„Itt van a regény” – mutatja Darvasi László író a nappali falán lógó, nagyjából másfélszer másfél méteres parafatáblát, amely nevekkel, számokkal, szövegekkel teleírt post-itekkel, jegyzetekkel, emlékeztetőkkel van tele. Az egyes darabokat vonalak kötik össze, pókhálószerűen jelezve, melyik honnan ered, mi hova tartozik. A készülő mű már kétmillió karakternél jár, akkora terjedelmű lesz, mint egy nagy Nádas-regény.

Miközben átsétálunk a nappalin, a tekintetem a könyvtárként funkcionáló falakra szegeződik. Ahol nem könyvek, ott festmények vagy fotók fedik őket. Megtudom, hogy így sincs hely minden kötetnek, és legalább kétévente szortírozni kell. A feleslegeseket vagy elajándékozza, vagy elviszi az édesanyjához Törökszentmiklósra. A teraszról besüt a nap. Mondom a házigazdának, hogy érezni: ez egy otthon. Bólogat. Nagyon szeret itt élni, annyira, hogy már sehová sem menne innen. Kimegyünk a teraszra, amely tele van virágokkal. Az egyiket megszagolom, de nincs illata. Már kókadoznak, de még szépek, jegyzi meg Darvasi. Jó levegő van, érzem a közelben folyó Duna illatát, és a fákkal teli park is tetszik a teraszról. Nyugodt, csendes újlipótvárosi környezet.

Darvasi illedelmesen megkérdi, mit iszom. A kávé mellett döntök. Miközben készíti, elmeséli, hogy négy kávéval kezdi a napot. Az első dózis két erős ristrettót két közepes erősségű követi, viszonylag gyors egymásutánban. Napközben ritkán kávézik.

Leülünk a nappaliban. Észreveszem, hogy a kabátzsebemben hagytam a noteszem, és a fogashoz megyek érte. Amikor visszaülök, Darvasi megkérdezi. „Elővetted Márquezt? A kicsit, a gyilkosságost?” Ekkor veszem észre, hogy a noteszt összefogtam Gabriel García Márquez reggel vásárolt, Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című kötetével. Márquez a vendéglátóm nagy kedvence.

„Tudod, kit olvassál el, aki hasonló? Egy spanyol lány, Irene Solà első regényét. A Magvető adta ki Énekelek, s táncot jár a hegy címmel. Ő is mágikus realista” – mondja. – „Ismerem, nagyon szeretem” – válaszolom. „Akkor ajánlok még egyet, egy durvát: Cormac McCarthyt. Ő írta a Nem vénnek való vidéket és Az utat, amelyekből filmek is készültek. A Véres délkörök című triológiáját szintén ajánlom. Nagyon durva, eszelős. Határvidék, Új-Mexikó, Mexikó, lecsupaszított síkság, kegyetlenség, por, szárazság, éhség, kegyelem. Olyan, de olyan mondatai vannak, hogy harminc év alatt nem is szabad olvasni. Másik nagy élményem Patricia Lockwood Erről nem beszélünk című kötete. Elsőre borzalmas internetes szöveg, amelyben az emberek összevissza beszélnek. Van egy mondat, ami híressé tette: »Lehet-e két kutya ikerpár?« Szóval megy az őrület, de ami addig virtuális volt, egyszer csak valóságos történetté válik. A brutális történetből kegyelmi sztori lesz. A TikTok-nyelv megkapja a maga megváltástörténetét. Számomra Solà és Lockwood művei az év regényei.”

