Árpás Károly azt írja az egyik Jókait elemző tanulmányában, hogy az 1840-es években már a sajtóé volt a vezető szerep, így a hírszolgáltatás áruvá változtatta az irodalmat, a kultúrát. Jókai egyike azoknak, akik megteremtik és felnevelik az olvasótömeget. Ez pontosan mit jelent, mit jelentett akkor?
Valójában a rendszeresen, rövid időn belül megjelenő, közönségbarát tartalmakat hordozó sajtó megjelenése az igazi fordulat az 1840-es évek közepére. A legnagyobb változást ebben a folyamatban a későbbi napilapok elődei (azért elődei, mert egy ideig nem jelennek meg naponta, hanem csak a hét bizonyos napjain, csak lassan alakul ki a kapacitás ezek napi előállítására és terjesztésére) és a divatlapszerű hetilapok jelentik. Ezek teljességgel átalakítják a korábbi folyóirat-kultúrát: egyre inkább piaci alapon működnek, sokak meglepetésére és döbbenetére elkezdik tematizálni és uralni a közbeszédet, a nyilvánosságot, s nem utolsósorban alapjaiban kezdik el meghatározni a társadalmi képzeletet. Ezért érdemes arra figyelni, hogy az 1840-es évek közepétől kezdve kik azok az írók, akik újságíróként tevékenykednek, és akik a modern média révén teljesen újfajta láthatóságot szereznek maguknak és a szövegeiknek. Az irodalom és a kultúra áruvá változása, a modern irodalmi kapitalizmus megjelenése valójában szükségszerű feltétele is volt annak, hogy az 1840-es évektől kezdve a szerzők – köztük Jókai is – minden korábbi társuknál nagyobb társadalmi hírnévre, ismertségre és megbecsülésre tegyenek szert.
Tehát a sajtó azáltal, hogy átvette a vezető szerepet, egyúttal a mindennapokat, a társadalmi dinamikákat is átalakította. Hogyan hatott ez Jókaira, illetve mennyire volt kiváltója ezeknek az átalakulási mechanizmusoknak?
Nem kell túldimenzionálni Jókai 1840-es évekbeli szerepét, fontos és jó nevű író, újságíró, aki több műfajban (prózában, drámában) is kipróbálja magát, de kétségkívül az 1850-es évek elejétől lesz a magyar irodalom vezéregyénisége. Persze ez nem azt jelenti, hogy félretehetjük mindazt, amit az 1840-es években írt, épp Szilágyi Márton nemrégiben megjelent, Petőfi és Jókai 1840-es évekbeli karriertörténetét összehasonlító fontos monografikus elemzése bizonyítja, hogy Jókai már ekkortájt komolyan átgondolta az irodalom új kereteit.
Ha ezt nézzük, tényleg beszédes, hogy Jókai hány és mennyire sokfajta lap létrejötténél bábáskodik vagy hánynak az állandó munkatársa. Például indulását követően jó ideig ő a húzóneve a század egyik leghosszabb életű népszerű hetilapjának, az 1854-ben indult Vasárnapi Újságnak. Ez az európai úgynevezett vasárnapi lapok divatját követve jelenik meg vasárnap, s a szabadidő heti koncentrálódását használja ki remek módon. Látványosan olcsó lap, s a népszerűségénél fogva megengedheti magának, hogy a nagy példányszámot tartósan fenntartsa, ennek meg egyszerre az ára és előnye, hogy rendkívül széles olvasóközönségnek szól. Jókai tudatosságára vall, hogy épp ezért az egyik olyan megszólalásmód, amit sikeresen kipróbál, a korabeli európai irodalomból is jól ismert humoreszksorozat: teremt egy alteregót Kakas Márton álnéven, s eljátszik azzal, hogy a hét társadalmi és kulturális életéről némi távolságtartással és iróniával tud ennek a csetlő-botló kívülálló figurának az alakján keresztül beszélni. A figura annyira sikeres lesz, hogy „átvándorol” Jókai más alkotásaiba, lapjaiba, uralja a közbeszédet, támadások céltáblájává válik, utánozzák, pletykálnak róla. Azt hiszem, ez a példa is érzékeltetheti, hogy a sajtó és Jókai viszonya mennyire nem egyirányú és mennyi következménye van, ezek meg egy időben lehetnek poétikai és társadalmi jellegű következmények.
