Ha alapos ismereteket akarunk gyűjteni erről a különleges világról, legjobb, ha meg sem állunk Szigetszentmiklósig, ahol megtalálhatjuk a Gombfoci Háza Múzeumot, a megszállott pöckölgetők klubját, egy olyan létesítményt, amelyben megáll az idő. Hadd fejtsem ki ezt kicsit. Az idő itt valami egészen különleges, szubjektív módon ragad le vagy inkább fordul vissza velünk. Nem a tér és a tárgyak visznek vissza bennünket egy elmúlt korba, mint mondjuk egy retrókocsma berendezése a nyolcvanas évekbe vagy egy barokk kastély miliője a 17. századba, hanem egyénileg, a látogatót repíti vissza a múzeum a saját gyermekkorába. Ennél különösebb élményt nehéz felfedezni. Aki belép a múzeumba, hipp-hopp visszazuhan nyolc-tíz-tizenkét éves énjébe, eldobja a bicajt a bejárat előtt, leüget a lépcsőn (mert a múzeumi tér egy vendéglő alagsorában lett kialakítva), és máris megérkezik a gyermekkorába, a gombok és a műanyag játékosok lenyűgöző világába.
Becz András, a múzeum szakmai vezetője azt mondja, az aprócska korongoknak lelkük van. Mire persze az ismét gyermekké lett látogató, a hajdani gombfocijátékos csak megvonja a vállát: persze hogy van. Minden gombnak neve, karaktere, posztja van, mint az igazi csapatok igazi játékosainak. Még jó, hogy lelke is van!
De azért a dolog mégsem ennyire egyszerű. A lélek ugyanis a fényképpel költözött bele az aprócska korongokba. Vagy legalábbis azáltal vált láthatóvá, hogy miféle lélek lakozik a gombocskában. Az ötvenes években zajlott le a csoda. Akkor fedezték föl az ügyes kisiparosok az egyre népszerűbb játék nyomán kialakult piaci rést, és elkezdték gyártani az egyszerű figurákat. Csapatonként árulták a játékot, természetesen mindegyik csapatot felbélyegezték az aktuális játékosgárda fényképeivel. Akkoriban hatvannál is több helyen gyártották a gombokat, s bizony kellett némi idő – mondjuk pár évtized –, mire úgy-ahogy egységessé vált a kínálat. Eleinte súlyban, méretben, színben, formában a legkülönbözőbb csapatokat lehetett kapni. No persze a fröccsöntött műanyag játékosok piacra robbanása előtt még kaotikusabb volt a helyzet. Gombok a nagykabátról, gombok dédpapa egyenruhájáról, gombok anya kiskosztümjéről, gombok a kinőtt gyermekruhákról, gombok a Röltexből vagy bárhonnan, ahonnan gombokat lehetett gyűjteni.
A csoda a gombfociban, hogy a maga végtelen egyszerűsége dacára sem terjedt el a világ minden zugában, csak ott, ahol magyarok is élnek. Úgy tűnik, valóban igaz a legenda: a gombpöckölgetős labdarúgás-utánzat magyar lelemény.
A múzeum vezetője – mondjuk úgy: a gombfoci-muzeológus – úgy véli, hogy akkor jelent meg a gombfoci, amikor a rendes labdarúgás elterjedt Magyarországon.
– A kilencszázas évek közepén készült képeken látszik, hogy a századforduló után, amikor Magyarországra behozták a labdajátékot, edzők, sportszervezők táblákon, aszfaltra rajzolt pályákon magyarázták a center, a söprögető, a hátvéd és a többiek feladatát, lehetséges mozgását. Amolyan elméleti modellje volt ez a nagy, komoly focinak – magyarázta Becz András.
Hogy azután kinek jutott eszébe, hogy a babszemeket, kavicsokat, gombokat, melyek illusztrálták a pályán történő eseményeket, pöckölni is lehet, s hogy a pöckölés nemcsak arra jó, hogy a gombjátékos helyét megváltoztassuk, de önálló játék gyanánt is mókás lehetőség, azt nem tudjuk. Mindenesetre valakinek eszébe jutott, valakinek megmutatta, valakik kitalálták az első szabályokat, és néhány év múlva már széltében-hosszában – ebédlőasztalon, iskolapadon, kidőlt fészerajtón, a grund betonján vagy akárhol másutt – minden gyerek játszotta a gombfocit.
Vannak, akik úgy tartják, azok, akik gombfociznak, valószínűleg taktikusabb focisták lesznek. Cs. Kovács László, a Győri ETO FC legendás edzője ki is mondta: aki nem tud gombfocizni, ne menjen labdarúgónak. De még olyan elszánt gombfocirajongók is akadnak, akik egyenesen azt vallják: az ötvenes években azért volt olyan sikeres a magyar labdarúgás, mert akkor már ötven éve gombfocizott az ország, a fiatalok mindent tudtak a taktikáról, a helyezkedésről, arról, hogy miként kell uralni a pályát.
