfózis előképének is tekinthető. A Növények metamorfózisa című könyvében és A növények alakváltozása című versében maiként ható megállapításokat tesz. Nem lépett ugyan túl az antropocentrikus pozíción, de a növényi létet, annak törvényszerűségeit és magát az élet lényegét vizsgáló munkáiban már-már újmaterialista gondolatok is megjelennek. 

Ez az anyag a klímaválság kellős közepén ökológiai szempontú kérdéseket is felvet, például az Erdő esetében.

Ami engem az erdő ilyenfajta, távlati ábrázolásában érdekel, az a kontextus. A kép körül mikroszkopikus méretű és más időben létező világok vannak. Az ember pedig eredendően e két véglet közé szorult lény, és egyiket sem képes igazán felfogni. Az erdő időbeliségét nem tudjuk befogadni, átérezni, nem is beszélve a végtelen mennyiségű drámáról, ami egy erdőben történik. A képen egy sziget többmillió éves erdeje látható, amiben már sokszor kicserélődött minden, ami anyag, az erdőt alkotó fajok is. Az erdő belső világához, a végtelen drámához a folyamatos kiszorítás is hozzátartozik. 

Emberi identitás és növényi létezés. Ehhez a kérdéskörhöz hogyan viszonyul a kiállított anyag?

A fő inspirációs forrás az emberi identitás kérdéséről Derek Parfit 1984-es könyve, a Reasons and Persons volt számomra. A személyes identitásról szóló okfejtései és feltárásai egészen lenyűgözőek. Az emberi és a növényi identitást pedig John Locke miatt kapcsoltam össze, aki az 1689-es, Értekezés az emberi értelemről című magnum opusában, az Identity of Vegetables című fejezet rövid bekezdésében először ír a növényi személyes identitásról, vagyis a növények időbeliségéről, időben való megmaradásukról. Úgy gondolom, hogy a párhuzam mint gondolatkísérlet teljesen helyénvaló, hiszen az embert és a növényt ugyanaz az anyag alkotja, amit az élet rendez működő rendszerré. Nagyon bizarr, hogy a növényi létezést több ezer évig szinte teljes mértékben ignorálta a nyugati filozófia. Egyszerűen nem vették észre, hogy a föld felszíne, vagyis az élet közege tulajdonképpen hatalmas kert. Maga a levegő is ennek a kertnek a része, hiszen a légkör nem eredendően adott, hanem folyamatosan készül.

A metamorfózis kérdésköre is izgalmas, és legerősebben a Variációk az Énre című sorozatban kerül elő.

Igen, a Variációk az Énre teszi fel a legdirektebb módon a személyes identitás kérdését, vagyis azt, milyen kritériumok szükségesek ahhoz, hogy egy élő a folyamatos változás ellenére egy adott időn keresztül azonos maradhasson magával. A kiinduló sziklából Ámmer Gergő szobrász barátom faragta ki a Wittgensteint ábrázoló portrét, majd alakította vissza a szikla amorf formájára. A munka egyes fázisait gondosan megterveztük, dokumentáltuk, az utolsó képen látható kis sziklát, az összes lebontott, levert carrarai márványrészecskét és a felszabaduló port összegyűjtöttük. A kiállításon mindez látható. Elvileg az egész munkát össze lehetne rakni fordított sorrendben.

Ha az identitás ennyire képlékeny, akkor a létezés is törékeny és kiszolgáltatott a külső körülményeknek. Hogyan érdemes ehhez viszonyulni?

Őszintén szólva fogalmam sincsen. Engem megnyugtat, hogy foglalkozom ezekkel a kérdéssekkel, mert a folyamatos próbálkozásokkal és a megértésre tett reménytelen kísérletekkel azt az illúziót keltem magamban, hogy valamit néha megértek, tehát valamennyire ura vagyok a helyzetnek. 

Az ember porszem, ha a nagy egész felől tekintünk rá?

