A tekintet fogalma a feminista filozófiában a hetvenes években került előtérbe, habár megvannak az előzményei például a pszichoanalízisben: Freudnál és Lacannál a tekintet a vágy tárgyára irányul, bár esetükben a fogalom nem kifejezetten nemi alapú, inkább az emberi vágyat jelöli, amely a szubjektumból indul, s a Másikat passzív szerepbe helyezi, „eltárgyiasítja”. Aztán feminista kritikusok, így E. Ann Kaplan, John Berger és Laura Mulvey azonban bevezették a férfitekintet fogalmát, azt állítva, hogy a szkopofil ösztön (a kukkolás) a férfiak kiváltsága. Lényegében azt mondják: a férfiak cselekszenek, a nők pedig megjelennek/látszanak. Vagy ahogy John Berger írja: „A férfiak a nőket nézik. A nők pedig figyelik magukat, amikor rájuk néznek.” E logika szerint pszichológiailag elkerülhetetlen, hogy a nők a férfiak szexuális tárgyai legyenek. A férfitekintet magában hordozza a cselekvés és a birtoklás erejét, amely hiányzik a női tekintetből. A nők pedig pillantásokat kapnak, azonban cselekvésképtelenek, állítják a feminista gondolkodók. Ám épp amiatt érte őket kritika, mert nem vették figyelembe, hogy létezik az úgynevezett női tekintet. S egy nő tekintete is irányulhat vágyának a tárgyára, jelen esetben egy férfira.
A női tekintet létezésére evidens példa Jane Austen Büszkeség és balítélet című regénye, amelyben a szexualitás, a Másik iránti vágy sosem explicit, ugyanakkor minden társas érintkezésben, pillantásban, gesztusban vagy épp levélben jelen van. Austen hősnői pillantásaikkal tudatják szükségleteiket és igényeiket, sőt, férfi szereplőit is tulajdonképpen női hősei tekintetén keresztül látjuk. A női tekintet nélkülözhetetlen Austen hősei férfiasságának megkonstruálásában. Mr. Darcy is első pillanattól kezdve a nők tekintetén keresztül jelenik meg: „...a hölgyek kijelentették, hogy sokkal jobb arcú, mint Mr. Bingley.” Minden jellemvonását és cselekedetét a női karakterek szemével ismerjük meg.
Mr. Darcy és Elizabeth Bennet között hatalmi egyenlőség áll fenn: mindketten aktív hősök, figyelnek, pillantásukat egymásra irányítják, sőt, tekintetük is folyamatosan fejlődik egymás nézésében, ami végül kapcsolatukhoz vezet. Amikor Mr. Bingley sürgeti Darcyt, hogy kérje fel Elizabethet táncolni, ő tulajdonképpen a lány tekintetétől megriadva becsmérli a lány szépségét. „Egy pillantást vetett Elizabethre, majd amikor ő is ránézett, elkapta a tekintetét”, aztán néhány fejezettel később Darcy ráébred „a lány sötét szemeiből sugárzó szépséges kifejezőerő”-re, majd „figyelni kezdte, amikor másokkal társalog, ami végül felkeltette Elizabeth figyelmét”. Darcy a mű elején igyekszik mindenáron elkerülni, hogy Elizabethre nézzen, mert érzékeli, hogy a lány tekintetének hatalma van. Izgalmas ebből a szempontból, hogy kiderül, Darcy örömét leli abban, ha Elizabeth tekintetének tárgyaként jelenik meg. Tulajdonképpen a lány tekintete szexualizálja Darcyt, de a férfi aligha válik ettől passzív tárggyá: mindketten cselekvő, néző karakterek, akik élvezik, ha a Másik tekintete rájuk irányul, és megfigyeltté válnak. Sőt, Elizabeth tulajdonképpen akkor ébred rá Darcy iránti vonzalmára, amikor totálisan objektivizálja a férfit: a neki írt levélen keresztül a lány képzeletének tárgyaként jelenik meg. Ő maga lesz a szöveg, amelyet olvas a lány.