Úgy tudom, ő volt az egyik első magyar író, aki a regényeit részletekben közölte bizonyos heti- és havilapokban. Miért fogott ebbe bele?
Szajbély Mihály, majd Hansági Ágnes úttörő módon hívták fel a figyelmet a tárcaregény fontosságára Jókainál: arra, hogy a napilapos részletekben, tárcaként való regényközlés mennyire más rálátást enged Jókai munkamódszerére, a regények poétikájára, mint amit eddig gondoltunk, amíg inkább a könyvként való publikációra figyeltünk. Annyira inspiratív ez a szempont, hogy mostanában én is egy nagyobb gondolatmenet erejéig ezen dolgozom. Hiszen ha jobban körülnézünk a 19. század közepének a világirodalmában, akkor szinte egyenesen a siker záloga a napilapok tárcarovatában jelen lenni.
Dickens már első regényét, A Pickwick Klubot is tárcaregényként közli, s ebből szervesen következik, hogy ezek a szórtan megjelenő részek mozaikszerűek, lazán összefonódó történetek. Az olvasók így egyszerre érzékelték valami nagyobb részének, ugyanakkor bármikor be is tudtak kapcsolódni a hosszú hónapokig elnyúló szövevényes történetbe, élvezni tudták azt. Ne feledjük, hogy ez mennyire invenciózus megoldása is volt annak, hogy a részletekben való vásárlás mindig csábítóbb és kifizethetőbb pillanatnyilag.
Jókai, Dickens, de számos más 19. századi világirodalmi sikeres regényíró is néha a sorozatszerűségnek ezt az egymástól eltérő természetű, de valójában összefüggő formáit egy időben használja. S noha ezek néha eltérő közönséget, eltérő olvasásmódot jelentenek, de mind-mind a szerialitás különféle formái, s egyformán befolyásolhatják, hogy egy szerző miként ír, milyen lesz egy-egy műve: például az említett Dickens-regényben s Jókainál is rengeteg esetben a narratív horog, ami „elkapja” az olvasót, attól is függ, hogy hol ért véget az adott rész vagy fejezet közlése a napilapban, folyóiratban, füzetben, regénykötetben. Mert bizony a szerialitásnak van egy másik fajtája Jókainál és a korabeli világirodalomban is, amiről a magyar irodalomtörténetben szinte egyáltalán nem beszéltünk eddig: a kötetek sorozatszerűsége. A korabeli kiadók egy idő után ugyanis adott kötetszámra rúgó regényekben gondolkodnak – a három- vagy ötkötetes regény sokáig kiemelkedően népszerű kiadványtípus –, így is kötnek szerződést, s a szerzők néha ehhez alkalmazkodva alakítják a cselekményt: így nyilván a kötet végén mindig van egy-egy mozzanat, ami miatt az olvasó a folytatásért eped. Nagyon korszerű a modern szerialitásnak az a sokszínűsége, amit a szappanoperáktól a Netflixig vagy a közösségi oldalak állandó folytatást sugalló algoritmusáig annyira jól ismerünk újabb változatban. Azért is említem a kortárs példákat, mert jól érzékelteti, hogy az, amit Jókai és sok sikeres regényíró kortársa használ, valójában egyszerre a modern figyelemgazdaság születése és az arra adott válasz. Ezért mondtam korábban, hogy még van jó adag potenciál abban az inspiratív, nagyszerű szempontban, amelyet remek Jókai-kutatók már többféleképpen elemeztek.
A sorozatszerű Jókai-írások viszont mást típusú lapokban is megjelentek.