Nem tudom, hogy az ember porszem-e a nagy egészben vagy sem. Az biztos, hogy nagyon rövid időn belül jelentős, sőt bolygóméretű változásokat idézett elő mások és a maga kárára. A most tapasztalt válság sok egyéb összetevőből áll össze, de az ember szerepe a teljes képben ma már vitathatatlan. Azt sem igazán tudom, hogy mi a lényeg, mert nem gondolom, hogy bármiféle végső értelme lenne bárminek. Márpedig a lényeg szó csak ennek a fényében lenne értelmezhető.

A mostani kiállításod anyaga erősen közelít a képzőművészet felé. Nagy utat tettél meg a fotóriporterségtől idáig.

Furcsa lenne, ha ugyanazt csinálnám, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Igyekszem tanulni, figyelni, fejlődni, a munka pedig nyilván ennek a lenyomata. Nem az eszköz, nem a médium érdekel, hanem az, amit éppen meg akarok érteni, amin szabadon tudok gondolkodni. 

A kiállításon több sorozat, szobor, installáció is szerepel. Egyetlen fotó túl szűk keret lenne a mondanivalód megfogalmazásához?

Igen, igyekszem az eredeti gondolatnak alárendelni a munkát, és ahhoz választani valamilyen rögzítési módot. A médiumok keveredése pedig jobban tükrözi a gondolkodás heterogén jellegét. 

Ezt olvastam rólad: „Hihetetlen érzékkel talál festői rendet és szépséget az elcsúfított világban.” Fontos szempont számodra, hogy a fotóid gyönyört keltsenek? 

Nem, a művészetnek természetesen nem célja a gyönyörködtetés, sőt. A Kert munkát például azért találjuk szépnek, mert szépnek látjuk a leveleket és az organikus formákat. Ebben az én szerepem gyakorlatilag nulla. Én annyit tettem, hogy negatívba fordítottam a színes képet. Ez nagyon egyszerű gesztus. Nekem éppen ez az egyszerűség volt fontos, vagyis az a hatás, ami ezáltal visszahat a vizsgálódásra. Hirtelen eltűnik a mélységérzet, felerősödnek a formák, a felületek, a rizomatikus (gyökértörzsekkel hálózatban terjedő; a biológiából vett, Deleuze által bevezetett filozófiai kifejezés – a szerk.) burjánzás eluralja a látványt; túl soknak, befogadhatatlannak hat az egész. Miközben minden alkotóelem ugyanolyan jelentőségű, hiszen csak egy kertet nézünk, amit az emberek pár évtizeddel ezelőtt magára hagytak, és a növények felszabadultan növekednek. 

Mi a művészet feladata ma?

A művészet feladatáról évekig lehetne beszélgetni, de még az én hozzá fűződő viszonyom is bonyolult. Azt hiszem, azok a művészeti megjelenítések tetszenek a legjobban, amikben érzem az időt, és amikben valaki messzire jutott a gondolkodásban, hogy aztán onnan, a végekről visszahozzon magával valamit.

A munkám egyfajta rögzítés, értelmezés, de legfőképpen próbálkozás. Nagyon tetszik Henri Bergson megfogalmazása, aki az emberi állapot meghaladására tett kísérletnek nevezi a filozófiát. Eszem ágában sem lenne magamat Bergsonhoz hasonlítani, de az emberi állapot meghaladásával való folyamatos és gyakran reménytelen próbálkozás mint művészi program nagyon közel áll hozzám. 

Hogyan építed tovább az itt megkezdett gondolatkört?

A jelenlegi kiállításon látható munkát bővítem, és tovább tanulom a filozófia, a szobor, az installáció és a fotó kapcsolódási lehetőségeit. 

Dezső Tamás: Hipotézis: Levél minden című kiállítása a Capa Centerben december 23-ig látogatható.

Nyitókép: Dezső Tamás vizuális művész a Hipotézis: Levél minden című kiállítása megnyitóján a Capa Centerben. Fotó: Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ/Kiss Imre