Darcy éppúgy ki van téve Elizabeth tekintetének, mint a lány az övének, egyszerre megfigyelők és megfigyeltek, cselekvők és a Másik vágyának tárgyai. Austen ezzel a billegéssel tulajdonképpen megkérdőjelezi kora hagyományos nemi szerepeit, mivel Elizabeth Darcyval egyenrangú hősként jelenik meg.
Bár Austen világa követi a patriarchális normákat, női karakterei nem passzív, hanem cselekvő lények. Austen hősnőit nézik ugyan, de csak azért, mert aktívan felkeltették a férfiak figyelmét; bár a férfitekintet tárgyai, nincsenek mindig szükségszerűen tárgyiasítva. Elizabeth magában hordozza a cselekvés erejét, képes birtokolni és irányítani a férfitekintetet. Tulajdonképpen a nők koreografálják az udvarlás világát: aktívan reagálnak a férfitekintetre, szexualizálják magukat, és képesek a férfiakat saját vágyaik tárgyaként észlelni. (Ez azért is izgalmas, mert Austen társadalmában, amelyben minden interakciót normák szabályoztak, a tekintet a titkos és kimondhatatlan vágyak kifejezésének hatékony médiumává vált.)
Érdemes mindennek fényében megvizsgálni, hogyan jelenik meg Timár Mihály Az arany ember című regényben, s milyen viszonyban kapcsolódik a mű két hősnőjéhez, Tíméához és Noémihez. Tíméát a regény alabástromszoborként ábrázolja, s ő csak nagyon ritkán válik a történet aktív alakítójává. A férfitekintet számára megkonstruált figura, olyan, „mint egy idilli tünemény. Arcának finom incarnatja a fehér rózsa gyöngéd testszínét leste el, mikor komolyan néz, s a piros rózsáét veszi fel, mikor elpirul, s akkor aztán a homloka is elpirul. (...) Az egész arc kifejezése az öntudatlan szelídség. Talán az egyes vonások külön nem volnának a szobrász ideáljai, talán ha márványból volna, nem is találnák szépnek; de az egész főt és alakot, úgy, ahogy van, valami rokonszenves sugárzat derengi körül, mely első tekintetre megigéz, és mentől tovább nézik, annál jobban megnyer.”
A regény elején számos olyan pillanat van, amikor Timár Mihály nézi, bámulja a lányt, ő pedig tulajdonképpen passzív elszenvedője ezeknek a nézéseknek, s ez még akkor is így van, amikor a férfi megkéri a kezét: „...ha volna e házban egy kicsiny kis hely, amelyben egy olyan csendes ember, mint én, elfér, ki önnek csak bámulatával, csak tiszteletével alkalmatlankodik, s azt a helyet ön nekem engedné.” Erre Timéa egy ideig csak hosszasan hallgat. Timár pedig túl boldog volt, hogy Timéát eljegyezhette. „Most végre eljutott vágyai céljához. A szép leány az övé.” Ez a mondat a totális birtokbavételről, valamint a nő eltárgyiasításáról szól. Izgalmas az a jelenet is, amikor Timár ráébred, hogy Tíméa teljesen érzéketlen iránta, passzivitással fogadja közeledését.
Noémi is Timár vágyának tárgyaként jelenik meg: „Íme egy arc, amelyen öröm sugárzik akkor, ha őt jönni látja.” Ráadásul Timár mindkét nő esetében a megmentő szerepében tűnik fel, ő az erős, cselekvő férfi, aki megoldja a borzasztó helyzeteket, és mindenkit kiment a bajból. Illetve minden az ő személye körül forog, a nők csupán azt a célt szolgálják, hogy Timár sorsát valamerre mozdítsák.
Ha mindezt összevetjük Austen regényével, egyértelműen látszik, hogy míg a Büszkeség és balítélet női szempontú ábrázolás, melyben megjelenik a női tekintet – az, amely a férfit nézi, passzív szerepbe helyezi és tárgyiasítja, és az, amelyen keresztül megismerjük a férfi hősöket, így például Mr. Darcyt –, Az arany emberben mindent, a női hősöket is Timár Mihály szemével látjuk és ismerjük meg. A női alakok a férfi főhős tekintetén keresztül konstruálódnak. Passzív szereplők, akik pusztán a főhős sorsának alakulásáért felelősek, sőt, csak akkor látszanak, ha Timár is épp jelen van.