A kanapén hever Darvasi Az év légiutas-kísérője című friss novelláskötete, amely annyira új, hogy épp azelőtt hozta meg a kiadótól, amikor érkeztem. A borító Vojnich Erzsébet Két öreg című festményének felhasználásával készült. Idős férfi és nő ül egy széken, nekünk háttal. A festményre a felesége talált rá. Ennél jobb illusztrációt a világon nem lehetett volna találni ehhez a könyvhöz. Van benne minden: irónia, utalás, asszociáció. Arcnélküliség, az arc elvesztése, az emberek közötti távolság kialakulása, a „mégis együttlét”. Olyan, mintha úton lennének. Nincs körülöttük semmi, csak ők vannak valami furcsa, szürke térben. Már inkább csak szemlélik ezt a szürke, kiürült világot, mégis mintha várnának valamit – mondja, majd hozzáteszi: ez a kép olyan, mint a könyv.

Számomra ez a könyv a halál különböző arcait, árnyalatait mutatja be, azt, hogy az ember hogyan kezeli a haldoklást, a halál beálltát és a gyászt. A halál mint erőszak. A halál mint kegyelem. A halál mint tehetetlenség. Ezzel kapcsolatban felolvasom azt a mondatot, ami, ha nem is összefoglalja, de magába sűríti a könyv mondanivalóját: „De hát mit tudunk mi a haldoklók gondolatairól? Vagy a céljaikról. Egy haldokló tervei néha egészen meglepőek tudnak lenni.”

Mélyen, feketén ironikus mondat, hogy egy haldokló tervei, de…

Mégis több.

Persze. Nem akarok spojlerezni, de az első novella azzal kezdődik, hogy egy gombaszakértő a mestersége ellenére valószínűleg gombamérgezésben hal meg. A feleség a gyanúsított. És a felügyelőnek, aki a látszólag megoldott és teljesen nyilvánvaló ügyet le akarja zárni, fogyasztania kell a gombapörköltből. Ami lehet, hogy ugyanúgy mérgező, mint amelyiktől a gombaszakértő meghalt.

Ez a könyv talán ilyen: olyan, mint a gomba, amelyik másnap fejti ki hatását. Be van ígérve egy halálos, halál körüli utazás: közel megy az elmúlás különböző fázisaihoz, a visszafordíthatatlan és begyógyíthatatlan veszteségekhez, amelyek előbb utóbb mindannyiunk életében bekövetkeznek.

Korábban a betegséged miatt hetekig életveszélyes állapotban voltál. Az mennyire játszott szerepet a mű megírásában?

Akkor gyakorlatilag haldokoltam. Az állapotom válságos volt, de nem tudtam szembenézni a halállal, mert nem jött meg. A rémálmaimban vagy a halál közeli, bőségesen érkező víziómban – amik a kóma állapotában kísértek és zajlottak – a halál csak figurális ígéretként jelent meg. Valaki meg fog jönni: az utcáról be fog lépni az ajtón. Egy világos nappaliba, az uszoda termébe, ahová éppen bezártak. De egyszer sem tudtam szembenézni vele, mindig csak ígéret volt. Ha meglátom, nyilván meghalok, és nem tudok beszámolni róla.

Ezt az erős, személyes élményt megelőzte az Isten. Haza. Csal. című kötetem, amiben, ha talán nem is ennyire töményen, de már jelen vannak a veszteségek és a kisrealizmus radikális megfogalmazásai. Abban is közel mentem ahhoz, ami nagyon egyszerű, banális, hétköznapi, ugyanakkor halálos. Például öt gyermek, akik mindent tudnak a vízről és a testükről, hogyan vesznek el a tengerben. Hogyan tud két szülő túljutni a kislányuk halálos balesetén. Hogyan, miféle toalettel küldöd anyádat a halálba. Ebben az új könyvben ez a kísérlet folytatódott: legyőzni a nyilvánvaló vesztést, ellenállni az ellenállhatatlannak, pótolni a pótolhatatlant, néhol egy kis aktualitással megfűszerezve a történteket. A saját, végtelenül kiszolgáltatott, ugyanakkor nagyon is ellenálló életében bárki lehet partizán vagy forradalmár. Olykor lesz is. Van a könyvben néhány covidos és a háború súgta novella is.

Miért volt fontos, hogy a történetek a jelenben játszódjanak?