Az, hogy Dickens szinte teljes életműve (a teljesség igénye nélkül: a Twist Olivértől kezdve a Dombey és fiáig, a Nehéz időktől a Kis Dorritig, tehát az 1830-as évektől az 1860-as évek végéig) vagy a 19. századi világirodalom olyan fontos alkotásai, mint Alexandre Dumas Monte Cristo grófja, Flaubert Bovarynéja, Eliot Middlemarcha, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése, Tolsztoj Anna Karenyinája először folytatásokban jelentek meg, sokat elárulnak arról, hogy a sorozatszerűség valamiféle nagyon új, vonzó megoldásnak számított a korszakban.
Például az Egész az északi pólusig azért nem vált a szakma kedvencévé a 20. században, mert sietősnek, eltúlzottnak, karikírozottnak, szkeccsszerűnek hatott. Csakhogy azért volt ilyen, mert eredetileg Jókai élclapjában – az első igazán sikeres és életképes magyar élclapban, humorújságban –, az Üstökösben jelent meg, s például ilyen monstruózusan nézett ki a szinte véget nem érő alcíme: Egész az északi pólusig! vagy mi lett tovább a Tegetthoffal? Regény. Egy, a hajón hátramaradt matróz feljegyzései után. Jules Verne oktatásai szerint írta Kakas Márton. Ez az alcím és keret a későbbi kiadásokban eltűnt, s vele az a bonyolult ironikus utalásrendszer is, ami egyszerre tette a regényt a Verne-féle kalandregény paródiájává, saját korábbi, Kakas Márton írói név alatti szövegeinek a folytatásává és persziflázsává, s közben meg azonnal támadhat egy sor kételyünk is, például hogy tárcaregénynek nevezhetjük-e azt a regényt, amely élclapban jelenik meg folytatásban a szokványos lapok tárcáinak a helyén? S ha igen, akkor ez ugyanolyan típusú folytatásos regény-e, mint azok a Jókai-regények, amelyek például a Pesti Naplóban, a Magyar Sajtóban vagy A Honban jelentek meg? Kötve hiszem. S ezzel máris visszajutottunk ahhoz, hogy mennyire inspiratív egy olyan szempont, amire már sok remek válasz született, de a segítségével még mindig megláthatunk egy sor fontos kérdést.
„Eddig sosem tapasztalt bensőséges viszony alakul ki közönség és regényhősök között; az olvasó az adott műbe zárt létüknél tágabb létet kölcsönöz nekik, olyan helyzetbe képzeli őket, amelyeknek semmi közük a műhöz, és minduntalan kapcsolatba hozza őket saját életével, saját problémáival és céljaival, saját reményeivel és csalódásaival. Érdeklődése a szereplők iránt teljességgel személyes érdeklődéssé válik, végül már csakis önnön énjén át képes látni őket” – fogalmazott Häuser Arnold Samuel Richardson és olvasói viszonyát boncolgatva. Azt mondják, Jókaira is érvényesek az idézetben felsorakoztatott jellemzők. Ez is része annak, hogy Jókaira mint a magyar regényírás egyfajta újítójára gondolunk?
Jókai tehetséges és szerencsés alkotó. Előtte is vannak tehetséges alkotók, akiknek nem adatik meg, hogy egy olyan korban éljenek, amikor az olvasás és a műveltség össztársadalmi ideállá válik, s amikor az iskoláztatás általánossá válásával, az alfabetizáció állami céllá emelésével óriási nagyságrendű olvasóközönség figyelje kíváncsian az írókat. A kulturális szentek megjelenésének korszakaként is szokás címkézni újabban ezt az időszakot, s ez arra utal, hogy világszerte a kulturális élet vezető szereplőit olyan kultusz kezdi övezni, mint a rendi társadalomban a szenteket vagy a rendi társadalom gyakran szakralizált hatalmú vezetőit.
