Bár 1991-ben nem jutott nyugvópontra a nagybetűs közélet – ahogy azóta sem –, a zenekar Szélvihar című albuma már elsősorban a „motoros érzést” jeleníti meg, a borítón is egy motor látható. Azt nem tudjuk, hogy a „motorozás” benne volt-e akkor a levegőben, hogy mindenki lerakta-e már az ETZ csepptankos mociját, és hirtelen megugrott volna a Kawasakik és a Harley-k eladása, főleg abban az időben, amikor akkora volt a szegénység, hogy Miskolcról is tízezrek jöttek fel Pestre a jobb élet reményében, maguk mögött hagyva az Edda által is megénekelt kohászvilágot. De ez végül is másodlagos, a rock az illúziók vidéke, egy kis szimó vagy Riga 16-os is elvitte a gyerekeket a Tiszai pályaudvar előtti parkolóból Lillafüredre.
Almási Tamás Kölyköd voltam című leleplező filmjét a rajongók egy része sosem bocsátotta meg Patakynak, és húztak egy vonalat. Az 1983 decemberében feloszlott Eddát vallásos áhítattal szeretik, míg azt a Patakyt, aki 1985 elején újjászervezte a zenekart, már nem kedvelik. Miközben persze a rajongók kedvenc dalait ugyanaz énekli, akit gyűlölnek azért, amit az Eddával tett. Máig feloldhatatlan konfliktus van itt, amiről a „bakancsos Edda” közösségi oldalain napi rendszerességgel olvashatunk.
A második nagy törés a rajongók között a zenekar glam rockos fordulata idején keletkezett, többek között azt rótták fel Patakynak, hogy egyre inkább tematizálta a csajozást, pedig a Slamó-féle időkben a zenekar inkább melankolikus, érzelmes dalokkal állt elő (Fémszívű, Álmodtam egy világot, Hűtlen, Néma völgy stb.), és ezzel nehezen volt összeegyeztethető a tettre kész és gyönyörű lányokról szóló fickós dalok előadása.
Az együttes talpon maradt azokban az években is, amikor a legtöbb zenekar (P. Box, P. Mobil, Korál, Karthago, Prognózis stb.) megfeküdt, feloszlott. Az új Edda pont akkor jött föl, amikor sorra szűntek meg az egykor nagy tömegeket vonzó rockbandák. A nyolcvanas évek egyik legnagyobb túlélőjét üdvözölhetjük benne, függetlenül attól, hogy ki mit gondol az 1985-től datált lemezekről.
Nehéz elvitatni a tényt: az Edda nemcsak talpon maradt az Almási Tamás-féle karaktergyilkos film után, de egy év múlva újjászületett, és a közel telt házas Budapest Sportcsarnokban megtartott visszatérő koncertjén vette fel az új lemezét. És ha nem is írtak olyan zseniális anyagokat, mint amilyen az első két albumuk (1980, 1981) volt, minden lemezükön szerepelt két-három olyan dal, amely később bekerült a koncertrepertoárba. Az Edda 1983 után már nem volt társadalomformáló erő, mint 1980 körül, viszont cserébe professzionális produkciót adtak, amely párbeszédben volt a nyolcvanas évek rockzenei trendjeivel.
Nem volt kimondottan szépfiús, feminin az imázsuk, amit amúgy is nehezen vett volna be a magyar rockzenefogyasztók gyomra. Volt márványkoptatott naci, biciklis rövidnadrág és még sok minden, ami esetleg borzolta a Pokolgép- vagy a Moby Dick-rajongók idegeit, de az Edda önálló erőtér lett a rockzenén belül, nekik mindent lehetett. Nem kizárt, hogy az első három Edda-lemez iránt érzett feltétlen rajongás és a kivételesen erős Edda brand miatt.
A rajongók elnézték Patakynak a Zámbó Jimmy-féle barátságot, a dáridós szerepléseket, a lakodalmas projektet, mindent, mert az Edda márka mindent kibírt. A Szélvihar pedig a maga nemében jól sikerült rocklemez, profi munka, olyan míves hangszereléssel, ami önmérsékletre bírná azokat is, akik lendületből utasítanak el mindent, ami 1983 decembere után történt a zenekarral. A Szélvihar nyugati mércével mérve is kiváló munka, miközben nehezen tudnánk egy-egy dalt kiemelni, inkább azt mondanánk, hogy ez a közel ötven perc a professzionális rockalbum iskolapéldája, a Judas Priest-, a Deep Purple- és a Bon Jovi-hatások ügyes keveréke.
Valójában kuriózumnak számít a fémes, mégis glam rockos és részint a klasszikus Edda hard rockos világához is közelítő hangkép. Az 1991-es album zenekari fotóján már Kicska László basszusgitárost, illetve Kun Péter gitárost látjuk, azonban az albumon még Alapi István gitározik, basszuson pedig Pethő Gábor játszik. A 2024-es, remasterizált vinylről nemes egyszerűséggel levették ezt a fotót.
Alapi szólóit tanítani kéne, Gömöry Zsolt melodikus játékára Barta Alfonznak sem lehetett egy rossz szava sem, remek a vokálmunka, Donászy Tibor és Pethő Gábor ritmusszekciója minden szólógitáros álma, ráadásul Pataky Attila hangja talán ekkor volt a legérettebb. A Nostradamus Hammond-fújtatása lefegyverző, a Magányos tömeg régi Eddát idéző billentyűsjátéka is figyelemre méltó, és persze ott az album kulcsdala, a Nincs visszaút, amely szintén a Bon Jovi-féle iskola példás dolgozata.
Persze az 1979 és 1983 közötti Edda érzelmi többlete, energiája, a kamaszok fantáziáját beindító komplett világa, mindaz, amit bele lehetett képzelni ebbe a bandába, az 1983 telén véget ért a miskolci sportcsarnokban, de ha elfogulatlanul csak a Szélviharra figyelünk, nem lehet nem észrevenni, hogy milyen mesteri a megszólalás, milyen remekül összerakott dalokkal van dolgunk. Lehet szeretni vagy nem szeretni az újabb és újabb Edda-felállásokat, lehet visszasírni a bajuszt, a bakancsot és az álcahálót, a tankönyvi hangszerelés, az előadások szenvedélyessége és a slágerérzékenység elvitathatatlan a kilencvenes évek Eddájától.