Több nagyon fontos jelenség tematizálja a mai magyar irodalmat. Mindig tartani fog a múlt személyes földolgozása. A tematika fölhozatalába rendkívül határozottan belépett a nő, a bántalmazás, az elesettség és a szegénység. Az ukrán háború kitörése után érezhető volt, hogy a magyar társadalom jelentős része összeállt, és humanitárius segélyszolgálatban próbált segíteni a menekülteknek: ruhákkal, élelmiszercsomagokkal. A feleségem, aki amúgy is önkéntes a Heti Betevő Egyesület ételosztó segélyszervezetnél, szintén nyomban ment segíteni a Nyugatihoz.

Érdekes megfigyelni, hogy a közelmúltban megjelent antológiák jelentős részében, mint amilyen a Telex által kiadott Fukuyamai búvár vagy a Félig olvasott könyv és más történetek, rengeteg a covidos életérzés. Úgy vélem, a járvány sem a világtörténelemben, sem a mi életünkben nem hagy akkora nyomot, mint akkor hittük, amikor még erősen benne voltunk. Ugyanakkor tény, hogy nagy ütés, történés volt. Nem is annyira nekünk, az idősebb generáció számára, hanem az izgő-mozgó, örökké szaladó, a szabadságot jobban kiélvező fiatalság számára volt olyan élmény, amelyből megtudhatta, milyen az, ha háború van. A járvány ugyanis háború. Ilyen helyzetben esztétikai és dramaturgiai kérdés, hogy az aktuálisat el tudod-e emelni, általános érvényűvé tenni vagy pedig didaktikusan elmondod, mi van. Az utóbbi a legnagyobb hiba.

Miért?

Mert a didaktika kiöli az esztétikumot. Úgy a politikus, a szociológus vagy a tanár mondja el. Sok mindent akarhatok íróként, de azt biztosan nem, hogy világosan lásd, miben vagy. Íróként azt akarom, hogy ha arról beszélek, ami szerintem van, attól az olvasó jöjjön zavarba. Legyenek érzései: rendüljön meg, piszkálja föl, háborogjon, mondjon nemet vagy igent, szóval legyen vele. És ne értse föltétlenül meg, hanem legyen arra kényszerítve, hogy foglaljon állást. Öregség, járvány mindig lesz, ahogy háborúk is. Nem lehet megúszni. Ilyen értelemben a didaktika veszélye mindig fennáll. De az ember nem igazán tanulékony lény, és szerintem hamar elfelejti, milyen volt a Covid alatt, és visszatér a régi életmódhoz.

A kötetben erőteljesen jelen van a humor is.

A halál meg a halálélményünk nagyon összetett dolog, mert vidám, kegyes és szórakoztató is lehet. Annyiféle, amennyiféle maga az ember. Ha egy-egy haláleset vagy temetés kapcsán tudunk nevetni, mert van benne humor, hát legyen. Ki ne tudná, milyen üdvös dolog a fekete humor.

Számodra a mindennapokban is fontos a humor?

Alaptörekvésem, hogy ironikusan fogalmazzak. Egyébként rengeteget igyekszem humorizálni, de ezt inkább azok tudják, akik közel állnak hozzám vagy jobban ismernek. Szerintem a humor és az irónia menti meg az embert. Az irónia megváltás. Nem tudom, hogy Istennek van-e humora. Valamennyi egészen biztos, ha a teremtésre nézek. De az iróniát valószínűleg nem ő találta ki.

Hanem?

Az ember. Ha van Isten, akkor ő találta ki az embert, az ember pedig, mivel nem látja a teremtőjét, kitalálta az iróniát. Az irónia jobban megmutatja Istent, mint bármi más, ha van egyáltalán.

Hiszel benne?