– A gombfoci az igazi futball szellemi alapja. A játék nem más, mint a nagypályás, igazi labdarúgás modellje. Persze hogy számít, milyen tudással kerül a pályára egy fiatal! – szögezi le múzeumi beszélgetőpartnerem.
De mond ennél érdekesebbet is. Azt például, hogy a húszas-harmincas évekre már rendkívül elterjedt játékot a magyar spanyolosok vitték el a nagyvilágba. Amikor 1936-ban kirobbant a spanyol polgárháború, sokan csatlakoztak a köztársaságiakhoz Magyarországról is. Jobbára baloldali fiatalok léptek be a nemzetközi brigádokba, de az biztos, hogy köztük volt egy-két olyan fiatalember is, aki a gombfoci szeretetét is kivitte Hispániába.
Bár a múzeum nem tudta hitelesnek elfogadni, de van egy konkrét személy, aki talán azonosítható a gombfociexportőrünkkel. A családi legendárium úgy tartja, hogy Nagy Gyula bácsi volt az, aki kivitte a gombfocikészletét Madrid határára, és vissza is hozta. Csak közben megtanította játszani a bajtársakat. Ők meg a maguk barátait, és így tovább, egészen a világ végéig.
– Azt is tudjuk – magyarázza a múzeum szakmai vezetője –, hogy Brazíliába egy francia emigráns vitte el a játékot. Persze olyan, aki korábban Spanyolországban harcolt… de azért ezek a legendák nagyon bizonytalanok – tette hozzá őszinte szóval.
Az viszont tény, hogy a gombfoci ott népszerű, ahol magyar közösségek is akadnak. Ahol nincsenek magyarok, ott gombfoci sem igen fordul elő.
Ilyen előzmények után és ilyen körülmények között persze nem meglepő, ha a hazai rajongók úgy vélik, a gombfoci igazi hungarikum, nyilvánítsák is azzá. Egyelőre azonban még nincs hivatalos döntés ebben az ügyben. A Hungarikumbizottság tagjai természetesen nagyra értékelik a gombfoci kulturális és társadalmi jelentőségét, és a kérdés vizsgálatának befejezése után dönthetnek a hungarikummá nyilvánításáról. Addig is a gombfoci rajongói reménykednek és kampányolnak az elismerésért.
– Benne vagyunk a helyi értéktárban, onnan felkerültünk a Pest megyei értéktárba, és most érkezett egy levél, hogy be akarnak bennünket emelni az országos értéktárba. És majd onnan választják ki a hungarikumokat. Most erre kértek anyagot. Mi tudjuk, hogy hungarikum a gombfoci, de nem sejtjük, hogy most éppen hol vagyunk a várakozási listán – mondja Becz András, és keserűen hozzáteszi: lehet, hogy Mari néni birkapörköltje vagy Béla bácsi diópálinkája megelőz minket. Pedig talán ez igazibb hungarikum, mint amazok.
Aki kedvet kapott a játékhoz, annak nincs sok tennivalója. Még ma is féltucatnyi kisiparos gyártja a csapatokat. Könnyen és olcsón beszerezhető akármelyik együttes. A szabályok sem túl bonyodalmasak, és egy négyzetméteres asztallap elég a játékhoz. A rajongók szerint nincs jobb családi móka, mint egy-egy házi gombfocibajnokság. A Gombfoci Háza Múzeum még ingyenes gombfocikészletet is ad annak a családnak, amelyikben az apa vállalja, hogy legalább havonta egyszer megmérkőzik a gyerekeivel. Úgy tartják, a szülői részvétel biztosítja azt, hogy a gyerekek ne a képernyő előtt töltsék az idejüket, hanem valóban pöckölgessék a gombokat. Ilyen marketingötletek mellett persze bizonyára sokaknak ahhoz jött meg a kedve, hogy megnézze alaposabban ezt a szigetszentmiklósi csodamúzeumot. (Bajcsy-Zsilinszky utca 55., bejárat a Posta köz szervizútja felől.) Hát csak nézzék, nézzék! Sőt azt is elárulom, hogy ma már Debrecenben és Szegeden is van kisebb múzeum. Ott is érdemes körülnézni. Aki meg ahhoz kapott kedvet, hogy komolyabban is megcsillogtassa tudását, annak ott van a Magyar Asztali Labdarúgó Szövetség, amely igazi sportklubként várja a versenyezni vágyó gombfocirajongókat.
Végezetül, hogy lássák, milyen szélesen beágyazott hobbiról van szó, ideírom, mit mondott a gombfociról a mesterséges intelligencia: „a magyar gombfoci egyedülálló és különleges játék, amely a múltban gyökerezik, de a jövőben is élni fog. A gombfoci szerelmesei mindig megtalálják a módját, hogy játsszanak és örömüket leljék ebben az egyszerű, ám annál szórakoztatóbb játékban. A gombfoci örök életű, és sosem feledhető emlékeket hagy maga után minden játékban részt vevőnek.”
És ha valaki, akkor a mesterséges intelligencia csak tudja.
Fotók: Éberling András / Magyar Kultúra