Ez persze nem von le semmit Jókai tehetségéből, hiszen a legizgalmasabb kérdés, hogy ezt a strukturális változást miként tudta kamatoztatni, hogyan sáfárkodott vele. Valóban sokat elárul a művei rendkívüli hatásáról, ha azt követjük nyomon, hogy miként épültek bele a társadalmi képzeletbe, miként alakították a valóságot vagy miként váltak a valóságnál is erősebb valósággá. Az, hogy ma is Torockó Erdély egyik legvonzóbb turisztikai célpontja, bizony Jókai Egy az Istenével kezdődött, olvasók sokasága nem tudott elvonatkoztatni attól, hogy ez a regény Róma mellé helyezi Torockót, a regény logikája szerint ez lesz az autentikus „magyar” vagy „erdélyi Róma”. Az arany ember és annak dramatizált változata olyan elképesztő ismertséget biztosít a történetnek, hogy a sajtó rendszeresen használja a hétköznapi történetek leírására, jellemzésére a regény és a dráma szereplőit. Itt-ott folyton látni vélnek „arany embereket”, kettős életet élő Timár Mihályokat, rabló Krisztyán Tódorokat. A Szegény gazdagok megjelenése igazi katalizátor: többen is ennek nyomán vélik tudni és állnak elő a sajtóban azzal, hogy ki is volt a Mócvidék nagy hatalmú, kettős életet élő ura. S folytathatnánk hosszasan a sort azokkal az esetekkel, amikor a Jókai által megteremtett valóság köszön vissza a társadalmi képzeletből.
S talán azt is mondhatjuk, hogy Jókai írói sikere nem csak a tehetségében keresendő...
Nyilván ehhez nemcsak tehetség kell, nem csupán körülmények, hanem rendkívül figyelmes, tudatos, érzékeny alkotói habitus is. Az alkotásai hatásától nem választanám el Jókai gyűjtőszenvedélyét. Folyamatosan gyűjti a történeteket, az élményeket, a dokumentumokat, a tárgyakat. Állandóan jegyzetel, érdeklődik, kíváncsi – legyen szó természettudományos újdonságról, természeti ritkaságról, jellegzetes anekdotáról, egzotikus személyiségről. Ez azért is fontos, mert ebből a rendkívüli kíváncsiságból, nyitottságból és alkalmazkodóképességből is magyarázható az, hogy néha egy időben mennyire eltérő típusú novellákat, regényeket, drámákat, publicisztikát, kisprózát ír, s hányfajta történettípust használt, gyúr össze néha ugyanabban a szövegben. Ezért is olyan heterogén és szétágazó rengeteg szövege, hiszen minden jel szerint egyszerre minél több vélt vagy valós olvasói vagy nézői igényt kívánt lefödni. Talán épp ezért kellene alaposabban újragondolni a róla a saját korában megfogalmazott kritikákat a történetei vagy hősei egysíkúságáról: például nemrégiben Bényei Péter nagyszerű könyvet írt arról, hogy mennyire összetettek lehetnek a Jókai-hősök lélektanilag, de például Eisemann György, Fried István, Hites Sándor vagy a fiatal értelmezők közül Fülöp Dorottya egy sor elgondolkodtató értelmezést publikált az életmű reflexív, különösen bonyolult szövegtípusairól.
A regények és kisregények kiadása javarészt megtörtént (noha a legfrissebb eredmények alapján akár nyugodtan újra is lehetne kezdeni, mint például az Arany János-életmű kritikai kiadását), de a novellák, a változatos kispróza, az óriási terjedelmű publicisztika, a levelezés még távolról sincsen feltárva megnyugtatóan. Nem csupán sajtós, hanem ismeretlen levéltári és kézirattári anyag is van még bőven. Közben meg azt sem feledhetjük el, hogy milyen sikeres világirodalmi rangú szerző volt már a saját korában, még töredéke sem feltárt annak, ahogyan őt a világ különféle sarkaiban olvasták. Biztató, hogy a kritikai kiadás újraéledt, s bízom benne, hogy a most újra az életműre irányuló általános figyelem jól kamatozik majd a szakmában.