Hogy jövök én ahhoz, hogy igennel vagy nemmel válaszoljak? Ebben a kérdésben, azt hiszem, soha nem lehetünk teljes mértékben határozottak, mert lehet, hogy amikor azt mondom, nem hiszek benne, akkor például igent mondok. Ez is ironikus megközelítés, és mindenképpen abszurd. Ha valaki megkérdezi tőlem, mire számítok a halálom után, akkor jó szívvel csak annyit mondok, hogy semmire sem számítok.

Honnan ered az ironikus alkatod?

A humoromat és az iróniához való affinitásomat nyilván édesanyámtól örököltem. Ez azért fontos, mert úgy érzem, hogy az iróniára való képesség az, ami mozgásban tartja a világot, ami folyamatosan újabb és újabb pozícióváltásra késztet. Ha nem tudsz elmozdulni, és mindig ugyanabból a látószögből tekinted a körülötted nyüzsgő világot, könnyen beledermedhetsz a saját személyiségedbe. Az irónia sétál, jön-megy, nevet magán, a túl nagy bölcsességeken, és soha nem tud elég buta lenni. Ami ironikus, az lehet együgyű vagy félkegyelmű, de soha nem lehet buta.

Az irónia okos?

Van körmönfontsága, magához való esze. És igen, az irónia okos dolog. Van annyira okos, hogy romba döntsön vagy hogy megmentsen.

Az új novellásköteted címe: Az év légiutas-kísérője. Miért ezt választottad?

Ebben a novellában egy fiatal ember író akar lenni, ezért folyamatosan eljár a tanárnőjéhez, és már-már zaklatja őt, mint egy bogáncs, ráragad. A tanárnő férje megelégeli a helyzetet, és eltávolítja a folyvást hívatlanul érkező, egyre nyomasztóbbá váló látogatót. A kötet mottójában két légiutas-kísérő beszélget, miközben a repülőgép épp Magyarország felett halad, ahol ezek a novellák történnek. A szerkesztést, mint újabban mindig, Turi Timeának köszönhetem. Elég jól dolgozunk együtt, azt hiszem.

Ahogy Darvasi László otthonában körülnézek, a több száz könyvet látva megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy mennyire kötődik a tárgyakhoz. Vannak-e tárgyai Törökszentmiklósról – ahol a gyerekkorát töltötte, ahol felnőtt – vagy Szegedről, ahol az egyetemi éveit is beleértve több mint húsz évig élt. Azt válaszolja: mivel párszor már kellett költöznie, sok tárgytól megvált, de van valami, ami már negyven éve vele van. A sarokban lévő íróasztalra mutat. „Ő a legfontosabb, és a hozzá tartozó polc, ami felette van. Az íróasztalomnál vagyok otthon.”

Szeged fontos állomás volt az életében. Három nagy regényében: a Virágzabálókban, a Taligásban és A könnymutatványosok legendájában is szerepel. A fia, Darvasi Áron is ott született. Húsz év fiatalság, fogalmaz, hozzátéve: húsztól negyvenéves koráig élt ott, és az az életének erős időszaka volt. Ettől függetlenül könnyen pesti lett – ha pesti egyáltalán. Számára a vidékiség sem okoz gondot. Az év légiutas-kísérője például erősen vidékszagú, noha nagyvárosi történeteket is tartalmaz. Szeged mint téma érdekes módon a nagyobb prózáiban vagy tárcáiban jelentkezik.

Úgy véli, hogy a sok külföldi ösztöndíj miatt akklimatizálódott könnyen a fővárosban. Élt Berlinben, Hamburgban, Münchenben, New Yorkban és Svájcban is. Berlinben összesen két évet. Egy időben jobban ismerte, mint Pestet. Onnan költözött Budapestre, ezért nem volt nehéz átállnia a nagyvárosi életmódra. Megszokta, hogy bárhol otthon lehet lenni. De a legjobb mégis az íróasztalnál. Onnan is akárhová és akármeddig mehetnek a mondatok. És nagyszerű a kilátás is.

Annyi minden történik vele, bár csak a falat nézi.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu